Üt egy új Világhoz- Összefüggések hálójában II.

Szépirodalom / Novellák (346 katt) Penelope
  2022.06.14.

3.

Megérkeztem Katerina háza elé, ami egy barackszínű épület volt. Erkélyén csak úgy pompáztak a különféle balkonos virágok, muskátlik, és még néhány másfajta is, amiket nem ismertem fel, de igazán színpompásak voltak.

A dörgés és villámlás csak nem hagyott alább, ezért aztán nagyon nem is szemlélődtem. Egyszerűen csak nyugtáztam, hogy ilyen házam nekem aztán soha nem lesz. Ha csak nem nyerek a lottón, aminek elég csekély esélyt adtam, mivel nem is lottóztam soha.

Kikerülve jó pár pocsolyát, néhány lépcső megtétele után ott álltam a bejárati ajtó előtt. Hátrasandítottam, mert valami nem hagyott nyugodni. Mintha valaki figyelt volna, de természetesen mint máskor, ezúttal sem állt mögöttem senki. Pedig esküdni mertem volna rá, hogy csak karnyújtásnyira volt tőlem. Amikor ilyesmiket érzek, a szőr is feláll a hátamon, s bár a nagy tömeget nem kedveltem, mégis, hogy ezeket a furcsa, megmagyarázhatatlan érzéseket elkerüljem, inkább akkor mozdultam ki, amikor nagy volt a nyüzsgés. Ám akadt olyankor is tennivalóm, amikor mások már aludni tértek, és ilyenkor egy hűségesnek mondható rugós bicska tartott velem, amit végig szorongattam zsebre dugott kezemben, amikor elhagytam autóm biztonságos közegét.

Ezúttal viszont nem lapult a zsebem mélyén, amit kezdtem megbánni.

Pár percnyi várakozás és toporgás után csengetésem nyomán kitárult előttem az ajtó, és a kedves, mosolygós arc elűzte az előbbi rossz érzéseket.

– Szia Wendy! Gyere be kérlek! – invitált egykori barátnőm. Amikor már átléptem a küszöböt, Katerina még kitekintett az esőfüggönybe, mintha keresne valamit, vagy valakit, azután felém fordult. Gondterheltnek tűnt, bár láttam rajta, hogy próbálja titkolni.
– Szia! Elég ramaty idő van ma este – közöltem csak úgy mellékesen, miközben Katie átvette tőlem az esernyőt, és félretette száradni. – Valami baj van? – kérdeztem tőle gyanakodva.
– Nem, dehogy – rázta a fejét, és mosolyogva tekintett rám. – Minden a legnagyobb rendben. Gyere, azonnal tálalok. Már alig várom, hogy beszélgessünk egy jót.
– Ezzel én is így vagyok – biztosítottam. Áthaladtunk az előtéren, be az ebédlőbe. Odabent mindenhol a fehér, bézs, és sárga színek keveredtek. Elhatároztam, hogy majd alaposabban is körbenézek, amint lehetőségem adódik rá, azonban egyelőre helyet foglaltam az étkezőasztal melletti egyik magas támlájú, párnázott széken. Miután Katerina kimerte magának is az ételt, ami az illatát beszippantva igazán finomnak tűnt, nekiláttunk elfogyasztani a rántott csirkehúst, a hozzá való körettel, és salátával egyetemben.
– Te, ez valami fantasztikus! Nem gondoltam volna, hogy igazi kis szakácsnő lesz belőled! – vigyorogtam barátnőmre, aki tény és való, hogy az elmúlt időszakban gyökeres változásokon ment keresztül.
– Köszönöm a dicséretet. Gondolom te is szoktál magadra főzni, vagy nem? De ez tényleg nem nagy kunszt – bökött villájával a tányérján lévő húsra.
– Szoktam, de nem ennyire finomat. Szóval, miért jöttél vissza? – tértem a tárgyra, mivel nem szeretek köntörfalazni, és ez nagyon piszkálta a csőrömet. – Na nem mintha nem örülnék neki, csak nem egészen értem, hiszen elnézve ezt a hatalmas házat, nagyon jól kereshettél kinn. Amúgy tényleg, mit is dolgoztál? – fürkésztem kíváncsian a velem szemben ülő Katiet.

Láthatóan kissé kényelmetlenül érinthette a kérdés, mert babrálni kezdett a hajával, amit régebben is szokott, ha valami érzékeny téma került elő. Hirtelen rám emelte tekintetét, amiben láttam, hogy teljesen elzárkózott előlem.

– Ha elárulnám, téged ismerve utána szimatolnál, és valószínűleg hamar véget érne földi pályafutásod – jelentette ki határozottan.

Majdnem a torkomon akadt az éppen aktuális falat, de még időben ittam rá egy nagy adag vizet, ezzel elkerülve a fulladásos halált.

– Nagyon vicces – húztam el a számat, ám az ő arckifejezése semmit sem változott, csak lesütötte a szemét.
– Hagyjuk inkább – legyintett végül.
– Nem értelek. Csak nem rossz útra tévedtél időközben? Nekem nyugodtan elmondhatod – erősködtem tovább.
– Ilyenről szó sincs, e felől megnyugtathatlak. De tényleg, inkább beszéljünk másról – tért ki a válaszadás elől ismét, és jobbnak láttam nem firtatni a dolgot.

Na persze, nem akartam én annyiban hagyni. Tudtam, hogy mit fogok tenni. Igaz, nem a legszebb dolgot, de mivel csak úgy eltűnt annak idején, sőt, bár megbeszéltük, hogy tartjuk majd a kapcsolatot, mégis elég hamar elérhetetlenné vált valamiért, most pedig nem hajlandó beszélni, ezért aztán mi mást is tehetnék? – futtattam végig magamban hamar a gondolatot, meggyőzve magam, hogy semmi rossz nincsen a tervemben.

