A zegyetem - misztikus bölcsészhorror - III/1.

Horror / Novellák (88 katt) Robo-san
  2019.06.11.

Aidy a korlátnak támaszkodott, és a szeméttartóba fricskázta a csikket az Eastern University bölcsészkarának egy kis eldugott kijáratánál, egy isten háta mögötti kijelölt dohányzóhelyen. Valószínűleg, aki kijelölte, már az is megfeledkezett róla, különben már nem lenne itt.

- Tulajdonképpen az, hogy most egyetemre járunk, azért van, mert elcsesztük az életünket.
- Ja, lúzerek vagyunk – mondtam most már én is, és rágyújtottam egy másikra.
- Te mindig ennyit cigizel?
- Ja, lúzerségem bizonyítéka. Régebben még más dolgokat is csináltam mellé.
- Régen mindenki csinált egy-két hülyeséget…
- Én még idén nyáron is csináltam… Régebben azt gondoltam, hogy 30 éves koromra megkomolyodom… Hát, ez 10 évet csúszott, csak 40-re sikerült… Amikor a tanárnő a piálásról beszélt, meg az addiktológiáról…
- Igen?
- Nekem nem mondott túlzottan sok újdonságot…
- Én nem iszom és nem drogozom… Hányásfóbiám van…
- Micsoda?
- Évekig takarítottam a piások, meg a drogosok után a húgyot, meg a hányást a Come On Bow-ban. Ebből nekem annyira elegem lett… Ráadásul az apám is ivott elég masszívan…
- Érdekes. Sohasem jártam a Come On Bow-ban. Én Steel Cityben voltam akkoriban.
- Mit csináltál ott?
- Azt, amit itt, egyetemre jártam, csak nappalira. És minden nap diszkóba jártam. Mondhatnám, hogy oda jártam telehányni a budikat, meg melléhúgyozni, de ez nem lenne igaz. Sosem hánytam.
- Azért nem mindegy, hogy a szopott fasz melyik végén vagy.
- Nem, nagyon nem. De most itt vagyunk.
- Szerintem okkal vagyunk itt – ekkor jelentőségteljesen nézett rám, és mintha valamire utalni próbált volna, úgy éreztem. Nem igazán vágtam, mire gondol.
- Igen, szerintem is okkal történik minden… de, hogy ennek oka lenne… hát, nem is tudom... - mondtam kedvetlenül, és a fejembe húztam a pulóverem kapucniját, mivel feltámadt a szél, és összeborzolta a hosszú szálú, gyér hajamat. Aidy csak nevetett, mintha azt mondaná: „Nem tudod? Majd megtudod!” - és nevetése már a fotocellás ajtó mögötti folyosóról hallatszott.

- Nagyon vicces… - kiáltottam utána, miközben a harmadik cigi után kotorásztam a zsebemben. Alig szívtam félig a cigit, a telefonom tompa rezgéssel jelezte, hogy SMS-t kaptam.
- Ki a f… - mérges lettem, mert mondtam, hogy ne zavarjanak, amikor egyetemen vagyok. Akinek pedig nem mondtam direktbe, magától is tudhatná, az ismerőseim közül mindenki tud róla, hogy egyetemre járok, magam gondoskodtam róla, mivel már unalomig reklámoztam a blogomban, ami az ország egyik legnagyobb hírportálján jelent meg rendszeresen. Erre a gondolatra elvigyorodtam. Na, persze, ezek nem olvasnak híreket, csak a sportfogadást, meg a lottószámokat. Ezért maradnak tanulatlan barbárok. Most is biztos ott ülnek a kocsmában, ahol hagytam őket fél éve, amikor egyetemre mentem. Sóhajtottam, és egy gyors pillantást vetettem a telefonomra:

„gyere kezdodik” - Aidy volt az. Megerőltető lett volna neki pár lépést megtenni a kijáratig? Eléggé kapkodva írhatta, mert nem szokott ékezetek nélkül írni. Mindig vigyáz a helyesírására. Folyton szabadkozik, hogy sok hibával dolgozik, de igazából mindig precíz. Jót tett neki a gépíró tanfolyam, hiába szerénykedik. Sehogyan sem értettem a dolgot, elnyomtam a félig szívott cigarettát, és fejcsóválva indultam befelé.

