Az árnyak háborúja

Szépirodalom / Novellák (329 katt) Tad Rayder
  2017.05.31.

1. fejezet

Az árnyak háborúja

1.

A mai világban minden kisfiúnak megvannak a maga félelmei. Főleg akkor, hogyha apró kis szörnyetegek vívnak öldöklő csatát álmaik tengerén. Így volt evvel a fiatal éveit élő Kevin Parker is, a hat éves kisfiú, aki nem régen költözött Gatlinbe a családjával. John Parker mezőgazdasági gépszerelő volt, így könnyen talált magának állást a helyi majorban. Nem sokkal Kevin hogy három éves lett volna, Johnnak meghaltak a szülei, és az apja birtokát, ami több holdas mezőgazdasági terület volt, el kellett adnia. Mivel hogy semmijük nem maradt a tőkén kívül, így vettek maguknak egy házat Gatlinben. A felesége, Elisabeth a helyi fodrászszalon alkalmazottja volt napi nyolc órában. Elist nagyon szerették már első látásra, pedig még munkába sem állt. Amikor első nap elkezdett dolgozni, történt valami furcsa a városban. Egy kisfiút megtámadtak a kutyák az utcán fényes nappal. Mindenki csak találgatta, miért támadtak a vérszomjas ebek a kisfiúra. Mint kiderült, veszettek voltak a kutyák. Elis, amikor végzett a munkával, hazafelé vette az irányt és elmesélte Johnnak.

- Milyen volt az első napod ezen kívül, drágám? Nagyon aranyosak a vendégek, nagyon türelmesek, csak nagyon megrémített, ami a kisfiúval történt. Belegondoltam, hogy bármikor ez velünk is megtörténhet, na meg persze Kevinnel.
- Ne aggódj, drágám, nem fog semmi ilyen történni a kisfiunkkal!

Amikor lenyugtatta John a feleségét, akkor együtt bementek Kevin szobájába, hogy lefektessék a kisfiút. Ezután a házaséletükhöz már nem is volt se kedvük, se erejük. Éjszakánként néha előfordult, hogy bár nem tudták, de mind a ketten álmatlanságban szenvedtek. Ilyenkor szokták hallani Kevin hangját a másik szobából. „Fekete árnyak suhannak el a ködben, senki nem tudja, kik ők, és honnan jöttek.”

- Te hallod ezt? - szólalt meg a sötét szobában Elis, nem igazán bízva abban, hogy választ kap.
- Mit, drágám? - nagy megkönnyebbülés volt ez Elis számára, hogy hallotta John hangját, mert ő arra számított, hogy alszik. - Kevin hangját a másik szobából.
- Biztos csak mélyebben alszik és ennyi az egész.
- Biztos csak erről van szó, John?
- Igen, aludj csak nyugodtan.

Gatlin elég kis város, nem volt túl nagy nyüzsgés napközben. De annál nagyobb olyan éjféltájban. Gatlinban rengeteg kukorica van, s az útmentén hazafelé botorkáló részegek rendszerint a kukoricaföldön találták meg az éjszakai pihenőhelyüket. Kevin sokszor arra riadt fel éjszakánként, hogy a hangoskodó, fáradhatatlan hangú emberek dünnyögését hallotta, kivéve, amikor nem az a szörnyű álom gyötörte.


2.

Kevin már nem sokára kezdi az iskolát a helyi Biffer James Általános Iskolában. Nagyon várta már, hogy hamar elrepüljön az a négy év, amit az ovi falai között töltött. Kevet már az óvodában is kínozta ez az álom, amit akkor sem és most sem tudott elnőni. De hogy is tudna egy hatodik életévét elhagyó kisgyerek ilyen álmot egyszerűen elhagyni? Állandó jelleggel kínozták az árnyak, mint egy hajóján rekedt tengerészt a hullámok. Ahogy egyre csak cseperedik, John és Elis is abban bízik, hogy majd elnövi. Napról napra nehezebb vele, mert már nem csak éjszaka lehet hallani a gyerek beszédét álmában, hanem a délutáni uzsonnák utáni szieszta közben is. Egyre sűrűbben hallották azt a bizonyos mondatot. „Fekete árnyak suhannak el a ködben, senki nem tudja, kik ők és honnan jöttek.” Kevint az iskolában a barátai csak „Chazeynak szokták becézni, mert bár igaz, hogy még csak első osztályos, de az évfolyam egyik legjobban kosarazó diákjának választották. Na meg, persze azért, mert a kosárlabda legenda volt a példaképe Arthur Chaney személyében. Szülei meg voltak győződve róla, hogyha majd felnő, akkor nagy kosárlabdasztár lesz belőle. Persze azt szerették volna, de addig még hosszú az út, gondolták.