– Oké, miről beszélgessünk akkor? Mondjuk, beszélhetnénk arról, hogy miért nem tudtalak elérni, holott megbeszéltük, ha jól emlékszem, hogy legalább hetente egyszer keressük a másikat.
– Igen, azt hiszem, magyarázattal tartozom ez ügyben. Nos, történt egy kis baleset az akkori telefonommal, és így az összes számnak, és névnek annyi lett, ami benne volt. Mindig akartam neked levelet írni, de valahogy annyi dolgom volt, hogy sohasem jutott rá idő. Ahogyan aztán teltek a napok, hetek, hónapok, és végül az évek, egyre inkább kínosnak találtam volna, ha írok.

Megállapítottam, hogy ennél rosszabb kifogást még soha életemben nem hallottam senkitől.

– Értem.
– Neked hogy telt az elmúlt időszak, mit dolgozol?
– Ó, hát, elég nehéz meghatározni. Talán úgy mondanám, hogy kutatok, keresek, és ha arra érdemes dologba botlok, akkor írok róla, amit eladok egy-két lapnak. Valami ilyesmi – vontam vállat, miközben befejeztem a vacsorát, és hátradőltem a széken.

Katerina is eltüntette a maradék ételt a tányérjáról. Lepakolt az asztalról, majd visszaült a helyére.

– Köszönöm a finom vacsit!
– Igazán nincs mit! Tehát, mint régebben is, még most is kis kotnyeles vagy, ezt akkor eltaláltam – mosolygott rám ártatlanul.
– Mondhatjuk így is – bólintottam. – De valamiből meg kell élni.
– Ez igaz. Gyere, menjünk át a nappaliba, ott kényelmesebb lesz – állt fel Katie elindulva, én pedig követtem. – Nem szoktál bajba kerülni?
– Hát, előfordult már, de különösebben nagyba még nem keveredtem, és tudok magamra vigyázni. Na meg vannak, akik segítenek, ha rá lennék szorulva. És te? Veled mi a helyzet? Azért valamit igazán mesélhetnél az elmúlt tíz évről. Szerintem neked érdekesebb volt a kinti életed, mint az én melóm.

Belépve a nappaliba, egy otthonos kis helyiség látványa tárult elém, egy üvegasztallal, két nagy fehér bőrfotellel, amolyan „ha ráülsz, fel sem akarsz többet kelni onnan”-félékkel, és egy szintén hasonló élvezetekkel kecsegtető nagy bőrkanapéval.

Katerina kecsesen ült le az egyik fotelba. Az én helyfoglalásom már kevésbé sikerült elegánsra. Mint kiderült még forgott is, úgyhogy nagyon jól szórakoztam, ahogyan ide-oda kicsit hintáztattam, pontosabban forgattam magam benne.

– Szóval? Mesélsz kicsit magadról?

Katerina keresztbe tette lábait, és kifelé kémlelt az ablakon, ahol még mindig az eső volt az uralkodó elem.

– Nem is tudom igazából, mit mesélhetnék – pillantott vissza rám. – Megpróbálom röviden összefoglalni. Kint megismerkedtem egy igazán helyes, és normális férfival, de mint tudjuk semmi sem tart örökké. A mi kapcsolatunknak is vége szakadt. Lényegében ezért is jöttem haza.
– Vagyis elmenekültél?
– Nem mondanám menekülésnek, inkább amolyan honvágy-féle játszott közre, de mondhatjuk úgy, hogy két legyet ütöttem egy csapásra.
– És itt mihez fogsz kezdeni? Segíthetnél nekem a kutatásban esetleg – viccelődtem, mert tudtam, hogy ő, legalábbis régebben, nem volt olyan természetű, mint én.
– Tudod épp eleget láttam, és tapasztaltam ahhoz, hogy most inkább kicsit pihenjek.
– Hm… miért van olyan érzésem, hogy van valami, amit nem mondasz el nekem? – előre hajoltam kissé, hogy a szemébe tudjak nézni, de Katie kerülte a tekintetemet. Valahogy olyan szomorúnak tűnt. Persze igaz, már régen találkoztunk, és biztos sok minden történt vele azóta. Na de ennyire?
– Talán, mert valóban van valami, amit nem mondok el neked, mert nem tehetem, és talán jobb, ha még nem is tudsz egyes dolgokról. Ha olyanba keverednél, amibe én, akkor talán megbánnád, ahogyan korábban is céloztam rá. Na de már így is sokat mondtam, úgyhogy ne is foglalkozz velem – legyintett, – Ez a fránya vihar, csak nem akar elvonulni – terelte el a szót magáról.

Zavartan néztem egykori barátnőmre, és egyáltalán nem értettem, mi ütött belé, s mire célozhatott. De hogy felkeltette az érdeklődésemet, arra mérget vehetett volna. Nem akartam, hogy teljesen bezárkózzon, vagy a végén még odébb is álljon, így aztán nem kérdeztem rá arra, ami majd kifúrta az oldalamat.

– Mit szólnál ahhoz, ha valamikor elmennénk szórakozni, a régi szép idők emlékére?
– Az nagyon jó lenne, tényleg! – lelkesedett fel. – Cseréljünk számot, aztán majd megbeszéljük, jó? Néha az estéim eléggé elfoglaltak, ezért nem is tudom előre, mikor lenne alkalmas az idő.
– Szuper! Várni fogom a hívásodat – bólintottam vidáman, s már lelki szemeim előtt láttam, ahogyan, mint régen, az asztalon táncolva kábítjuk el a fiúkat.