Mire beértem állandó termünkbe, a 14-esbe, Nik és Vik ajtóban álló alakja fogadott. Ger1 és Ger2 háttal állva beszélgettek. Ennyit tett ki a csoport létszáma. A Gerek nem vették észre, hogy Nik és Vik halálra váltan meredtek a nyitott ajtón keresztül egy folyosói kiszögellésre. A múlt alkalommal hiányoztak, és éppen arról tárgyaltak, hogy fogják megszerezni és bepótolni a hiányzó tananyagokat. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy én is belefolyok a társalgásba, mintegy véletlenül, de azért annyira nem vagyok stréber, mikor a másik két csoporttársam szemmel láthatóan nagy gondban van. Most kivételesen nem foglalkoztam velük, visszafordultam inkább a két lányhoz, akik még mindig kővé meredten álltak.

- Mi van veletek? Mi történt? - kérdeztem megdöbbenten.
- Aidy-t elkapták…
- Mi?
Csak tátogtak és forgatták a szemeiket, a folyosó vége felé mutogatva.
- A… a… a…
- A?
- A daimónok! - nyögte ki nagy nehezen Nik.
- Vagyis a nyenyecek! - vágta rá Vik.
- Mi ez a hülyeség? – hüledeztem. – Daimónok? Nyenyecek?

Annyi derengett, hogy a daimónok valami mitikus lények, a nyenyecek pedig valami északi népek, de sehogy sem tudtam összehozni a kettőt, se több minden nem jutott róluk eszembe, akárhogy erőltettem a memóriámat. Talán egy gyors keresés a Google-n, amíg nem veszik észre...

- Nem tanultál? - kérdezték egyszerre.
- Ja, nem. Miért, mi van?
- Ma van a Walpurgis-éj napja, minden, ami a múlt héten az egyetem falai között elhangzott, valósággá válik. Egy napra. Most küldték a NEPTUN-ban üzenetként. Azt hittük, valami hülyeség. Ahogy Aidy jött be a dohányzóból, jöttek ezek az - Nik és Vik összenéztek – izék… és elvitték magukkal… arrafelé… - bökött bizonytalanul egy irányba. – Nem volt nehéz dolguk, Aidy kábé 50 kiló vasággyal – nem tudott elnyomni egy rosszindulatú kis mosolyt.
- Hogyhogy nem láttad őket? Nem voltál a múlt órán?
- De. Csak aludtam. Az a kurva hajnali újságkihordás…
- Ez a szerencséd… Akkor lehet, hogy ez rád nem érvényes… - a kis, cserfes Nik egy pillanatra elgondolkodott. – Akkor neked kéne érte menned. Az egyik szellőzőn át hurcolták magukkal.

Arra gondoltam, ez is valami egyetemi hagyomány, mint Steel Cityben a balekoktatás, vagy a megkeresztelkedés. Hirtelen semmi kedvem nem volt hozzá. Pedig megfogadtam, hogy minden ilyesmiben részt fogok venni. Kezdtem eléggé hülyén érezni magam. Úgy éreztem, hogy az őrület határán állok. Szóval akkor azért sikerült ide ilyen könnyen bekerülni, és azért vannak ilyen jó jegyeim! Én meg már hatalmas tehetségemnek tulajdonítottam az egészet, és fényeztem magam minden lehetséges fórumon. Ilyesmi hagyományokról én mit sem tudtam. Még mindig nem tudtam, hogy komolyan vegyem-e az egészet, gyorsan körülnéztem kamerák után kutatva a szememmel. Ekkor egy nagy dobbanás hallatszott, mintha valamit leejtettek volna, majd kialudtak a lámpák. Aztán irgalmatlan macskanyávogás. Bár a többiek mintha nem vettek volna észre mindebből semmit. Csak tovább nézték a nagy semmit a folyosó végén, a terem hátsó részében tovább folyt a társalgás. Elég hülyén viselkedhettem, mert a magasabb, nyúlánk Vik kérdezgetni kezdett:

- Neked meg mi bajod?
Nyeltem egyet, miközben éreztem, hogy forog velem a világ.
- Mi van, mitől félsz, tanultál mára valamit?
- Igen.
- Milyen órán voltál? Mármint amin ébren is voltál…?
- Töri.
- Mit vettetek?
- A nagy macsakmészárlást…

A két lány elborzadva a tenyerébe temette a fejét, én pedig éreztem, hogy az utolsó hangokat nyávogássá nyújtva ejtettem ki, a világ pedig körülöttem hirtelen rohamos sebességgel nőni kezdett.