Kevinnek a tanulmányi eredménye sem volt elhanyagolható a sport mellett, mert mindenből kitűnővel végzett az első félévkor. Mindenből jeles volt Kev, csak azok a furcsa álmok ne lettek volna tele apró kis szőrmókokkal. Ilyenkor azt álmodta, hogy ezek a kis szörnyek, amiket ő árnyaknak nevezett el, megtámadják az éjszaka közepén a házat, és minden adandó alkalmat kihasználnak arra, hogy bántsák, de nem egyszerűen bántalmazzák, hanem megpróbálnak minél több levegőt kiszívni belőle, egészen addig, amíg bele nem fehéredik, vagy beszélni nem kezd. Elis reggelente, amikor meg szokta látni a fiát, egészen bele szokott szörnyedni a látványba. A fiú úgy nézett ki sokszor, mint egy évezredekkel ezelőtt eltűnt, mumifikálódott hullamaradvány. A kezei és a lábai olyan görcsökben szoktak lenni az ijedségtől, mint aki az éjszaka közepén egy emberi hússal táplálkozó, két lábon járó szörnyet látott volna.

Másnap reggel Elis megmosdatta egy kicsit, és Kevin ettől jobban lett. John elvitte az iskolába, és azt mondta neki, hogy délután jövök érted, jó tanulást. Oké, apu, köszönöm, hangzott a válasz. Kevinnek ma elég jól ment az iskola, na persze ez nem meglepő, hisz mindig jól megy neki. Kapott matematikából egy, környezetismeretből pedig kettő piros pontot, amit nagy örömmel újságolt az apjának majd később, amikor hazaértek, az édesanyjának is. Krisztus a megmondhatója, hogy Kevin honnan örökölte ezt a vehemenciát, hogy mindenkinél jobb az iskolában, mert sem az apja, sem az anyja nem volt az osztály feje. Mindketten hármas átlaggal végeztek. Értelemszerűen végül is mindegy, csak az a lényeg a szülőknek, hogy a gyermekük jó tanuló legyen. Akár jó tanuló az ember, akár nem, akkor is ott vannak Kevin elméjében megbúvó kis szörnyetegek. Álmaiban az éles fogaikat úgy szoktak csikorogtatni, és hozzá még az a rosszindulatú morgás, mintha egy elszakadni készülő gitárhúron játszanának dallamot.

Van valami, amit egyetlen hatévesnek sem szabadna megmondani a világon: az, ahogyan a dolgoknak lenniük kéne, és ahogyan vannak, az szinte sosem ugyanaz!!!! De ennek ellenére Kevin tudta, az árnyak ott vannak.


3.

Az elméjében csámborgó árnyak most különösen nyugtalanították Kevint, mert az anyja mindig arról beszél neki, hogy nincsenek szörnyek. Az a legrosszabb, amikor észrevétlenül odalopóznak az ágyához, és halk sóhajtásokkal kúsznak felfelé a lepedő sarkain, mint valami éhes dögbogarak, amik megérezték a dögszagot. Mindegyikük előbb akar feljutni hozzá, mert mindenki lakmározni akar az erejéből. Másnap reggel felkelt Kevin, és mintha kicserélték volna. Más volt a szeme színe, világoskékből méregzöldre változott. Az arca olyan volt, mintha az ördög szállta volna meg az éjszaka közepén. A szemei csak úgy villogtak a haragtól a gyűlölettől.

- Ez mind csak képzelted, kicsim - szólt Elis -, ez csak egy rossz álom volt.
- Ígérd meg, anyu, hogy nem lesz több ilyen rossz álom!
- Hát persze, kicsikém, ez volt az utolsó rosszcsont álom. Ha akarod, még apu is megígéri neked. Ugye John?
- Hát persze, hogy megígérem, amikor nincsenek is azok a kis vakarcsok.
- Hiiii… Vakarcs, ez jó - szakadt ki a nevetés Kevin torkából a vakarcs szó hallatán.