Odakint már kezdett sötétedni. A felhők még mindig makacsul ragaszkodtak korábbi helyükhöz, így pedig a lenyugodni készülő napnak esélye sem volt, hogy megvilágítsa utolsó fényével a várost.

Hirtelen akkora csattanást hallottunk, hogy én személy szerint egy pillanatra meg is süketültem. Néhány másodperccel később sötétbe burkolózott a ház, és a környező utcákkal együtt a többi ház is.

– Na szuper. Látod ezért nem szeretem az ilyen időt – mérgelődtem.
– Maradj csak, máris meggyújtom a gyertyákat.

Hallottam ahogyan lépked, majd csakhamar gyufa sercent, és lőn világosság. Egyik gyertyát gyújtotta meg a másik után, amiket addig a percig észre sem vettem, pedig tele volt velük a nappali.

– Na, így már jobb – ült le Katerina vissza a fotelba, és vidáman tekintett rám. – Szerintem hamarosan visszakapcsolják az áramot, valahova belecsaphatott a villám.
– Na igen. Tényleg, ha már a természet erőinél tartunk... Nem tűnt fel neked, hogy kissé megszaporodtak a furcsa viharok, tornádók olyan helyeken, ahol addig nem voltak? És a földrengések is. Pár éve ilyentájt nem voltak itt sem ilyen kegyetlen viharok, mint mostanság. Húsvétkor a hatalmas hó, most meg ez. Lehet, hogy csak nekem furcsa, de nem is tudom... Talán megérné utána érdeklődni, hogy a felmelegedés vajon mennyire állja meg tényszerűen a helyét. Nem ismersz valaki, aki esetleg válaszokkal tudna szolgálni?
– Valóban, elég érdekes dolgok folynak a világban, s bizony nem jó ez így, de szerintem nem kell aggódnod, mert előbb-utóbb minden jóra fog fordulni – jelentette ki Katie olyan meggyőzően, mintha ő bizony nem csak hinné amiket állít, hanem tudná is. Ez pedig szintén szöget ütött a fejembe.
– Miért vagy ennyire meggyőződve arról, hogy a sok furcsa természeti jelenség nem lesz rosszabb, és majd jobb dolgok következnek?
– Ó, csak kicsit tájékozódtam ebben a témában is, és biztosan mondhatom, hogy csak idő kérdése, és jó dolgok kerülnek majd előtérbe.

Eltűrte hosszú haját a füle mögé, és az egyik gyertya lángjába bámult.

– Is?
– Mit? – riadt fel hirtelen.
– Azt mondtad is. Hogy „ebben a témában is”. Még miben?
– Sok másban. Maradjunk ennyiben. Viszont ha esetleg nagyon elakadnál a keresgélésben, akkor nyugodtan hívjál csak fel, hátha tudok mégiscsak segíteni neked kicsit. Ha konkrétan nem is, de talán utat mutathatok – mosolygott magabiztosan.
– Rendben. Lehet, hogy majd szükségem lesz némi segítségre, mert bár ismerek néhány, ebben-abban jártas embert, mégis jobban szeretem több forrásból is a megerősítést. De azért igazán kíváncsi lennék, miféle ismerőseid vannak, akik annyira biztosak a dolgukban. Valóban úgy is gondoltam, hogy érdekelne, miért annyira „tuti” az információ.

Fél szemmel láttam a mellettünk lévő ablakot, és kívül mintha elsuhant volna valami, amire már odakaptam a tekintetemet.

– Láttad ezt? Mi volt az?

Felpattantam a fotelből, és odaléptem az ablakhoz, hogy kinézzek rajta, de semmit sem láttam. Pedig esküdni mertem volna rá, hogy az előbb még volt ott valami. Katerina is felállt. Mögém lépve, vállamra téve kezét próbált meggyőzni, hogy nem láttam semmit.

– Biztosan csak egy kutya volt – bizonygatta, de valahogy nem tudtam elhinni.

Megfordultam és szembe néztem vele.

– Nem hiszem, hogy kutya lett volna. Már amikor idejöttem, akkor is úgy éreztem, mintha figyelnének, márpedig egy kutya nem strázsál eltökélten egy ház előtt sem. Tudom, furán hangzik, de ez nem az első alkalom volt, hogy úgy éreztem, mintha figyelnének. Na de most komolyan, mi folyik itt? – ráncoltam a homlokomat, s reméltem, hogy végre elárul valamit.

Éppen nyitotta a száját, amikor megcsörrent a telefonja, jelezvén, hogy üzenetet kapott. Én közben eltávolodtam az ablaktól, mert nagyon nem tetszett valami, bár nem voltam képes megfogalmazni, mi volt az. Katerina megnézte az üzenetet, majd sűrű bocsánatkérések közepette kitessékelt, mondván, hogy neki halaszthatatlan, sürgős dolga akadt, de majd telefonálni fog hamarosan, és akkor megbeszélhetjük a kiruccanós estét is.

Láttam rajta, hogy valóban siet, ezért nem is húztam az időt, hanem felhúzva az ernyőmet kiléptem az ajtón, majd visszafordulva még intettem Katie-nek. Beültem az autómba, és elindultam.

Ám nem hazafelé, hanem csak kissé arrébb mentem egy mellékutcába, és úgy álltam meg, hogy rálássak Katerina házára. Tudom, hogy nem kellett volna, most meg már pláne tudom, de akkor még nagyon jó ötletnek tűnt.

Azóta megtanultam, hogy vannak olyan tettek, melyeket szinte szükségszerűen teszünk meg, s azok a bizonyos tettek vezetnek a következő eseményhez az élet kusza, szövevényes hálóján keresztül.

4.

