Hó és vér IX.

Fantasy / Novellák (269 katt) B.C. Angyal
  2017.05.28.

Ariel megborzongott – azaz csak borzongott volna, ha lett volna teste. Illetve volt teste, de olyan könnyű, olyan fényes! Elvigyorodott – ettől még ragyogóbbá vált. Lassan a folyó fölé értek és siklani kezdtek felette. Elfogta a félelem. Evalue megérezte és megszorította éteri kezeit. Melegség áradt belőle, megnyugtatta.

Nem mutatta ki, de a boszorkány is félt. Nem attól, hogy nem sikerül a varázslat. Egyszerűen baljós előérzete támadt, amin az sem segített, hogy lent a dübörgő, kavargó, fekete színű folyó hívta őket. Édesdeden suttogott a fülükbe és minden erejükre szükségük volt, hogy ne hallgassanak rá. Pedig milyen egyszerű lenne! Belecsobbanni és elfelejteni minden rémálmot, minden szörnyűséget! Egy pillanatra mindketten meginogtak, testük rázkódni, hullámzani kezdett. Ez észhez térítette őket. Magasabbra emelkedtek és folytatták útjukat a Léthe felett. A közepén egy csodás sziget terült el, tele hívogató gyümölcsökkel és smaragdzöld növényekkel. Épp közeledtek felé, amikor Evalue ledermedt, és éteri testük lassan fizikai formát kezdett el ölteni. A vámpír is megérezte, baj van.

- Azt mondtad, van elég manád! – csattant fel, de a boszorkány nem válaszolt, szemeit lehunyva összpontosított. Zuhanni kezdtek. A folyó kitárta előttük erős karjait, azonban sikerült szelet támasztania és a légáramlat segített nekik a sziget felé sodródni. Néhány centivel a folyó szélétől landoltak a parton. Testük immár újra kirajzolódott.
- Azt mondtad, van elég manád! – csattant fel újra Ariel és arca bíbor színbe hajlott.
- Volt is – replikázott nem kevésbé ingerülten a másik -, csak valami elszívta az erőmet!
Dühösen néztek egymásra. Ariel végre felfogta, mit mondott a másik, és immár csodálkozva kérdezte:
- Elszívták? A folyó?
- Nem.
- Egy másik szukkubusz? – kockáztatta meg.
- Nem, megérzem, ha a fajtám a közelemben van.
- Fajtád? – nézett rá kérdőn.
- Ne tégy úgy – húzta el a száját keserédesen -, mintha nem jöttél volna rá! Az apám inkubusz volt.
- Azt mondtad, nem ismerted az apádat!
- Nem is, de azt tudom, hogy viszonya volt anyámmal. Illetve anyámnak egy inkubusszal. Másként nem tudnék…
Elhallgatott és sarkon perdült. Meredten szemlélte a homályos, zöldes fényben derengő növényzetet.
- Nem vagyunk egyedül – suttogta.
Ariel kiélesítette érzékeit. És megérezte. Nem tudta elfojtani a feltörő szitkozódást.
- Ó, azok a pimasz, aljas lények! – folytatta immár hangosan és kulturáltan. – Ránk tapadtak! Tudhattam volna! Amikor beléptünk ebbe a világba, biztosan megérezték a varázserőd!
- Mik ezek?
- Olyan árnyak, amelyek varázslatból táplálkoznak. Ne haragudj, biztosan ők szívták el az erőd. Egyáltalán nem maradt? – nézett rá esdeklően.
- Maradt még, de ahhoz kevés, hogy folytatni tudjuk a levitációt. Ha igaz, amit mondasz, akkor el fogják venni a maradék erőmet is, hacsak nem végzünk velük.
- Az nem egyszerű, mint mondtam, ezek árnyak. Azaz beleolvadnak az árnyékba. Persze, ha már rájöttünk, melyik a valódi árnyék és melyek a lények, végezni tudok velük, de…
Lemondóan sóhajtottak. Ariel körbenézett.
- A legutóbb itt nem jártam, de kétlem, hogy lenne egy csónak vagy bármilyen evezős eszköz, aminek segítségével tovább mehetnénk.
Evalue egyetértőn bólogatott.
- Ez itt – mutatott körbe – a Léthe, a feledés folyója. Azt hallottam, hogy az, aki csak hozzáér, örökre elfelejt mindent, nem csak a rossz dolgokat, a jókat is, beleértve önmagát. Teste lélek nélküli, üres báb lesz. Kétlem, hogy ezen a szigeten bármi a segítségünkre lenne.
- Igazad van: ha lehet ne együnk, ne igyunk semmit. Valószínűleg itt minden a folyó gonosz csábításához tartozik. Egy-két napig elleszünk, de utána…

Hallgattak. A boszorkány ránézett a másikra és agya egyik kicsi szegletében egy aprócska ötlet kezdett körvonalazódni.