Egy hónappal később olyan erős üvöltés hallatszott a szobájából, hogy John és Elis el sem tudták képzelni, hogy mi ez az éjszaka közepén. Aztán a helyi orvos, Mr. Peterson kimutatta, hogy a kis Kevin klausztrofóbiás. Mr. Peterson megállapította, hogy Kevin fél a bezártságtól, és azt ajánlotta Eliseknek, hogyha a gyerek külön szobában alszik, akkor ne zárják be az ajtót.

- A fiúk krónikus álombeszédben szenved.
- Mi a francban szenved Kevin? - érdeklődött ingerülten John.
- Ez a betegség nem olyan gyakran fordul elő hat és hét év környékén, ez inkább már kisebb, olyan három és négy év körül szokott kialakulni. Ez a furcsa betegség, a krónikus álombeszéd inkább valakiktől vagy éppen a valamiktől való félelem miatt alakul ki a gyermekekben. Volt ilyen ehhez hasonló tünete Kevinnek korábban is?
- Nem, nem igazán, doktor úr.
- Az rendben van, hogy fél a sötéttől, de akkor miért szokott álmában beszélni?
- Miért, mit szokott álmában mondani a kisfiú?
- Valami olyat hogy „Fekete árnyak suhannak el a ködben, senki nem tudja, kik ők és honnan jöttek.” Ez bizonyára egy rossz álom végkifejlete lehet. Nem tudom, doki, de elég ijesztő.
- A kisfiút legyenek szívesek egy kis időközönként visszahozni, hogy ellenőrizhessem.

Azóta fél év telt el, s azóta kicsit jobb lett a helyzet, most már nem minden éjjel jött el Kevinért az árnyak háborúja, csak minden harmadik nap éjszakáján. Kevin nem esett kétségbe attól, amit az orvos mondott, igaz, a lelke egy kicsit megingott a szomorúság és a félelem sziklaperemén.

Kevin most már nyolc éves és nagyon eleven, mint minden gyermekkorát élő kis lurkó. Szeretett a házuk kertjében játszadozni, és minden apró kis csínytevést megcsinálni, amit nem szabadna. Értem ezt a szomszéd kislány szoknyájára, de most komolyra fordítva a szót, arra, hogy át szokott lopakodni a szomszédságukban lévő kis ösvényre, és ott szokott elbújni az édesanyja elől. Vagy talán az árnyak elől.


4.

Kevin a játék mellett nagyon kedvelte az írás művészetét, és már hét éves korában nekiállt történeteket fabrikálni. Nagyon szerette a horror és fantasy műfajt, és az első két műve is ennek a kettőnek felelt meg. Az anyjáék az elején még nem tudták, hogy a sok játék mellett mivel üti el a gyerek az idejét. Úgy gyártotta a történeteket, mint más a szomszédjáról a hazugságokat. Kevin ezeket a fabrikált anyagokat gondosan eldugta fel a padlásra, hogy a szülei ne találjanak rá. A legelső műve „A kannibálok művészete” volt, ami arról szólt, hogy egy kutatócsoport elmegy egy kiaknázatlan, lakatlan szigetre, ahol emberevő kannibálokra bukkannak.


5.

Kevint lefoglalta az írás, de sajnos arra is kellett időt szakítani, mit annyira nem szeretett. Az orvosra. 1966-ot írunk, és azóta, hogy Kevet nem látta Mr. Peterson, már egy év is eltelt.

- Kisfiam, feküdj le időben, mert holnap megyünk a gyógyító bácsihoz.
Kevin szülei csak így nevezték az orvost, hogy a fiúk ne féljen annyira tőle.
- Igenis, apu - szólt a válasz.

A fiúnak nagyon nehezen tellett el az éjszaka, amit megint az árnyak társaságában töltött el. Megint beszélt álmában, csak most nem lehetett érteni, mit mond. Reggel, amint felébredt, minden olyan valótlannak tűnt körülötte, mert a szörnyetegek teljesen hipnózis állapotba kerítették. Úgyhogy, amire elmentek az orvoshoz, teljesen friss hírekkel tudtak Elisek Mr. Petersonnak szolgálni.