Várakoztam leállított autóval, csak a gyújtást hagytam rajta, hogy az ablaktörlő működjön, a lámpát azonban lekapcsoltam. Mit ne mondjak, nagyon nem voltak jó érzéseim az egészet illetően, de betudtam az éjszakának, és annak, hogy nem volt áram a környéken.

A sötétség leple alatt valahogy egyébként is mindig minden ijesztőbbnek tűnik. Ha meg még az eső is szakad hozzá, dörög és villámlik, akkor főleg.

Hamarosan valóban visszakapcsolták a fényeket. Amikor Katerina kilépett az ajtón, s az autójához sietett, vártam egy picit, majd utána eredtem. Nem így terveztem korábban, ám az a telefonos üzenet mindent megváltoztatott.

– Mégis hova a csudába siethet ennyire, késő éjszaka a viharban? Hogy nem egy randira, az holtbiztos! – motyogtam az orrom alatt, s tisztes távolságból követtem, át az akkor nem annyira forgalmas főutakon, mellékutcákon, míg végül úgy tűnt, egy erdő felé vette az irányt, távolabb a várostól. Az eső már alábbhagyott, és lassan el is állt teljesen, a Hold pedig kikukkantott a vékonyodó felhők mögül, megvilágítva ezzel az utat, s a környező erdőséget.

Vagy egy órás út állt már mögöttünk, amikor Katerina végre bekanyarodott egy földútra, s oldalra húzódva leállította az autóját. Szerencsére nem ment túl mélyre a kis úton. Talán félt attól, hogy beleragad az autóval a sárba. Én végig lámpa nélkül követtem, majd megálltam az út mentén, és kiszálltam az autómból. De mielőtt ezt megtettem volna, még előkerestem egy kis elemlámpát, amit mindig a kesztyűtartóban tartottam, és lám, nem is hiába.

Óvatosan, és főleg halkan lépkedtem, s osontam egyre közelebb Katie autója közelébe. Elég messze álltam meg, egy nagy, széles fa mögé rejtőzve, hogy ne vehessen észre, de mégis közel ahhoz, hogy bár távolról, de így is lássam merrefelé fog menni. Persze első számú szabály, ha mi látjuk a figyelendő személyt, akkor nagy valószínűséggel fordítva is igaz, így aztán előszedtem a kabátom zsebéből a kis tükrömet, hátamat a fának támasztottam, és a tükröt úgy állítottam, hogy lássam benne, mi is történik.

Legnagyobb meglepetésemre, pár méter megtétele után, egy férfi toppant eléje az erdőből. Végigfutott az agyamon, hogy esetleg egy titkos találka kellős közepébe csöppenhettem, de nem úgy tűnt, mintha Katie annyira örülne az illetőnek, aki – amennyire ki tudtam venni – jó egy fejjel magasabb volt nála, s szinte beleolvadt a körülöttük lévő sötétségbe. Pont ezért, az idegen arcát képtelenség volt megpillantani.

A frász kerülgetett, ha arra gondoltam, hogy egykori barátnőmet az a férfi akár bánthatja is, de bizony a drága jó rugós bicska nem volt nálam, hogy a segítségére siethessek vele, ha szüksége lenne rám. Na nem mintha így nem tettem volna meg, de egyelőre még vártam, hogy mi sül ki az egész helyzetből.

A férfi arrafelé fordult, ahol én bujkáltam, ezért megpróbáltam láthatatlanná válni, s még a lélegzetemet is visszatartottam. Reméltem, hogy nem vette észre a Hold esetleges csillanását a tükrön. Nem hallottam a cuppogó léptek zaját, amiből arra következtethettem volna, hogy közelednek felém, azért még vártam pár másodpercet, majd ismét belepillantottam a tükrömbe. Amikor pedig azt láttam, hogy már elindultak a kis ösvényen, óvatosan utánuk osontam, egyik fától a másikig, hangtalanul, mint egy árnyék.

Persze, ha tudtam volna, hogy aznap még ilyen mutatványokat fogok véghezvinni, minden bizonnyal tisztára feketébe öltöztem volna, és még egy fekete sapka alá is begyömöszöltem volna világosbarna hajkoronámat. De megfogadtam, hogy ezentúl ilyen esetekre felkészülve, mindig lesznek nálam sötét ruhadarabok a csomagtartóban, na meg egy plusz kés.

Katerina és a fura figura egy idő után letértek az ösvényről, s besétáltak az erdőbe. Én is így tettem, míg aztán elérkeztem őket követve egy kis fakunyhóhoz, ahonnan halvány fény szűrődött ki. A kunyhó nem egy tisztás közepén állt, hanem szorosan fák vették körbe minden oldalról, lehetőséget biztosítva számomra, hogy még közelebb tudjak menni, amint a követendő személyek beléptek a tákolmányba.

Előbb azonban mély levegőt vettem, és lassan kiengedve, lehunyva a szemem, próbáltam fülelni a környező zajokra, attól tartva, hogy a férfi esetleg nem egyedül érkezett. A fák suhogásán kívül azonban, ami az időközben feltámadt szélnek volt köszönhető, mást nem hallottam, csak a saját szívem dübörgését.

Úgy tűnt az elemlámpára nem is lesz szükségem, sőt, jobbnak láttam, ha valóban nem is használom. Kinyitottam a szememet, és még közelebb mentem, hátha sikerül valami zajt, vagy beszélgetést meghallanom, de ha nagy szerencsém lesz, esetleg megpillanhatom a férfit is, aki Katerinát kísérte. Már csak három fa távolsága választott el a kunyhótól, és mivel ablaküveg nem díszelgett a faházon, csak a keret tátongott ott üresen, sikerült is elkapnom egy kis beszédfoszlányt. Egy mély, mégis bársonyos férfihang szólalt meg, amit társítottam az idegenhez.

