Egy incidens, két tálalás…

A jövő útjai / Könyvajánló (22 katt) Homoergaster
  2017.07.16.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2009/1 számában.

Whitley Striber: Majestic---Roswell

Az 1990-es évekig nem is hallottam a Roswell-esetről. Nem csak erről, de gyakorlatilag az ufók és különös esetek gyűjtőnevű, más a valóság jellegű megközelítésekről sem. Bevallom, hogy a 80-as években megjelenő „Titkok könyvét“ is csak utólag olvastam. A furcsaságok tárháza sokáig csak a könyvtárból kikölcsönzött Galaktika 22-23. volt. Ezeket a számokat ennek a témának szentelték, persze „szkeptikus“ szempontból.

Persze nem voltam annyira naiv, hogy azt gondoljam: „az ügy bagatell“. Már csak azért sem, mert volt egy furcsa élményem valamikor '80 körül, szilveszter napján. A szobám negyedik emeleti ablakából nézelődtem. Bámészkodtam, szépek voltak a szélfútta felhők. Annál furcsább jelenséget figyeltem meg, amikor észrevettem, hogy egy felhőpamacs megállt. Körülötte száguldottak a gomolygó vízpárák, ez ácsorgott... és növekedett. Hamarosan óriásivá vált, és szabályos korongformát öltött felül kidomborodással. Döbbenten, lenyűgözve bámultam a különös felhőt egészen addig, míg hirtelen szét nem oszlott a forma. Mintha az a valami, ami eddig maga köré gyűjtve, egyben tartotta a felhőket, hirtelen elment volna onnan. Amikor anyámnak elmeséltem kinn a konyhában, mit láttam, hitte is, meg nem is...

Whitley Striber: Majestic A roswelli eset nem azért vált a kedvenc vesszőből font játéklovammá, mert '89 után több jó oknyomozó könyvet olvastam róla, és láttam Déri műsorában, a Nulladik típusú találkozásokban izgi filmes elemzéseket. Persze ezért is, hiszen ez az újkori UFO-láz kezdete, és az embert mindig érdekli egy kezdet. Roswell azért vált bennem is kiindulóponttá, mert 1991-ben megvettem és elolvastam Whitley Striber: Majestic c. könyvét. A művet Striber a 70-es évek végén írhatta, a magyarítás az 1978-as kiadás alapján történt. Amikor a Majesticet megírta, Roswell még nyugaton is nagyobb tabu lehetett. Ezt azért gondolom, mert a történet mára jól ismert szereplőinek neveit megváltoztatta, és az akkor még fiktív jövőbe, 1989-be helyezte a regénye cselekményét.

Ez a cselekmény egy keret, egy újságíró beszélgetett egy haldokló vénemberrel. Ez az öregember, amikor még ifjú volt, irányította a roswelli incidens eltitkolását. A stílusa olyan szuggesztív - sokszor első szám első személy -, hogy elakadó lélegzettel faltam a sorokat. Hatására átéltem néhány szorongásos éjszakát, pedig zombi és Alien-filmeken edződtem. Ez azonban nem egyszerűen hátborzongató volt, hanem első ízben vetett fel bennem kérdőjeleket a körülöttem lévő ún. valósággal kapcsolatban. Életemben első ízben éreztem úgy – később még többször is –, hogy egy mély szakadékba hullottam. Hirtelen feléledt bennem a vágy, és élni kezdtem természetes, sokszor emlegetett jogommal: kételkedni kezdtem.

A történet maga iszonyatos művészi erővel megragadott, időnként klausztrofóbiás látomás az eltitkolás mechanizmusáról. Mégpedig azt is bemutatva, hogy az amúgy gőgös – „győztes“ – államhivatalnokok maguk is az idegenek dróton rángatott bábui. Elsősorban Wilfred Stone az, a titkosszolgálat, akkoriban még CIG embere. Miközben a roncsokat és holttesteket szabályosan ellopja a légierőtől, rettegésben él, mert az idegenek folyamatosan zaklatják. Mégpedig gyermekkora óta. Jellemző, hogy amikor nagy arccal elindul, hogy átvegye az irányítást Roswellben, a repülőn is meglátogatják. Egyszer fölriad, hogy kék fény árad be az ablakon. Aztán jóval később ismét felébred, fejfájással, és a jobb füle mögött egy pókcsípésre emlékeztető duzzanattal. Ez jellemző tünete az idegenekkel való találkának. Ilyen még többször történik vele, pl. a sivatagban, amikor egy később eltűntnek nyilvánított őr fejéről lekapja a sapkát, mikor ellebeg felette. Máskor meg egy lopott idegen hullával száguld az éjszakában, émelyegve a bűztől, és ekkor autóstól kapják el. Nem emlékszik, de kénytelen hinni benne, mert az őt üldöző seriff, aki másokkal együtt látta a kocsiját előbukkanni egy ufóból, eléggé valós.