- Na, hogy van az én kis betegem? - kérdezte kíváncsian a doki bácsi Kevint.
- Jój vadok dotibácsi - hangzott a válasz.
- Az igaz, hogy jól van, Mr. Peterson, de az éjjel már megint volt az a furcsa álma.
A doki, mintha mit sem törődne vele, elengedte a füle mellett a hallottakat. …
- Azt hiszem, ezen nem tudok segíteni, mert ha valami gyógyszert írok fel neki, akkor még rosszabb lehet a gyermekük állapota.
- Akkor ez mit jelentsen? - kérdezi kétségbeesetten Elis.
- Azt, hölgyem, hogy a fiúk egy olyan betegségben szenved, amit, mint már említettem, krónikus álombeszédnek neveznek. Az önök fia paraszomniában (alvászavarban) szenved. Az alvás közbeni beszédet még okozhatják bizonyos gyógyszerek, az érzelmi stressz, lázas állapot, mentális sérülés. A REM és az RBD két olyan alvászavar, melyek során az abban szenvedő kiáltozik, rugdalózik, de van olyan is, hogy el is próbálják játszani az álmaikat. Az RBD-ben szenvedőket nagyon nehezen lehet felébreszteni. Az önök fia paraszomniában szenved, mint már mondtam, és ehhez jön hozzá az RBD. Ezzel meg kell békélniük.


2. fejezet

A második esély

1.

Ebben a világban nincs az a szülő, aki normális gondolkodással lemondana saját gyermekéről, hogyha lát is egy nagyon pici gyógyulási esélyt még. Így hát Elisek sem tették, hanem elvitték Kevet a hamingfordi kórházba, és ott is kivizsgáltatták az orvosokkal. Éjszakára ott is fogták, hogy kiderítsék, mi a baja. Johnék Hamingford legütőképesebb orvos brigádját fogadták fel, hogy a fiúk a gyógyulás útjára lépjen. Dr. Jenninks volt a főorvos, dr. Butterfield az asszisztens és Johanna volt az a nővér, aki éjjel nappal figyelte Kevin állapotát. Mivel nem lehetett gyógyszeres kezelést alkalmazni, így amikor nem tudtak az orvosok Kev mellett lenni, akkor valamelyik szülő vigyázott a fiú álmára. Nehogy megint jöjjenek az árnyak.


2.

Mint kiderült, szükség volt Elis ottlétére a kórházban, mert az éjszaka megint nyugtalanul telt Kevin számára.

- Itt voltak megint, anyu!
- Kik kisfiam?
- Az árnyak hadserege.
- Jól van, most már vége - nyugtatta a kisfiút Elis.
- Már megint az erőmet akarták kiszívni, úgy vettek körül, mint vadászó macska a szürkeegeret.
- Most már vége.
Közben megérkezett Dr. Jenniks és egy percre kihívta Johnt a fia mellől.
- Mi baja van, doki, a fiamnak? - kérdezte remegő, félelemmel teli hangon.
- Pontosan azért jöttem, Mr. Parker, erről szeretnék önnel beszélni. Az éjszaka folyamatán elvégzett vizsgálatok során megállapítottuk, hogy a fiúknak előrehaladott agysorvadása van.

Elis csak annyit hallott az ajtón kijőve hogy agysorvadása van.

- Milye van, doktor úr? Jól hallottam?
- Sajnálom, asszonyom, jól hallotta, a fiúknak előrehaladott agysorvadása van.
- Jézus Isten, John, ez nem lehet igaz! S ez mit jelent, doktor úr?
- Azt Mr. Parker, hogy a fiúk nem fogja megérni a középiskolás éveit. Maximum tizenhárom, tizennégy éves koráig fog élni ezzel a betegséggel. S ezért vannak neki azok a rossz álmai azokról az árnyakról. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet neki addig is boldog élete, önöknek csak annyit kell tenniük, hogy mindent megadnak neki, amit csak lehet. Sajnálom. Mi mindent megteszünk, hogy jobb legyen neki, amíg nálunk van.
- Köszönjük, doktor úr, a segítőkészségét.
- Köszönöm, hogy meghallgattak - mondta Dr. Jenninks furcsán üresnek hangzó szavakkal.