– ...hamarosan rendbe jössz.

Azután egy pillanattal később Katerinát hallottam, amint felszisszent, de többet nem sikerült elkapnom, mert megint elfogott egy különös érzés, mintha valaki figyelne. Nem szokásom meghátrálni, viszont ezúttal mégis jobbnak láttam. Halkan visszamentem az autómhoz, de nem hajtottam el, hanem vártam, hogy Katerina, vagy esetleg vele együtt a férfi is előbukkanjon az erdőből. Ha pedig valóban nagy szerencsém lesz, akkor az a másik valaki is, akihez a férfi beszélt – gondoltam. Mert abban biztos voltam, hogy nem Katiehez intézte a szavait. Nagyon szívesen megnéztem volna magamnak azt a különös alakot, akinek csupán a hangjától is a hideg futkározott rajtam.

Ezúttal azonban a szerencse elkerült, és Katerina egyedül tért vissza a kis ösvény mellett leállított autójához.

Nagy sóhaj közepette törődtem bele, hogy majd talán legközelebb mázlim lesz. Ahogyan elhajtott mellettem, lebuktam, nehogy észrevegyen, de nem állt szándékomban követni, végtére is akkor este már nem volt miért. Más tervem volt.

Kiszálltam, és ismét befelé indultam az erdőbe. Reméltem, hogy megtalálom, amit keresek, méghozzá azt a bizonyos kunyhót, ahol Katerina, és az idegen jártak. Ezúttal nem sikerült annyira csendesen az osonás, mint korábban, viszont már nem is vigyáztam különösebben, így a lábam alatt lévő ágacskák olykor megroppantak. Amint megláttam a kis épületet, óvatosabban kezdtem lépkedni, hiszen elképzelhetőnek tartottam, hogy az a valaki, aki miatt az egész korábbi találkozó létrejött, még lehet, hogy odabent tartózkodik. Hirtelen eszembe jutott valami, így előhalásztam a nadrágzsebemből a mobiltelefonomat, és rezgőre állítottam.

– Ennyit az előre látásról – korholtam magamat. Ha korábban valaki felhívott volna, amikor leselkedtem, minimum felébresztettem volna az erdő apraját-nagyját, rosszabb esetben pedig akár menthetetlen lebukás lett volna a vége.

Lopakodó üzemmódba kapcsolva közeledtem a kis házikó felé, amiben halványan ugyan, de még pislákolt egy vagy több gyertya. Közben nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy az erdő mélyéről valaki les rám. Még mindig. Valaki, aki annyira eltántoríthatatlan, mint jómagam.

– Ki tudja, miféle állatok lehetnek errefelé? – gondoltam. – De nem adom fel azt, amit elterveztem, akkor sem, ha tegyük fel egy farkas bukkanna fel a közelemben. Különben is, miféle kíváncsiskodó az olyan, aki nem megy a megérzései után, és csak otthon ül, várva a csodát. Nem úgy van az, kérem szépen! Izgalom nélkül mit ér az élet?

Már majdnem odaértem a ház oldalához, éppen csak pár lépés volt hátra, amikor valaki mögöttem termett, és a vállamra téve kezét, megszólított.

– Maga meg mit keres errefelé, ha szabad kérdeznem, ifjú hölgy?

Megpördültem, és majd szívrohamot kaptam, amint felismertem a korábbi férfihangot. Legalábbis az első gyanúm az volt, hogy az illető, aki velem szemben állt, egy és ugyanaz volt, Katerina korábbi férfi ismerősével – már ha lehet így nevezni. A második benyomásra is azonosak találtam, mert a magassága is megfelelt neki. Valóban kissé megijedtem tőle, de azért nem annyira, hogy ne förmedjek rá.

– Maga mit keres itt!? És minek lopakodik így az ember háta mögé!?

Mintha meg sem hallotta volna kérdéseimet, csak állt előttem, fekete pólóban és farmernadrágban, ami miatt valóban elképesztő látványt nyújtott, az esti Hold fényében pedig mintha csillogtak volna azok a hatalmas fekete szemei. Úgy állt ott, mint bármelyik fa az erdőben, értem ez alatt, hogy szinte annyira megmozdíthatatlannak és fenségesnek tűnt.

– Nem tudta, hogy ez magánterület? Talán eltévedt? – méregetett végig sötét pillantással, mint valami vacsorára éhes vadállat.
– Történetesen valóban nem tudtam – hátráltam pár lépést. Ám ez nem azt jelentette, hogy menekülőre akartam volna fogni. – Mondja csak, maga itt lakik netán? – mutattam a hátam mögötti viskóra. – Nem akarna beinvitálni? – próbálkoztam, hátha körbe tudok szaglászni odabent is. – Egyébként pedig megtudhatom a nevét? – pislogtam rá ártatlanul.
– Nem kérdez egy kicsit sokat?
– Kérdésre nem illik kérdéssel felelni. Tehát, megtudhatom, hogy hívják?
– Nem – jött a rövid és tömör válasz, amivel aztán nem sokra mentem. Bár annyira már képben voltam a hasonló helyzeteket illetően, hogy ha ez az alak el is árulta volna a nevét, bizonyára nem a valódit közölte volna velem.
– Jöjjön, kikísérem még mielőtt valóban eltévedne. Nem biztonságos errefelé éjszaka kószálni – mutatott előre, és jobbnak láttam nem vitatkozni vele.

– Még nincs vége – gondoltam magamban, ahogyan mellette lépkedtem kifelé az erdőből.