Közben a macskanyávogás egyre közeledett, egyre keservesebb és szívszaggatóbb lett, a szólamok hangja megsokszorozódott, és néha mintha halálordítás is keveredett volna a hangzavarba. Én közben a földre estem, és négykézláb iramodtam meg a folyosón ijedtemben, nem nézve se jobbra, se balra. Kézenfekvő megoldásnak tűnt a szellőző. Csak azon aggódtam, hogy feljutok-e oda. Meglepetésemre, erőmet megsokszorozva egy iramodással fent voltam. Megkapaszkodtam a szellőzőnyílás peremén a karjaimmal, amit inkább éreztem már mellső lábaknak, mint karoknak, és a lábaimmal löktem fel magam. Nem láttam, de tudatában voltam, hogy odakint macskakivégzés folyik, macskák vére folyik patakokban, macskák végzik az életüket felakasztva, felnyársalva, tűzön lassan elégve, mint a máglyán. A vérengzés kíméletlenül folyt egyre, és biztos voltam benne, hogy ha rám találnak, rám is ugyanez a sors vár.

Emlékszem, a Lúdanyó meséiben milyen örömmel olvastam A nagy macskamészárlást (ezt az órán a tanár is elolvasta, szintén nagy átéléssel), és arra is emlékszem, hogy ötösre írtam meg a kiváló elemzést belőle. A macska, mint szimbólum. A macska, mint boszorkány. A macska, mint a nőiség jelképe. A macska, mint a balszerencse előhírnöke. Belegondoltam ebbe a sorsba, és sírva fakadtam: valahogy nem akaródzott nekem szimbólumként végezni. Mivel a hangok egyre közelebbről hallatszottak, elindultam előrefelé a szellőzőnyílás csatornájának labirintusában. A földszintről eljutottam előbb az elsőre, majd a másodikra, harmadikra, végül a negyediken másztam ki belőle, pont a XIII-as terem előtt, amit sohasem tudtam eddig megtalálni, mintha csak mágikus módon, vagy titkos ajtón keresztül lehetett volna megközelíteni. A szellőzőnyílás ide vezetett. Arra gondoltam, hogy visszafordulok, és tovább bolyongok a labirintusban külső kijárat után kutatva, de a hangok mintha már a szellőzőből jöttek volna, nem mertem megkockáztatni ezt a lépést. Különben is ide vezettek a nyomok, amiket valakik a vastagon lerakódott porrétegben hagytak. A nyomok ritkásak voltak és eléggé esetlegesek, mintha csak véletlenül értek volna szellőzőnyílás aljához, mintha az, aki előttem közlekedett benne, repülve tette volna meg az utat. Remek kilátások nyomomban a szadista mészárosok, előttem a ki tudja milyen repülő lények, amik képesek elragadni egy átlagosnál kisebb testalkatú embert is. Leugrottam hát a XIII-as terem elé.

Bár a terem előtt nem látszottak egyéb ide vezető útnak a nyomai, az ajtó előtt nem volt kosz, nem állt vastagon a por annak ellenére, hogy nem vezetett ide járat a szellőzőn kívül. Egy talpalatnyi hely volt csak az ajtó előtt, fallal volt leválasztva az egyetem többi részétől. Valaki takarította a XIII-as termet! Ez csak a szellőző nyíláson keresztül érkezve lett volna lehetséges, vagy kívülről. Esetleg valaki itt lakott, bár ez eléggé furcsa lett volna. Igaz, hogy annak fényében, ami ma történt, nem sok dologra fogok furcsán tekinteni ezek után. Mégis valamelyest sikerült megnyugodnom, a hangok tompábban hallatszottak, kifújhattam magam. Ám a szünet csak pillanatnyinak bizonyult. A macskanyúzás hangjai újult erővel közeledtek, a teremben pedig mintha valaki a nevemet mondta volna. Aidy? Tehát olyan állapotban van, hogy tud beszélni, és azt is tudja, hol vagyok. Honnan?

