Paták dobogása

Fantasy / Novellák (60 katt) P.A.Doorman
  2019.12.26.

Nyirkos, kénes szag terjengett az étkezőben. A birtok családi hajlékának legnagyobb helyisége volt ez a tekintélyes kort megért terem. Igaz, az építők családja már vagy jó száz éve nem tudhatta a magáénak. Az évek viszontagságai alatt egyik birtokos jött a másik után, és igazából senki sem próbáltam megóvni a régről itt maradt falakat. Mindenki csak használta a szebb napokat megért várkastélyt s a benne álló kisebb-nagyobb termeket. A birtok jelenlegi tulajdonosa egy kis varázsló rend, akik oly förtelmes praktikákat művelnek az ősi falak védelmében, hogy a környező népek mind messziről elkerülik a völgyben elterülő birtok kőszívét. Az igazság az, hogy a rend mestere örült ennek a rossz hírnévnek. Senkinek nem hiányzik egy kósza lovag, vagy egy kíváncsiskodó földbirtokos, úgy sem értenék a mágia azon művészetét, melyet az öreg Abdul és tanítványai űznek.

A mai történelmet formáló események megtörténtéhez mindenképpen ildomos segítség ez a rossz hírnév. Ma különösen fontos, hogy nyugodtan, minden zavaró tényező nélkül dolgozhassam - gondolta a vén mágus, miközben öreg, aszott lábaival lassan az étkezőbe lépett.

A földszinti helyiség minden ablakát beszögelték, csak pár repedésen át szűrődött be a halovány napfény. A terem világítását az a pár gyertya adta, amely egy oltárt fogott közre a helyiség közepén. A főfalba vájt kandalló az oltár mögött üresen és vészjóslóan ásított, olyan látszatot keltett, mintha éppen be akarná kapni a sebtiben összetákolt oltárt s a körülötte állókat. A szertartásra felkészített teremben legalább egy tucat fekete kámzsát viselő alak várta az öreg mágust, aki a terembe lépve egyetlen kezével bezárta maga mögött az ódon kétszárnyú ajtót. Kimért, csoszogós léptekkel az oltárhoz lépett, s csonkolt bal kezének hónalja alól egy vastag könyvet húzott elő. Megkopott sárga borítóján nem voltak írásjelek, csak pár igencsak vészjósló karmolás éktelenkedett a vélhetően mágikus képességekkel rendelkező köteten. Abdul ép jobb kezével felmutatta a könyvet és karcos hangon rázendített.

- Hosszú évek fáradságos munkájával, de meglett ez a könyv. El sem tudjátok képzelni, mit adtam fel érte.

Azzal egy erőtlen nyögés kíséretében az oltárra dobta a vastag irományt. Erősen zihált s kénytelen volt megtámaszkodni a durva fából készült építmény sarkán. Miközben levegő után kapkodott, körbenézett a teremben álló tanítványain, mindenki őt figyelte.

Azt várják, hogy mikor gyengülök el végleg - gondolta magában az öreg. - Tudom, mert amikor ennyi idős voltam, én is azt lestem, mikor dobja már fel az a vén bolond a talpát. De azért még ott nem tartok.

Azzal kiegyenesedett s továbbra is tanítványait vizslatva így szólt.

- Ez a könyv a világ egyik legerősebb varázskönyve… Egyesek közületek talán még ismerik is azt a nevet, amelyet a századok aggattak rá. Ez itt a Grimoar Irrealitatum!

Ez a két szó mintha életre kelt volna a sötét teremben. A tanoncok egymást kérdezgették, ki mit is tudd erről az ősi könyvről. Egyesek tudni vélték, hogy egy másik, ugyancsak erősnek vélt könyv párja ez a mitikus írás, amelyet még valamikor az óidőkben alkottak. Mások szerint a teremtés segédlete volt ez a réges- régi irat, amelyet nem tud akárki elolvasni.

A hirtelen lett beszélgetésnek egyszerre vége szakadt, amint a vén mágus kinyitotta a könyvet. Az ősöreg bőr lapok olyanok voltak, mint a megsárgult falevelek. A feltáruló oldalak telis-tele voltak írással. Egyértelműen látszott, hogy készítője minden kis helyet gondosan felhasznált. Egy ujjnyi üres rész sem volt a két oldalon.