– Tehát maga ott lakik, abban a kis épületben? – pillantottam a mellettem lévő idegenre.
– Nem.
– Tud mást is mondani a nemen kívül?
– Nem.
– Ó, szuper. Igazán érdekes beszélgetést folytattunk – ironizáltam, de nem vette a lapot. – Megtudhatom, honnan ismeri Katerinát?

Erre már megállt végre, így én is megtorpantam, s próbáltam felmérni a velem szemben álló ellenfelet, és hogy ki a csuda is lehet valójában. Ám mintha falakba ütköztem volna, semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, ha csak azt nem, hogy nem pont a legkedvesebb figura. Találkoztam én már elég sok marcona külsejű alakkal, de ez túltett mindegyiken. Olyan szintű titokzatosság lengte körül, amivel hirtelenjében nem is tudtam mihez kezdeni.

Szívem szerint, világgá futottam volna, amikor karját összefonva maga előtt, rám nézett, vagy mondhatnám lenézett rám, mert nálam is egy teljes fejjel volt magasabb.

– Nem hinném, hogy bármi köze lenne hozzá. Menjen arra, innen már kitalál egyedül is. – mutatott az egyik irányba, ahol az erdő szélét sejtettem.
– Komolyan azt hiszi, hogy szó nélkül hagyni fogom, hogy maga, akárki is legyen, Katerinát ilyen helyekre kicsalja, és csak Isten tudja, miket művel vele? Ennek meg lesz még a következménye, abban biztos lehet! – fenyegettem meg, és valóban úgy is gondoltam. Erre viszont semmi normális megszokott reakciója nem volt, csak egy halvány mosoly a szája sarkában, amitől még inkább menekülni támadt kedvem.
– Semmi mondanivalóm nincsen magának. Fenyegetőzéssel meg semmire sem fog menni. Azt tanácsolnám, maradjon meg a saját kis játszóterén, és ne ólálkodjon itt többet, ha jót akar. Mondanám, hogy ne keresse fel ezentúl Katerinát sem, de úgy sejtem, hogy pont az ellenkezőjét tenné. Tehát csak tanácsolhatom, felejtse el a ma este történteket, és menjen szépen haza. Ismétlem, ez csak egy jó tanács.

Legszívesebben sípcsonton rúgtam volna ezt a pökhendi férfit, de nem tettem. Jól nevelt hölgy módjára, elindultam az erdő széle felé.

– Viszlát! – szóltam még vissza, pár lépés után, de amikor hátra tekintettem, a férfi már eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott.

Megszaporázva lépteimet igyekeztem kifelé a sötét, és baljóslatú erdőből. Csak akkor kezdtem megnyugodni, amikor a biztonságos autómban, a hazafelé vezető úton haladtam.

Nem tudtam elhinni, hogy az az alak, úgy osztogatja nekem a tanácsait, mintha ő lenne az Isten, bár való igaz, hogy külsőre megfelelt a már említett felsőbbrendű lénynek.

No de akkor is! Ráadásul pedig nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy Katie mi a csudát keresett ott vele, az meg végképp nagyon kezdett érdekelni, hogy ki lehet a sötét alak. Aznapra viszont úgy gondoltam, kikalandoztam magam, ezért, amikor hazaértem, már csak egy jó alvásra vágytam. Sajnos hiába.

Nem akart álom jönni a szememre. Egyfolytában azon járt az agyam, hogy másnap, amint világos lesz, mik lesznek a teendőim. Eltökéltem, hogy ha törik, ha szakad, akkor is rá fogok jönni, mi a csuda folyik Katerina körül. Volt pár tippem, hogy merre is induljak, és ahogyan szépen sorjában végiggondoltam azokat, végül lassan elnyomott az álom.

5.

Másnap reggel eléggé kipihentnek éreztem magam ahhoz, hogy belekezdjek a kutatásba. Nem akartam letámadni Katiet a kérdéseimmel. Valószínűleg már az idegen szólhatott is neki, hogy ott sompolyogtam a nyomában, amikor ő a hirtelen jött találkozóra érkezett az erdőbe. Úgyhogy ezt a látogatást egy kicsit pihentettem.

Úgy döntöttem, felkeresem az egyik régi jó barátomat, aki olykor kihúzott a bajból, és ha valaki után kellett szimatolni, rá mindig lehetett számítani. Miután felöltöztem, s úgy tűnt, az aznapi időjárás is kedvező lesz végre, előszedtem egy papírt, és felírtam rá Katerina adatait. Mikor született, hol lakik, teljes név, és hasonlók. Némi lelkiismeret-furdalás kezdett bennem éledezni, amiért utána szaglásztam, de csupán az ő érdekében tettem. Nagyon úgy tűnt, hogy csávába került. Segítséget nyilván nem kért volna tőlem, ezért elébe kellett hát menni a dolgoknak. Ezekkel a gondolatokkal nyugtattam magam, habár éreztem, hogy nagyon nem szép dolog tőlem így beleütni az orrom más dolgába.

Mielőtt elindultam volna, mivel még csak reggel hatot ütött az óra, kimentem a konyhába, és készítettem magamnak kávét, egy kevés rántottával.

Lakásom, méretét tekintve nem volt nagy, s talán kissé furcsán is rendeztem be, mivel eléggé vegyes hangulatúnak tűnhetett volna a látogatók számára. De mivel kevés látogatóval dicsekedhettem, ezért nem is zavart ez igazán. Nekem így tetszett. Egy időben imádtam a hatalmas faragott Buddha szobrokat, na meg a kicsiket is, és a szintén faragott elefántokat sem vetettem meg, a zsiráfokkal együtt.