Az eseményekben előrehaladva egyre mélyebbre merülünk a háborús pszichózisban szenvedő vezérkar fullasztó világába. A többségük csupán báb, épp úgy, ahogyan Stone is. Minden fondorlatuk, hazugságuk hiábavaló lenne, ha az idegenek nem hagynák, hogy ezt tegyék. Bizony, ez egy teszt, amin az emberiség az USA kormányának vezetésével elbukik. Az ún. roncs és a testek sosem repültek, sosem éltek. Kellékek voltak csupán, amiket odaraktak, hogy tanulmányozzák a reakciónkat. Csúfosan megbuktunk „hála“ Wilfred Stone-nak és a főnökeinek.

Striber stílusa szuggesztív, a fordítás szuper, így a könyv egy kézhez nőtt, intenzív olvasmányélménnyé válik. A szerző, művét egy ismeretlen hős, Jesse A. Marcell emlékének ajánlja...

Roswell Jeremy Kagan filmje már a 90-es években, tehát jóval később készült, mint Striber műve, így aztán mindenki a valódi nevén van nevezve. Főhőse nem egy kormányügynök, hanem maga Marcell őrnagy, az 509-es légi hadosztály elhárítótisztje. Szuper mellékszerepben feltűnik az Apokalipszis most főszereplője, Martin Sheen, egy névtelen informátor szerepében, aki lehet, hogy dezinformátor. A filmben az átellenes oldalról, Marcell őrnagy – aki parancsra bohócot csinált magából – és családja szemszögéből látjuk az eseményeket. A kiváló tiszt élete alkonyán még egyszer, utoljára megpróbálja megtudni az igazat, ezért egykori csapattársaival találkozva, kérdezősködik. Feltűnnek a színen egykori közkatonák, a seriff, a helyi rádió volt munkatársai és egy temetkezési vállalkozó. Mind elmondják a maguk történetét, ahogy ők látták, és Marcell egyre többet akar. Nincs sok neki hátra, nem akar tudatlanul meghalni. A kelletlen, óvatos tanúvallomások nyomán egy grandiózus történet körvonalazódik. Az egykori katona maga is tudja, hogy amit azon a mezőn talált, az nem légkörszonda volt. Az ezt kiegészítő beszámolók a roncsok begyűjtéséről, a második helyszínről, a testekről, ugyanazt a világot mutatják, amit Wil Stone sztorija, csak „alulnézet“-ből.

Persze a filmben feltűnnek a „szkeptikusok“ is, az egyikük száraz, bennfentes és rideg stílusban kioktatja a veteránokat, amint azok Marcellnek mesélnek. Alighanem ő még mindig a kormány embere. Martin Sheen végig a háttérben figyel, hogy az események finisében valósággal letemesse az egykori tisztet fantasztikusabbnál fantasztikusabb esetekkel. Végül afféle kegyelemdöfésként azt tanácsolja Marcellnek, hogy ne higgyen el semmit. Amikor az erre kifakad, hogy csak a bolondját járatja vele, a névtelen ember felvilágosítja, hogy nincs bizonyíték a kezében.

E cikkben csak két kedvenc jelenetemet szeretném kiemelni. Az első, midőn az őrnagy és egy Sherman nevű Pentagon-megbízott útban a roncsmező felé megállnak éjszakára a farmer házában. Itt megmutat nekik egy nagyobb darabot, amit behozott a pusztából. Miközben nézegetik, és az őrnagy megemeli a nagyon könnyű roncsot, a háttérben egy bagoly tűnik fel. A valódi szemtanúk beszámolójában visszatérő elem, hogy egy nagy baglyot látnak. Ez a tünet jellemző amnéziás behelyettesítés az idegenekkel találkozóknál. A másik ilyen állat a szarvas szokott lenni. A jelenetben a bagoly meredten bámulja őket... Brazel, a farmer, akinek a földjén a roncsok hevernek, élő rádióadásban vonja vissza a korábbi „szenzációs“ bejelentését. Az előzményben a nyílt utcáról rabolja el az katonai rendészet, majd egy sötét helyen tartják fogva. A gazdálkodó tiltakozik és fenyegetőzik. Amikor azt bizonygatják neki, hogy amit látott, az egy légkörszonda volt, ő ironikusan visszakérdez: És mióta fenyegetik országunk biztonságát a légkörszondák? A furkó vallató erre nem tud értelmesen válaszolni. Segélykérőn néz a félhomályban ácsorgó, szótlan, sötét öltönyös alakra, aki nyilvánvalóan egy Man in Black. De ez a figura nem olyan vicces, mint Will Smith vagy Tommy Lee Jones. Egyáltalán nem az, inkább baljós. Végül is Brazelt korrumpálják 3000 dollárral (egy ufóért járó jutalom), ezután megy el a rádióba. Az adás után a riporter megkérdi tőle: mi az igazság? Mire Brazel: Mindenki a kis zöld emberkékről beszél... hát nem zöldek... Ezzel a vadonatúj teherautójába ül, és elhajt.

A film zárójelenetében Marcell és a fia ott állnak az egykori helyszínen. Semmi sem utal rá, hogy ott bármi különös történt volna. Tudja, hogy a névtelen embernek igaza van. Nincs bizonyítéka. Elliot Goldenthal zenéje torokszorító, egyben reménykeltő. Az igazság, előbb-vagy utóbb, mindig kiderül...

Előző oldal Homoergaster