Pártszekták a történelem során

Külvilág / Közélet (109 katt) Norton
  2020.09.27.

Egy országot irányító párt több módon válhat népszerűvé. Az egyik módszer az lehet, hogy fejleszti a gazdaságot.

A félreértések elkerülése végett, ez nem azt jelenti, hogy előbb beszedi az elég magas adókat és támogatásokat, aztán azokat önkényesen arra használja fel, hogy az övéinek osztogasson belőle, vagy éppen kegyet gyakoroljon néha azok felé is, akik politikai hasznot hozhatnak neki.

Nem is azt jelenti, hogy az embereit előnybe hozza, mások vállalkozását pedig tönkre teszi. Vagy a saját hobbijára költ csillagászati összegeket, miközben elképesztő hiteleket vesz fel.

Vagy éppen mindent ellop, amit csak lehet.

Nem… a gazdasági környezet fejlesztése elvileg azt jelenti, hogy az irányító párt olyan körülményeket igyekszik teremteni, amelyek segítik mindazon embereket, akik dolgozni vagy vállalkozni akarnak, és a becsületes munkájukból szeretnének megélni, ne adj isten, gyarapodni. Függetlenül attól, hogy milyen pártnak a szimpatizánsai. Erről a politikának elvileg nem is kellene tudnia.

Egy „álomkormány” a beszedett adókat - vagyis a közvagyont -, valóban az egész közösség javára - például infrastruktúrára, vagy az egészségügy fejlesztésére, és versenyképes munkahelyteremtésre fordítaná.

Tehát az „irányító” hatalom megpróbálna egy általános jólétet teremteni a becsületes emberek számára.

Ám ha egy párt már nem szolgálni, hanem sokkal inkább uralkodni és elvenni akar, akkor a saját népszerűségének (vagyis a hatalmának) a megőrzéséhez már más eszközökre van szüksége.

Az egyik ilyen az, hogy erőteljes identitást ad a tagjai számára. Ez már nem a gazdaságról szól. Nem arról, hogy mennyibe fáj egy kiló kenyér ma, és mennyibe fájt régebben a fizetésemhez képest. Egy ilyesfajta számolgatás pusztán matematika lenne csupán, és a tények felismerése nem biztos, hogy kedvezne az adott pártnak.

Nem emiatt szavazok rájuk tehát, hanem sokkal inkább azért, mert éreztetik velem, hogy én egy nagy hazafi vagyok. Egy igaz ember, aki védi és építi a hazáját. Akár egy hős.

Így nem kell szembenéznem azzal a ténnyel, hogy adott esetben egy huszadik senki vagyok csupán, aki semmire se vitte, és elégedetlen a sorsával. Teszem azt, rühelli a munkáját és a főnökét, haragban van a feleségével, a szomszédjával, utálják a gyerekei, alig bírja fizetni a hitelét, és a többi.

Ezekkel nem kell törődnöm, mert kiderült, hogy mégiscsak egy remek ember vagyok, akit szeretnek és megbecsülnek - főképpen, ha jó helyre szavazok. (Természetesen a haza érdekében.)

Az ember szeretné elhinni azt, hogy létezik egy olyan csoport, ami igazságos, és ahol őt is elfogadják. Ahol fontosnak tartják, és nem verik át.

Ha csalódom egy közösségben, akkor kétszer úgy fogok vágyódni egy másikba, amibe már nem akarok csalódni. Talán észre sem akarom venni a hibáit.

De fontos megjegyeznem, hogy a szekta jellegű közösségekben az „identitásomat” mindig mások ellenében kapom meg. Vagyis én igaz ember vagyok, és velem szemben ott vannak a mocskos hazaárulók, mindazok, akik a pártközösségünk ellenségei. Ők az okai minden bajnak.

Ekkor talán még bele se gondolok, de mégis úgy érzem, hogy miattuk vagyok szegény, miattuk érzem rosszul magamat, miattuk van a gazdasági válság, ők okozták a munkanélküliséget, ők vették el a gyerekeim jövőjét, a hazámat és a többi. Azok az emberek bármire képesek.

Ha tehát boldogtalan vagyok, akkor nem velem van a baj, hanem velük. Ez egy nagy megkönnyebbülést hoz a számomra, egyszersmind haragot kelt a szívemben az ellenségeim iránt.

Ez a fajta agymosás már határozottan szektás vonás.