Amíg odakint beszélgettek a szülök az orvossal, addig Kevin mély álomba merült, s bízva bíztak benne Elisék, hogy nem arról álmodik, ahogy megmondják neki, hogy bocs, kisfiam, de gyógyíthatatlan beteg vagy, és akármit csinálunk, úgy is megölnek az árnyak.


3.

Eliséket már nem is érdekelte, hogy hogyan fogja bepótolni az iskolában a lemaradását, csak az, hogy gyógyuljon meg. Egy perce sem hagyták magára, mindig felváltva vigyáztak rá. Éjszakánként egyre kevesebbszer jöttek el az árnyak. Ez azért is lehetett, mert senki nem
tudja, hogy még mennyi ideje van hátra, vagy azért is, mert a gyógyulás útjára lépett. Talán.
Avval viszont tisztában voltak, hogy senki nem akar rosszat Kevinnek.


4.

Már egy hónapja feküdt Kevin a hamingfordi kórház falai között, és az anyja minél több időt töltött mellette, annál idegesebbnek tűnt. Hála a jó Égnek a fodrászszalonban megértették, hogy most a fia mellett a helye, aki altatásban van. Időközben viszont John nem volt ilyen szerencsés, mert kirúgták a majorból. A főnökének nehéz volt a felfogása a fiút illetően, azt hiszem, evvel mindent elmondtam. A következő hónapok nehezen, de boldogan teltek a család számára, mert Kevin állapota, amióta felébredt az altatásból, folyamatosan javult s ennek következményeként hazaengedték, majdhogynem egy hónapos megfigyelés után.

Ellis és John alig akarta elhinni, hogy megint otthon lehet velük Kevin, és otthon tudják figyelni minden mozdulatát. Kevin otthon nagyon sokat beszélt az árnyakról, hogy milyen közel engedte magához őket álmában. Biztos azt képzelte,hogy az orvosok azok, és csak azért, mert segíteni akarnak. De az árnyak mindig segíteni akarnak. Így vagy úgy, de segítenek. MINDIG VELED LESZÜNK, KEVIN, AMÍG CSAK ÉLSZ - hangzott egy furcsa mormogó hang elméjében. Johnnak édesapja jutott az eszébe, amikor azt mondta neki kissrác korába, hogy nincsenek rossz álmok, csak kevés idő van aludni. Miután ezt elmondta Kevnek, már ő is nyugodtabb volt az árnyakat illetően. De meddig?


5.

John és Elis nagyon sokat foglalkozott Kevinnel, s a John édesapjára való visszaemlékezés nagyon sokat segített Kevinnek. Elhagyta az álmait és kilépett a valóság elgyötört világába. De azt hiszem, ezt egyikük sem bánta.


3. fejezet

Emlékezés a múltra

1.

Kevin már elmúlt tíz éves, és kettő év telt el azóta, hogy az elméjében először megjelentek az árnyak. Most annyit változott a helyzet, hogy az orvosok Kevint egészségesnek titulálták, és már nincsenek rossz álmai. A hétköznapjai nyugodtan és félelemmentesen telnek. Hála Istennek visszamehetett az iskolába is, ahol nagyon várták már a barátai. Különösen Mike Heinpack, akivel már az első beszélgetésük óta barátok voltak. Kevinnek ő mutatta meg az írás művészetét, az alkotás gyötrelmeiről szóló harcot az elméjével és a kezében lévő tollal. Kevin annyira beleszeretett, hogy egymaga kreált történeteket, amikhez nem kérte Mike segítségét. Egyszer, amikor Mike nem volt ott náluk, Kevin megkérdezte az édesanyját.

- Emlékszel rá, anya, amikor azt mondták az orvosok meg fogok halni?
- Igen. Miért, kicsim?
Nem volt értelme letagadni, úgyis látta Kevin az anyja szemén, hogy emlékszik rá, így hát nem is tette.
- Csak azért kérdezem, anya, mert akkor én azt gondoltam, nem fogok meggyógyulni.
- Sajnos, Kev, nekünk is volt ilyen gondolatunk és akkor nagyon el voltunk keseredve, de most már itt vagy köztünk, és egészséges vagy. Te, Kevin, kérdezhetek valamit?
- Persze, anyu! Mit?
- Mióta írsz történeteket?
- Azóta, mióta Mike megmutatta, milyen jó időtöltés is ez. Miért, anya?
- Csak kérdeztem. Amúgy nagyon jók - vetette oda az utolsó mondatot Elis fiának, amikor kiment a szobából.