- Egyszer – szólalt meg újra a vén mágus –, ha valaki közületek végre sikerrel jár s kioltja az életem, s a többieket is vagy megöli, vagy behódolásra kényszeríti, megkapja ezt a könyvet.

Azzal mondandóját kellőképpen megerősítve megpaskolta a Grimoar nyitott lapjait. Ahogy vén keze az ezeréves lapokhoz ért, egy tőr hasított keresztül a termen, s megállt a mágus előtt a levegőben. Ahogy a varázsló felemelte a fejét, gyűrött zekéje alatt felfénylett egy védelmező amulett. A gyilkos eszköz egy karnyújtásnyira lebegett a vén Abdul előtt. A fegyver birtokosa egy fiatal mágus tanonc értetlenül meredt a levegőben úszó tőrre. Társai közül többen csak a fejüket csóválták. A mágus kezét felemelve mágikus kézmozdulatokat írt le a levegőben, közben száján halvány mosoly jelent meg. A megdöbbent tanoncot csak még nagyobb rémület fogta el, amikor azt látta, hogy a tulajdon fegyvere szegeződik saját torkához. Mintha egy láthatatlan kéz szorította volna a merényletre szánt tőrt. A fiatal mozdulni sem tudott a rémülettől. Csak ijedten kapkodta tekintetét, hol társait, hol a vén mágust, hol pedig a tőr markolatát bámulta.

- Azért annyi bajtársiasság lehetett volna bennetek, kedves tanítványaim, hogy szóltok az újoncnak a medálomról - mondta az öreg, s közben halk nevetés kíséretében megpaskolta a mellkasát ott, ahol az imént még a medalion mágikus fénye ragyogott. Majd egy könnyed legyintéssel utasította a lebegő tőrt, amely habozás nélkül elmetszette a fiatal tanonc torkát. Miközben a kudarcot vallott merénylő saját vérében fuldokolva a másvilágra távozott, a vén mágus szúrós tekintettel végignézett tanítványain. S erélyesen a tudtukra adta, hogy ma több merényletre már tényleg nincs ideje, hiszen olyan szertartásra készülnek, amelyre legalább ötszáz éve nem volt példa.

Azzal vad lapozgatásba merült, az ezeréves könyv fölött. A tanítványok pedig hozzáfogtak az előkészületekhez. Páran varázserejű növényeket válogattak, mások különleges szimbólumokat festettek a falakra, s megint mások mély torokhangon különböző idéző formulákat mormoltak. Az öreg pár perc elteltével diadalittasan felkacagott.

- Ez az, megvan! Ez lesz a megfelelő formula! Mindenki a helyére úgy, ahogy tegnap is gyakoroltuk!

Gyorsan körbe pillantott a teremben, ahol már minden szempár rá szegeződött, majd a tanítványok engedelmesen fejet hajtva félkörbe álltak az öreg mágus háta mögött. S elkezdtek kántálni egy már sok száz éve nem hallott bűbájt.

A vén Abdul kéjes nyögés kíséretében végigsimított a gyűrött bőr lapon, s mély levegőt vett.

- Ezzel a varázslattal végre kaput nyithatunk egy másik világba. Arra a legendás földre, mely a miénk mellett párhuzamosan létezik…

Azzal remegve kifújta maradék levegőjét és ő is vad kántálásba kezdett. Miközben az oltáron álló edényben összekeverte a megadott alapanyagokat. Az utolsó összetevő hozzáadásával egy szempillantás alatt elpárolgott a főzet teljes tartalma.

Ez biztos jele annak, hogy sikerrel jártam - gondolta a vén mágus, és az oltár mögötti kandalló sötétjét kezdte el szemlélni vén szemeivel.

A kandalló közepén egy apró, izzó rés támadt, amely pár másodperc alatt hatalmas járattá terebélyesedett. A lassan plafonig érő járat túl felén egy zöldellő síkság látszott nappali fényben. A mágus szájtátva hagyta ott az oltárt s az átjáró elé lépett.