A lényeg az, hogy „mi” vagyunk a jók, az igazhitűek, a becsületesek, a hibátlanok, a Szent Grál őrzői, és velünk szemben ott burjánzik a romlottság. Egy idő után pedig mindenki, aki csak egy kicsit is megkérdőjelez bennünket, az ellenség.

A politika osztogatta identitás mindig más csoportok ellen irányul. Ezek a „mások” pedig természetesen azok az emberek, akik nem úgy gondolkodnak a világ dolgairól, mint az adott párt tagjai és képviselői.

Fontos megérteni, hogy egy pártszekta adta identitás csakis az „ellenségeivel” együtt létezhet. Azok nélkül soha.

A kommunista ember ledolgozta a húst magáról egy vállveregetésért, vagy kitüntetésért cserébe, miközben mosolyogva dicsérte a vezért, és az igazának teljes tudatában súgta be azokat, akik a rendszer kritikusai vagy ellenzői voltak.

A fasiszta ember pedig már egyenesen felsőbbrendűnek képzelte magát az összes többivel szemben, és nem volt rest arra sem, hogy az egész világot leigázza és szolgasorba kényszerítse - ami szerencsére nem sikerült neki.

Mindkét típus arra volt programozva, amire az adott pártszektának szüksége volt.

És hogy milyen következményei lettek a szekta jellegű politizálásnak, azt talán nem kell bemutatni, mivel a történelem már rendesen illusztrálta, de sajnos nem árt többször is felhívni rá a figyelmet.

És nem árt tudni azt sem, hogy amikor az agymosás teljessé válik, akkor a szektavezér egyfajta megváltó vagy isten szintjére emelkedik a fanatizált hívei szemében, és onnantól kezdve bármit megtehet. Ha a vezér a nyílt utcán fogatna le, és belezne ki valakit saját kezűleg, aki szidta, mondjuk, a frizuráját, akkor egyes hívei akkor is tapsolnának neki, és örvendeznének, hogy győzött az igazság. Mert a vezér egyfajta „tartást” és „önbecsülést” adott nekik.

Ezek az emberek még akkor is a vezérükre fognak szavazni, ha az a szemüket kilopja, és milliókat tesz tönkre. Mert egyrészt az nem igaz, másrészt az ellenségek csináltak mindent.

A szektás mentalitás jellemzője még, hogy a saját romlottságát másokra fogja, leginkább a riválisokra vetíti ki, és józan érvekkel lehetetlen meggyőzni.

Mert nekik mindig igazuk van. A legfőképpen akkor, ha ők vannak többen.

Érdekes logika ez. Ha százezer ember mondja azt, hogy az ég zöld, és csak háromszáz mondja azt, hogy az ég kék, akkor az ég zöld. Nekik van igazuk, mert többen szajkózzák a hamisat, és lenézik azokat, akiknek még megvan a józan eszük. De nemcsak lenézik, hanem gyűlölik is őket. Hogy miért? Mert félnek tőlük. Mert a lelke legmélyén mindegyikük érzi, hogy az egész közösség hamis talajon áll, hogy futóhomokra építkezett, de nem mernek vele szembenézni. És mindenki, aki megrendíti a bizalmukat önmagukban, az megmozgatja a maguk alá tákolt illúzióépítményt, ezért gyűlöletet érdemel. És a fanatizált hívek úgy fogják védeni a vezérüket, mint hű kutyák a gazdájukat. Mert ő a jelképe a látszatviláguknak, ahol ők az igaz emberek.

Ha egy jó kutyának meghal a gazdája, akkor nem csupán a kenyéradóját veszíti el, hanem az istenét is. Ezért veszély esetén nem csak a tányérnyalók védik a szektavezért, hanem azok is, akiknek nincs ugyan anyagi hasznuk a torz rendszerből, de már rendesen átmosták az agyukat.

Ezért veszélyesek az ilyen módon felépített rendszerek, melyek olykor igen hosszú ideig képesek fennmaradni.

Ám az is tény, hogy eddig mindegyikük elbukott. Ez szinte törvényszerű, mert az agymosás jellege olyan, hogy állandóan fokozódik a másokkal szembeni konfrontáció, ami egy idő után már elviselhetetlenné válik.

A baj csak az, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy a bukás mikor következik be, és hogy addig mekkora károk keletkeznek a gazdaságban, és nem utolsósorban az emberi elmékben, lelkekben és sorsokban.


Vége

Előző oldal Norton
Vélemények a műről (eddig 1 db)