Itt-ott, egyik másik sarokban szembenézett velem az említett faragványok közül néhány. Ezen felül nagyon tetszettek a szélcsengők is, tehát ennek megfelelően minden egyes helyiségben a csillárokon azok lógtak lefelé, és természetesen az erkélyen is. Az ágyam fölötti falon egy szép álomfogó csüngött, és vigyázott rám éjszakánként. Mivel pedig a Hold volt az egyik kedvenc égitestem, ezért a folyosón, és a konyhában is volt egy-egy gyönyörű, és sejtelmes kép, égi kísérőnkről.

Miközben megettem a reggelimet, nézegettem a már említett képet, majd teli hassal leültem a számítógép elé, és belefogtam egy másik irományba, félretéve kicsit az UFO-s sztorit. Ez mi másról is szólhatott volna, mint a múlt esti kiruccanásról, és a furcsa találkozásról.

Sokáig nem jutottam az írásban. Túlságosan kevés információ állt a rendelkezésemre. Elkezdtem hát utána nézni annak a bizonyos magánkézben lévő erdőnek, hátha találok valami érdemlegeset. Nem is kellett sokáig keresgélnem, hamarosan megtaláltam, kinek a tulajdonában áll az erdő egésze. A fiókból elővettem egy másik kis papírt, és felírtam az illető elérhetőségét, ezzel pedig még egy mai teendő is felkerült a listámra. Nem is vesztegettem tovább az időt, gyorsan szandált húztam, és már indultam is, hogy kiderítsem, amit lehet.

Először elmentem a helyi rendőrőrsre, s mivel korán volt még, parkolóhelyet is könnyen találtam. A rendőrség épülete tetején Árpádsávos, és EU-s zászlókat lengetett az időközben enyhén feltámadt szellő, ami a hajamba is belekapott. Előbbi zászlót illetően meg kell említeni, hogy a helyi kisebbségnek számító, de igen jelentős zsidó közösség erősen lobbizott, hogy leszedessék onnan, ám nagyon úgy tűnt, még nem érték el a céljukat. Sőt, ahogyan észrevettem, inkább egyre több helyen jelentek meg a városon belül, ama bizonyos, ám köreikben cseppet sem kívánatos, szép kis zászlók.

A jó húsz lépcsőn felérve, kitárult előttem a fotocellás ajtó, és szembetaláltam magam a biztonsági őrrel, akit szintén ismertem már korábbról.

– Szia Wendy – köszöntött, elém lépve a korát tekintve ötvenes évei vége felé járó, kissé pocakos, már itt-ott őszülő egykori rendőr, aki, miután nyugdíjba vonult, mégsem tudott teljesen elszakadni a rendőrségi épülettől. Visszagondolva már nem tudnám megmondani, hogyan kerültem vele beszélő viszonyba. Egy idő után eléggé „nyomulósra” fogta a dolgot, de miután szelíden helyre tettem, megmaradtunk jó barátoknak.
– Mi szél fújt erre? – kérdezte, miközben egy puszit nyomott az arcomra.
– Benetthez jöttem – válaszoltam, és viszonozva a kedves gesztust, én is nyomtam egy cuppanósat borostás arcára.
– Kérsz egy kávét? Most főztem, finom friss.

Látva bűnbánó arckifejezésemet, gyorsan hozzátette:
– Most sem érsz rá, igaz?
– Eltaláltad, sajnos eléggé rohanásban vagyok, de ígérem legközelebb, amikor errefelé járok, beugrok, és akkor elfogadom majd azt a bizonyos kávét – biztosítottam.
– Szavadon foglak. Na de nem akarlak feltartani.
– Jaj, várj csak! – fordultam vissza már a belső ajtóból, és előhúztam egy kis angyalkát a fehér táskámból, amit keresztben szoktam felvenni, mert így legalább nem csúszik le a vállamról. – Majdnem elfelejtettem. Egy újabb Angyal a gyűjteményedbe. Látod, gondoltam rád! – nyújtottam át neki mosolyogva, látván, hogy miután legutoljára ott jártam, még több, kisebb-nagyobb angyal szobrocska figyelt a biztonsági őr fülkében lévő számítógép monitorjának tetején.
– Ó, de édes vagy! – vette át tőlem a kis tárgyat, és már tette is a többi mellé. – Köszönöm, drága!
– Igazán nincs mit – intettem végül, és már mentem is, hogy találkozzak Benettel.

Megálltam az első emeleten lévő irodája előtt, melynek üveges részén még a neve is szerepelt, szép kacskaringós betűkkel. Kopogás közben felpillantottam a sarokban elhelyezett egyik belső kamerára, tudván, hogy lenn bizonyára Fred engem figyel.

Pillanatokkal később nyílt az ajtó, és a túloldalán Benett barátságos tekintetével találkoztam.

– Szia Wendy! Fáradj beljebb kérlek! Gondolom nem a két szép szememért látogattál meg, igaz?
– Szia! Valóban nem azért, bár tény, hogy imádom a szép kék szemeidet – vigyorogtam incselkedve.

Leültem a már nagyon jól ismert kényelmes karosszékek egyikére, ami ott várakozott az íróasztala előtt. Miután ő is elfoglalta helyét a forgós, fekete bőrből készült, nagy támlás székén, hátradőlt, s fürkésző pillantását rám emelte.