- Sssh! Van egy ötletem! – kacsintott, és közelebb hajolt Ariel füléhez, úgy folytatta. A vámpírt furcsán érintette ez a közelség, jóleső borzongás futott végig rajta.
- Pihenjünk kicsit, én összeszedem a maradék erőm, azután lassan elkezdem kiengedni. Te pedig figyeld a lényeket és öld meg őket! A varázslatommal majd segítek.

Evalue leült a parti fövenyre, elég messze a folyótól és összpontosítani kezdett. Aurája kisugárzott. Az árnyék nyúlni kezdett. Ariel figyelmesen nézte és végül két alakot tudott kivenni. Lassan kúsztak a boszorkány felé, és amikor Evalue aurája áramlani kezdett, lecsapott a tőrével az egyikre. A másik menekülni próbált, de a boszorkány az athamével lesújtott rá.

- Kár, hogy nincs chi-jük! – sóhajtott színpadiasan egyet, majd ránézett a másikra. Szemei huncutul csillogni kezdtek, szája szegletében megfelejt az a bizonyos mosoly, amit Ariel veszélyesnek könyvelt el.
- Van egy tervem… - kezdett bele.
- Jaj, te meg a terveid és az ötleteid! – kiáltott fel a vámpír.
- Mi bajod velük?! Nagyon is jók!
- Oké – tette fel békülékenyen a kezeit -, elismerem, nem rosszak, de… Mit forgatsz a fejedben? – nézett rá rémülten, és ahogy a boszorkány felé lépett, ő hátrálni kezdett. Valahogy nem tetszett neki az a mosoly.
- Chi kell ahhoz, hogy folytatni tudjuk a levitációt. Meg kell csókolnod!
Végre leesett neki.
- Na nem, engem nem ölsz meg! – tőrét maga elé vette.
- Jaj, miket mondasz! Nem akarlak megölni! – méltatlankodott. – Egyszerűen csak szükségem van az életerőd egy részére. Te a veszteséget a flaskában lévő vérből pótolni tudod, nem?
- De igen… Mégis mit értesz az alatt, hogy csókoljalak meg?!
A boszorkány kuncogni kezdett.
- Na, nem szó szerint, csak áttételesen. De ha valóban szeretnél…
- NEM!
Evalue elnevette magát.
- Jól van, jól van. Mondom, mit tegyél. Chi-t kétféle módon szívhatok el. Vagy elveszem erőszakkal, vagy felajánlják, és úgy kerül hozzám. Neked annyi a dolgod, hogy önszántadból megnyitod az energiát nekem.
A vámpír értetlen arcát látva, újrafogalmazta mondandóját.
- Azaz lépj hozzám, kicsit nyisd ki a szád és lazíts!
- Miért érzem azt, hogy meg fogom bánni? – siránkozott.
- Nem fogod – izzott fel kéjesen a másik szeme és Ariel önkéntelenül is hátrább lépett.
Percekig nézte a másikat, aki izzó kék szemekkel nézett rá. Végül sóhajtott egyet és közelebb lépett. Tudta, más esélyük nincs. Közvetlenül megállt előtte, behunyta a szemeit és száját résnyire nyitotta. Evalue közelebb hajolt, ajka súrolta a másikét. A chi lassan áramolni kezdett. Furcsa érzés volt. Kicsit olyan, mintha nem kapna levegőt. Az érzés pár másodpercig tartott, mert Evalue ellépett tőle.

- Ennyi elég lesz – mondta. – Igyál egy kis vért és pihenj! Ha újra teljesnek érzed magad, folytatjuk a varázslatot.

Szó nélkül cselekedett. A vér melegséget öntött belé, újra érezte, ahogyan az élet áramlik benne. Vajon ilyen lehet, amikor megölök valakit? – öntött eszébe a gondolat. Most, hogy ő került az „áldozat” szerepébe, elgondolkodott ezen. Végül megrázta a fejét és elűzte a képtelen gondolatokat. A másikhoz lépett:

- Készen vagyok.

Az csak bólintott, megfogta a kezét és újrakezdte a varázslatot. Lassan emelkedni kezdtek, testük újra áttetsző lett. Útjuk most már zavartalan volt. Könnyedén landoltak a túlparton. A vöröses sziklák meredeken törtek az ég felé.

- És most merre tovább? – kérdezte Arielt.
- Arra – mutatta jobb kezével az irányt és elindultak a kietlen pusztaság felé.

Előző oldal B.C. Angyal