2.

Kevinnek nagyon rossz volt az az időszak, amit a kórházban töltött, mert nem tudott semmit sem az őt körülvevő emberekről, sem pedig a külvilágról. De hál’ Istennek Mike sosem hagyja magára és a történeteivel lefoglalja a kis Kevint. Ahogy visszament az iskolába, az is nagyon jól ment neki, meg sem látszott majdnem, hogy mennyi időt kihagyott, különösen akkor húzott bele a tanulásba, amikor az iskolában meghirdettek egy Mesék a világról szóló meseíró pályázatott. Kevin ezt kivételesen egyedül akarta végigcsinálni, hogy megmutassa, egymaga is tud olyan jót írni, mint Mike-kal. Meg akarta mutatni a többeknek.


3.

Kevin szorgalmasan dolgozott novelláján, amelynek azt a címet adta: "Az árnyak visszatérnek." Egyszerre volt ijesztő, de valahol bátorító is volt az ő számára, hogy azokról a lényekről írjon novellát, amiktől egész idáig rettegett.

- Tudják, rettenetes érzés volt lefeküdnöm, hogy tudtam, bármikor eljöhetnek értem azok a szemtelen szőrmókok. Éjszakánként úgy másztak fel a lepedőm sarkán, mint valami vadászó hópárduc a meredek hegygerincen. Azok a zöld szempárok úgy meredtek rám a sötétben, mintha azt sugallták volna, hogy eljöttünk érted, és elviszünk a köd legmélyére, ahol minden barátunk megtalálta a végső nyugalmát. Te is meg fogod. Higgy nekünk! Körülbelül ezt vettem ki azokból a zöld szempárokból a sötétben éveken keresztül. Sokszor arra riadtam fel, hogy már megint itt vannak velem, s azt suttogják, hogy eljöttek értem, hogy elvigyenek. De hála Istennek és a szüleimnek, meggyógyultam, és most itt lehetek a házunk nappalijában és írhatom önöknek ezt a novellát. A rémálmok megszűntek, az árnyak eltűntek - fejezte be Kevin viccesen ezt a novellarészletet.


4.

Akkor Kevin megnyerte "A mesék a világról" című novellapályázatot, és úgy érezte, hogy köszönetet kell mondania Mike-nak, akivel elindultak, s belegabalyodtak az alkotás művészetébe. Szülei rendkívül büszkék voltak rá, de Kevin azóta felnőtt, és sikeres író lett belőle. A szüleit elvesztette húsz éves korában egy autóbalesetben. Mike-nak nem sikerültek annyira jól a dolgai, mert elvesztette a tanítói állását a porlendi iskolában egy ferde este után eltöltött napon. Kevin sorra írta a bestseller listákat ostromló műveket, de valamilyen szinten őt is utolérte a végzet. Harmincöt éves korában újra kezdődtek a gyermekkori rossz álmok, és hosszas vizsgálatok után a hamingfordi kórház falai közül már soha nem engedték ki az árnyak. Mike az estéit azzal töltötte, hogy a gyerekként Kevinnel írt novellákat átdolgozta. Be sem ment a kórházba elbúcsúzni a gyerekkori baráttól. Hanem hagyta, hogy az árnyak csak úgy elvigyék búcsú nélkül. Pedig egy igaz barát nem ezt tette volna. Mintha csak arra várt volna, hogy Kevin meghaljon, mert úgy is tudta, hogy soha nem léphet, vagy léphetne ki az árnyékából. S a gyermekkori barát halálából hasznot húzva éli világát sikeres íróként az előre megírt történeteknek köszönhetően.



S Kevint nem csak az árnyak győzték le, hanem a legjobb barátja is kihasználta már halálában.



Írta: Németh Balázs

Sümeg, 2011. január 14.

Előző oldal Tad Rayder