Tanítványai is követték mesterüket, az öreg jobbján s balján kíváncsian bámultak az egész falat betöltő járatba. Abdul hangosan azon tűnődött, hogy vajon átjárható-e ez a mágikus kapu. Amint hangos tűnődése végére ért, fogta jobbjához legközelebbi tanoncát és átvetette a mágikus portár horizontján. A fiatalnak arra sem maradt ideje, hogy felkiáltson. Ahogy eltűnt az átjáróban, a mágikus járat vad hullámzásba kezdet, mint a nyugodt patak, amikor kavicsot dob bele az ember. A vén Abdul akármennyire is koncentrált, nem látott át a járat túl felére. Már éppen megragadott volna még egy tanítványt, amikor az imént áthajított férfi feje megjelent a mágikus örvényben. De már nem volt élet a szemeiben, úgy bukott át a túloldalról, mint egy zsák krumpli. Ahogy élettelen teste elterült a padlón, a vén mágus rémülten vette észre, hogy egykor volt tanítványa hátában számos nyíl éktelenkedett.

Rémülten, korát meghazudtolva szökkent az oltár mögé, és remegő kézzel kereste a megsárgult bőrlapok között a megfelelő formulát, amivel lezárhatja az átjárót. Tanítványai továbbra is a kapu fénylő felszínét bámulták, már éppen szóvá tette volna a vén Abdul, hogy miért ácsorognak még a veszélyes démon lyuk körül, amikor egy bőrruhába öltözött, hosszú hajú lovas vágtatott elő a járatból. Úgy sodorta el a hevenyészett fa oltárt, mintha ott sem lett volna. A könyvvel együtt a mágus is földre került, az oltár darabjaival együtt hatalmasat csattant az öreg kőpadlón. A lovas gyorsasága szinte földöntúli volt, ahogy átgázolt az oltáron és a vén máguson. Nyergében hátra fordulva, kezében lévő nyilával három halálos lövést adott le a kapu körül álló tanítványokra.

A fiatal novicusok közül hárman holtan rogytak a földre. A többieknek valamivel nagyobb szerencséjük volt, és maradt idejük fedezéket keresni. Míg a lovas elvágtatott a terem végébe, pár szebb napokat megért tölgyfa asztalból emeltek barikádot az újra záporozó halálos nyilak ellen. Egy szemfüles ifjú saját varázserejét használva tűzlabdákat lendített a másvilágból idetévedt lovasra. Azonban arra már nem maradt ideje, hogy a háta mögé tekintsen. Az utolsó, amit hallott, paták dobogása volt a terem kőpadlóján. Az átjárón átvágtató újabb lovasok úgy gázoltak át a szerencsétlen férfin, hogy esélye sem volt a menekülésre. Egy nyekkenés és pár fájdalmas reccsenés kísértében távozott az élők sorából.

A gazdátlan tűzgolyók tulajdonosuk halálával célt tévesztve hangos robaj kíséretében kiszakították a terem végében álló zárt ajtót, s az azt körülvevő kőfalból is tekintélyes darabot löktek ki a tágas udvarra. A lovasoknak sem kellett több segítség, még belelőttek pár nyilat a fedezékként használt asztalokba, s már nyargaltak is tovább az udvarra. A mágikus kapu túl feléről éktelen robaj kíséretében még több lovas érkezett, akik társaikat követve az udvarra vágtattak. A rémült tanoncok egymás kétségbeesett arcát fürkészték, mikor az egyik magát valamire tartó fiatal felpattant és kihasználta a lovasok áradatában beállt röpke szünetet, s a vén mágushoz lépett.

Elborzadva látta, hogy az öreg Abdult az általa nyitott átjárón érkező lovasok hada halálra taposta.

Biztosan elvesztette az eszméletét a vén bolond, amikor fellökte az a lovas az oltárral együtt - gondolta a fiatal varázsló és a varázskönyvért nyújt. A vén mágus még halálában is ragaszkodott a kötethez, vékony jobb kezével görcsösen szorította magához. Azonban a fiatal férfi egy határozott mozdulattal kirántotta a könyvet a vén Abdul kezéből. Ahogy megkaparintotta a könyvet, megdöbbenve vette észre, hogy semmi kár nem érte a Grimoart.

