Az udvarló

Horror / Novellák (152 katt) Andrew_D1
  2019.12.16.

– Ugye szabad ma este, Ms. Heliwell? – érdeklődött ezen a verőfényes napon az a fiatalember, aki minden bizonnyal csak azért járt ide fejfájás elleni gyógyszerért, hogy engem randevúra vihessen.

Dagadt is a keblem a büszkeségtől! Persze nem azért, mintha esetem lett volna a kérdéses úriember, hanem mert álltam a sarat. Mindig volt kifogásom az adott estére. Hol a barátnőimnek ígértem meg valamit, a szüleimmel kellett vendégségben vacsoráznom, vagy pedig a túlórákra hivatkoztam. Ez az utolsó lehetőség volt a leggyakoribb kifogásom.

Ezen a napon viszont megroggyant a térdem, és beadtam a derekam. A kezében egy hatalmas rózsacsokrot tartott. El sem hittem, amit láttam. És mit ne mondjak, hevesebben kezdett verni a szívem. Még azt is el tudtam képzelni, hogy beleszeretek a férfiba.

– Ma este szabad vagyok, Harry – mosolyogtam, majd a pult felett átvettem a vérvörös rózsákat, nem tudtam megállni, hogy ne szívjam be azt a mesés illatot.
– Mondja meg a címet, és este olyan nyolc körül magáért megyek.
– Rendben van – egyeztem bele, majd sietve felírtam egy cetlire a címet.

A fiatalember mögött már morgolódott az egyik májfoltos arcú öregúr. Mr. Fuller volt. Bizonyára megint a szívgyógyszere fogyott ki. Harry megköszönte, és boldog vigyorral távozott a patikából.


A találkozóra pontosan érkezett, és ezt el is vártam egy olyan férfitól, aki már hónapok óta csapta nekem a szelet, míg végül megadtam magam. Hogy is nézett volna ki az, ha késik? De pontos volt, mint a svájci óra, és ezért megengedtem, hogy csókot nyomjon az arcomra.

A színházba vitt el, ahol épp a Rómeó és Juliát adták. Nem éppen a legboldogabb darab. Nem nagyon voltam oda a drámáért, és ez miatt egy kicsit csalódott is voltam. Lehet, hogy mégsem kellett volna elfogadni a randevút. Azonban az a csokor nem volt mindennapi gesztus, és az ilyen embert meg kell becsülni.

A színház után sétáltunk egy kicsit a parkban. Ki kellett használni a jó időt, a csapadék nélküli esték ritkaságszámba mentek Anglia utcáin. Valamiért eszembe jutott az a gyilkos, aki az utóbbi hónapokban megölt pár fiatal nőt, és egy pillanatra elfogott a rémület. De aztán eszembe jutott, hogy Harry velem van, és így megnyugodtam; már nem féltem attól, hogy valamelyik bokorból kiugrik egy késsel a kezében Hasfelmetsző Jack.

– Miért olyan csendes ma este? – kérdeztem udvarlómtól, mikor elindultunk a sétányon. A fák sűrűn öleltek körül minket. Nem válaszolt, csak gondolataiba mélyedve bandukolt mellettem. Figyeltem az arcvonásait, hátha sikerül megsejtenem bánatának okát. Elegáns frakk volt rajta, meg cilinder. Szemüvegén olykor megcsillant a holdfény, és dús szakálla feketén borította arcát.
– Csak kicsit bánatos vagyok – szólalt meg kisvártatva, és kicsit megrezzentem borús hangjától. – Reménykedtem benne, hogy nem jön el ez a pillanat.

Értetlenül torpantam meg, és nem sokkal később meglepetésként ért az arcomra mért ökölcsapás. Mindez nagyon gyorsan történt. Fájt az ütés, tehetetlenül hevertem a fűben. Kést szorított a torkomnak, majd párszor pofon csapott.

– Ribanc!!! – ordította az arcomba, és ekkor zokogtam fel, kértem az Istent, hogy vessen véget ennek a szörnyű rémálomnak. Harry letolta a nadrágját, és ami ezután jött, azt nem kívánnám még a legádázabb ellenségemnek sem. Szégyenérzet öntött el, amikor belém helyezte. Meleg volt és nedves. Fájt. Nem csak fizikai fájdalmat éreztem, hanem lelkileg is összetört.

Minél többet küzdöttem, ő annál erősebben, és durvábban hatolt belém, ekkor a fájdalom immár lüktetett az egész alsó felemben. Lassan szétterjedve az egész testemben. Hiába próbáltam menekülni a szorításából. Nem vetemedtem arra, hogy arcon üssem, mert attól féltem, hogy gondolkodás nélkül átvágja a torkom. Ekkor már tudtam, meg is tenné! Elélvezett, és én mérhetetlenül mocskosnak éreztem magam. Ha lehetett volna, akkor legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.

Azt hittem, hogy megelégszik ennyivel. De szemem elkerekedett, amikor a kést alulról nekem szegezte. Villanásként hatolt belém a felismerés. Az újság is megírta, hogyan ölték meg azokat a fiatal nőket, és ekkor értettem meg az egészet. Harry nem más, mint Hasfelmetsző Jack!

Sikoltásom félbeszakadt, amikor tenyerét durván a számra szorította. A kés mélyen belém hatolt, és eluralkodott rajtam a páni félelem. Éreztem, ahogy markolatig belém fúródik, és végig siklik egész fel a gyomromig. Rángattam a fejem, míg végül sikerült kiszabadítanom a számat, és egy újabb rövid, ám hangos sikkantást eresztenem a levegőbe.

Ami ezután történt, azért örökre hálás leszek az Úrnak! Nem messze kiáltás hallatszott. Elborított minket a zseblámpák fénye. Egy pisztoly dörrenését hallottam tompán. A világ lassan homályba merült körülöttem, halál és élet között lebegve éreztem, ahogy Hasfelmetsző Jack holtan oldalra bukik, majd végleg elterül mellettem.

A kórházban keltem magamhoz, megmentettek, de soha nem lehet gyerekem.

A kórteremben nyomott volt a csend. Az újságírónő zavartan böngészte jegyzeteit, miután befejeztem a történetem elmesélését. Arca sápadt volt a szoba neonfényében.

- Milyen érzés volt megtudni – köszörülte meg a torkát Mrs. Jolland –, hogy az a férfi a Hasfelmetsző?

Akkor azt éreztem, eljött a vég.

Vége

Előző oldal Andrew_D1
Vélemények a műről (eddig 1 db)