- Jelenleg olvasok a gondolataidban – szólalt meg megint a hang belülről.
- Te mit tanultál? - tolult fel bennem hirtelen a kérdés.
- A technomédiumok története, Visszaélés a hadfelszereléssel…
- Fasza. Láttál daimónokat vagy nyenyeceket?
- Micsoda? - vihogott fel Aidy.
- Gondoltam. De akkor hogy jöttél fel ide?
- Hadititok… Tudod, Visszaélés a hadfelszereléssel…
- Aidy… Te előre tudtad, hogy ez lesz. Ez nem fair! Miért nem szóltál róla? - próbáltam atyai hangon számon kérni a hat évvel idősebb jogán.
- Hogy lehetnél az apám? Ahhoz már 5 éves korodban teherbe kellett volna ejtened egy nőt, akinek már van peteérése.
- Jól van, Aidy, ne szórakozz, beengednél, légy szíves?
- Oké, mondd, hogy „Tárulj, Szezám!”, és lökd be az ajtót!

Kimondtam a varázsszót, belöktem az ajtót. Aidy ott ült egy nagy terem közepén egy nagy tucat híradástechnikai cucc között. Voltak ott monitorok, számítógépek, okoseszközök, ezeket felismertem. De a többiben nem voltam biztos. Sokról még azt sem tudtam, hogy mi célt szolgál. A legtöbbet a világháború idejéből valónak saccoltam. A többségük be volt kapcsolva, és furán villogott, vagy hülye hangokat adott ki. Aidy elveszni látszott a vezetékek tengerében.

- Miért ilyen könnyű a jelszó, hogy „Tárulj, Szezám!”? - kérdeztem.
- Nincs jelszó, csak szórakoztam. Még egy nyamvadt kis zár sincs azon az ajtón, nem látod?! - szerencsére már nem a fejemben beszélt, de most meg valami mikrofonba, ettől túl hangos volt.
- Hallod, kapcsold ki azt a rohadt mikrofont, meg ezt az egész DJ pultot! Mindjárt ideérnek a macskamészárosok… Nem akarom, hogy észrevegyenek! Fegyver bezzeg nincs, ugye?
- Ja, vagy úgy… nincsenek macskamészárosok! Sőt, meg fogsz lepődni, de daimónok és nyenyecek sincsenek. A kis Nik túl sokat foglalkozott az ókori filozófiával, Vik pedig egyszerűen elnézte a házszámot, és egy finnugrisztika órára ült be médiaelmélet helyett… Uramisten, micsoda egy társaság! Az a két kettyós Ger még csak meg sem jelent! Áh! Nincsen semmilyen összetartás, semmi közösségi szellem – a szellem szónál sejtelmesen túlvilágira változtatta a hangját.
- Oké, akkor most mi lesz? – kérdeztem megdöbbenve.
- Mi lesz? Mi lesz? A hülye cigid miatt lekésted az óra elejét, amikor elmondtam, hogy mi a prezentációm címe: Virtuális valóságok szimulálása a hidegháború eszközeivel! Meglepetésnek szántam! Nem gondoltam, hogy ilyen rosszul sikerül. Remélem, meglesz a kettes!
- Biztos… meglesz… - komorultam el. Értelmetlen bármi mást mondani, Aidy maximalista. Rólam is azt mondják páran, de én nem gyűjtöttem össze önszorgalomból egy híradástechnikai főhadiszállást, még egy nyomorult kis V2-es rakétasiló modelljét sem állítottam össze a témámhoz. Úgy gondolom, nem kell ahhoz Londont bombázni, hogy szemléltessük az URH rádió működését…

Aidy megérzett valamit az idegességemből, mert feszengeni kezdett. Folytattam:

- Akkor a Walpurgis-éj és a NEPTUN-üzenet…
- ...kamu. Az már a szimuláció része volt.
- Jó, és hogy mászunk le innen?
- Ahogy idejöttünk.
- A szellőzőn át?
- Milyen szellőző? Én végig itt voltam. Te egy hologrammal beszéltél lent a dohányzóban.

Aha. Viszont a füst valódinak tűnt. Megéreztem, amikor véletlenül rám fújta. Hirtelen baljós érzésem támadt.

- Jó, akkor megérinthetlek?
- Kérlek, ne inzultálj!
- De…
- Nem!!!

Közelebb léptem, és megpróbáltam megérinteni a karját, amire az egész látomás eltűnt. Aidy is, az összes hadfelszerelése is. A terem üres volt. Lassan sötétedett. Csak a szél csapkodta az ajtót.

Tényleg nem volt rajta egy „nyamvadt kis zár” sem.

Előző oldal Robo-san
Vélemények a műről (eddig 1 db)