A fiatal férfi nem gyönyörködhetett sokáig a könyvben. Egy pillanat leforgása alatt előlépett egy tanulótársa. Gyors kézmozdulataival mágikus lövedéket formált, de használni már nem volt ideje. A továbbra is sejtelmesen világító átjáróból egy ökrös szekér lépett elő és azonmód elsodorta az éppen varázsolni készülő fiatal mágust. A szekér nyomában újabb és újabb jószágok tódultak az étkezőbe és meg sem álltak a bejárat helyén tátongó lyukig, amelyen át tovább haladtak az udvarra. A fiatal férfi örömmel vette tudomásul, hogy még él. Amikor a kapun át újabb lovasok érkeztek, az étkezőasztalok fedezékébe húzódott könyvvel a kezében. A két életben maradt mágus egymásra meredt a fedezék biztonságában. Eközben a lovasok után gyermekek és asszonynépek is érkeztek a másik világból.

– A mágia összes fokára! Ezek sohasem fogynak el! - siránkozott az ifjú könyvtulajdonos, és kétségbeesett lapozgatásba kezdett. Első meglepetésében tébolyultan felkacagott. Másik életben maradt társa riadtan bámult rá.
– Mit csinálsz azzal a könyvvel? - kérdezte remegő hangon.
– Elhiszed ezt, el tudom olvasni! Nézd! - Azzal az ismerős betűkre bökött a koros bőrlapon. Közben jó pár lábas jószág is átvonult a valaha volt étkezőn. Egy kíváncsi tehén pedig érdeklődve nyalta végig a kétségbeesett mágus fejét. De mivel nem talált semmi érdekfeszítőt, tovább vonult a többiekkel az udvar felé. A fiatal mágus még akkor is a tehenet hessegette szabad kezével, mikor az már messze járt.

- Be kell zárnunk ezt a kaput! – fordult riadtan pislogó társához. – Ketten kellünk hozzá, nézd csak... - Azzal társa felé fordította a könyvet, s már hozzá is fogott a megfelelő formula kántálásához. Kis idő elteltével a másik mágus is rákezdett az ősi rigmusra. Ahogy ott ketten kántáltak, lassan az utolsó szekér is átlódult az átjárón, amely aztán eszeveszett zsugorodásba kezdett. Pár pillanat leforgása alatt a mágikus átjáró teljesen eltűnt. Visszaépítve a valóság szövetét, annak helyén ismét a régi kandalló kőből vésett szája ásított kormosan.

A két mágus döbbenten ugrott talpra az oltalmat adó asztal mellől, s a könyvet szorosan fogó varázsló az ajtó felé fordult. Az étkező úgy nézett ki, mint a csatatér, szalma és lócitrom borított mindent. Épp tett volna egy bátortalan lépést előre, amikor éles fájdalom hasított a hátába. Ijedtében még a könyvet is elejtette, és rémülten meredt a mellkasából kiálló tőrre. Ismerős volt számára ez a gyilkos eszköz. Pár órával ezelőtt ez az éles penge próbálta meg kioltani a vén Abdul életét. De most a tanítvány életének vetett véget, ez volt az utolsó dolog, amelyet látott. Holtan rogyott a hőn áhított varázskönyvre. Egyedüli túlélőként megmaradt varázsló pár esetlen próbálkozást követően félrelökte halott társát, s a varázskönyvért nyúlt. Körbenézett az étkezőben.

Semmi mozgás, mindenki halott - gondolta magában, s közben a könyvet szorosan magához ölelve elindult kifelé.

A valaha volt ajtó helyén kilépett az udvarra, eleinte nem látott semmit. A delelőn járó nap fénye szinte megvakította az ifjú mágust. Ahogy visszanyerte látását, egy csöppet sem lepődött meg azon, amit látott. Az étkezőből kitörő, idegen világból érkezett csorda keresztülvonult az udvaron és a várkapun át, a völgyben kerestek maguknak utat. A mágus zsákmányával meg sem állt a kapuszínig, ahol a kifordult sarokvasak arról árulkodtak, hogy a lovasokat nem tartotta vissza sokáig az ódon kapuzat. A várkastélytól vezető földút is az idegen jövevényekről tanúskodott. Az étkezőben megesett történések egyetlen túlélőjére is ez a poros földút várt, amely – a varázskönyv hathatós segítségével – a hatalom felé vezetheti a valaha volt tanítványt. Az ifjú mester tudta ezt, s egy határozott lépés kíséretében megindult, hogy beteljesítse sorsát. Egy nap talán majd őt is tanoncok hada lesi, s akkor már csak attól kell tartani, hogy ki lesz az, aki jobblétre szenderíti s megfosztja e világi hatalmától.

Előző oldal P.A.Doorman