Benettel, egykor elég közeli kapcsolatot ápoltunk, ám miután valahogy nem jött össze hosszútávon a dolog, mert nem szerettem már akkor sem, ha furfangos módon próbáltak terelgetni, olykor ugyan még összejártunk, hogy kieresszük a gőzt, de egy bizonyos távolságot azért már tartottunk. Nem tettem neki szemrehányást azért, ahogyan a kapcsolatunk alatt viselkedett, mivel tisztában voltam vele, hogy korábban elég különös kiképzéseket kapott. Kommandós múltjáról is tudtam, és arról, hogy megtanulta, hogyan forgassa a dolgokat ahhoz, hogy kiszedje a számára fontos információkat egyes emberekből. Annak idején sok bevetésben vett részt, emberrablók karmaiból szabadította ki az embereivel karöltve néhány igen befolyásos személy hozzátartozóját. Soha nem vontam kétségbe azokat, amiket elmesélt, hiszen nem egy harci sérülés bizonyította állításait. Szakítva a múlttal, már jó ideje a rendőrség kötelékében dolgozott, mint kapitány. Gondolom elege lehetett az életveszélyes helyzetekből, és bizonyára már régen átértékelte akkori életét. Ránézésre biztos voltam benne, hogy az edzőtermeket előszeretettel látogatja még mindig, mert az izmai csak úgy duzzadtak az inge alatt. Volt idő, mikor nem igazán tudtam őt hova tenni, és azt hiszem ő sem egem. Talán soha nem értette, miért is keresem a bajt, vagy éppen nagyon is jól tudta. Igazából nem számított.

– Tehát?
– Nos, szeretnélek megkérni arra, hogy nézz utána pár embernek – előszedtem a papírokat, amikre felírtam Katerina adatait, és az erdő tulajának nevét, majd letettem Benett elé az íróasztalra. Ő előrehajolt, kezébe vette, és egy pillantást vetett a cetlikre, majd rám nézett.
– Semmi akadálya. De ugye nem keveredtél bele semmi olyasmibe, amiből aztán végül nekem kell kihúznom a popódat?

Sejtettem mire gondol. Ismert már nagyon jól, és feltételezte, ha hozzá jövök segítséget kérni, akkor azt nyomós okkal teszem. Vagyis ismét jobban oda kell rám figyelnie. Szerinte. Szerintem viszont nem.

Talán eddigi élete miatt gondolta, hogy védelmeznie kell. Túlságosan belelátott a világ sötét oldalába. Ezeket már korábban átrágtuk, persze nem szívesen beszélt róla, mivel egyik mániája az volt, hogy soha nem lehet tudni ki figyel, vagy fülel, még akkor is, ha nem látjuk az illetőt.

– Igazából még nem tudom, de biztosíthatlak, hogy vigyázni fogok magamra, ahogyan máskor is. Csak légy oly kedves, és szerezz meg minél többet az illetőkről, rövid időn belül.
– Megkérdezhetem, ki a hölgy, akinek a neve itt szerepel? – bökött a papírra.
– Egy régi osztálytársam, és egykori jó barátnőm, aki szerintem bajban van, és szeretnék neki segíteni – válaszoltam, hiszen nem volt titok.
– Ha jól sejtem, az illető nem tud a kis magánakciódról, igaz?
– Igaz – vallottam be. – Majd megtudja, ha úgy látom jónak.
– Rendben – kihúzta a felső fiókot, és beletette a papírokat. – Pár nap múlva gyere el, és akkor megmondom, mire jutottam.
– Köszönöm – mosolyogtam hálásan Benettre. – Rád mindig lehet számítani.
– De tudod, hogy ára van, ugye? – cinkos mosolyra húzta száját.
– Ó, igen, tudom. A szokásos vacsi, ugye? – tettem keresztbe egyik lábam a másikon. – A szokásos helyen, este kilenckor, ha minden igaz.

Benett bólintott.
– Úgy van.
– Jó, hát ennyit megérdemelsz – viccelődtem vele.
– Többet is, de megelégszem ennyivel.

Már indultam az ajtó felé, ám a hangja megállított.
– Wendy!
– Igen? – fordultam hátra az ajtóból.

Megkerülve az íróasztalát, odalépett elém.
– Jól nézel ki – mért végig tetőtől talpig, pedig tudta, hogy ezzel zavarba hoz.
– Köszönöm. Mennem kell, ne haragudj. Még van némi dolgom – egyik kezem már a kilincsen volt, de ő megfogta a másikat.
– Miért menekülsz mindig?
– Nem menekülök, de te is tudod, hogy így jobb – belenéztem a világoskék szemeibe, amik ismét elvarázsoltak, de álltam a sarat. – Egy-egy éjszakára pedig nem vagyok kapható.
– Tudom. Bár remélem, egyszer megváltozik a véleményed. Akkor este találkozunk – elengedte a kezemet, és hátralépett egyet. – Addig is vigyázz magadra.
– Ezt megígérhetem. Szia Benett!

Amint becsukódott mögöttem az ajtó, nagy levegőt vettem, és próbáltam nem elgyengülni. Nem tudtam volna meghatározni, mi volt Benettben, ami valahogy nem engedett szabadulni tőle. Ahogyan régebben, úgy most sem. Pedig akkor sem adom be a derekam – döntöttem el végül. – Ami nem működik, ne erőltessük.

Abba már régen belenyugodtam, tekintve az elmúlt több mint tíz évet, hogy szabadulni soha nem fogok tudni tőle. Egyrészt mert sokszor vettem igénybe a segítségét, másrészt, mert talán ez volt a sorsunk.

Mivel sokat segített nekem, én pedig hálás voltam neki ezért, a vacsorákat soha nem utasítottam vissza. Úgy gondoltam, ez a legkevesebb. Nyilvánvaló volt, hogy általában nem értett egyet azzal, amiket tettem, és amerre keresgéltem, hiszen sokszor szembesített is vele az évek folyamán. Mégis ha kértem, segített. Néha, amikor azt éreztem, figyelnek, olyankor eszembe jutott, hogy lehet ő küldött rám valakit, csak hogy ha nagy bajba kerülnék, még időben tudjon lépni. Persze, ezt nem tudtam biztosan, és soha nem is kérdeztem rá. Amúgy is letagadta volna.

Előző oldal Penelope