A Torony

A jövő útjai / Novellák (242 katt) DrexlerAdam
  2017.05.07.

Több mint három hete, hogy ezen a bolygón rekedtünk. A torony volt az otthonunk, a torony volt a börtönünk. Csak Mary és én maradtunk meg a kis csapatunkból. Jaggen, Harold és Wholeman az ütközéskor életüket vesztették, a másodpilótánk, a mérnökünk és az ökológusunk. Amiya is hamarosan elhagyta ezt a világot a sebesülései miatt. Ő volt a szociológus. És Apa… Apa elindult az erdőbe és az óta se tért vissza.


Queensearth felé tartottunk egy diplomatikus küldetésre, hogy szerezzünk egy páncélembert az Intergalaktikus Ítélőháznak. Rutin út lett volna Whitesoilról. Csupán két hónap a hajón. De a feladatunk szigorúan titkos volt, ezért a legkevésbé gyanús, lepukkant űrsiklót kellett bérbe vennünk, kereskedőknek álcázva magunkat. Ez magyarázta a kis legénységet.

Bedöglöttek a motorok. Az a hajó viccnek is rossz volt, arra se lett volna alkalmas, hogy városról városra szálljon, de mi mégis kockáztattunk. Mary elsőrangú pilóta, de ez a meghibásodás még neki is sok volt. Mégis sikerült landolnunk ezen az elhagyatott bolygón. Becsapódva érkeztünk új otthonunk tetejére.

Tiszteletparancsoló, sötétszürke monolit volt. Nagyjából 200 méter magasra saccoltuk. Az épület egy rejtély volt. Szabadidőmben igen sokat foglalkoztam történelemmel, ezért láttam a tagadhatatlan hasonlóságokat az ősi Földön épített kastélyokkal. De a technológia modern volt. A szerencsétlenség helyszínén láttam, hogy a falak habacélból épültek, egy viszonylag frissen előállított anyagból. De senki nem volt a toronyban. És a belsejében alig volt bármilyen gép. A legtöbb szobában fűtőszálakat használtak, amiket a tetőn lévő napelemek látottak el energiával, legalábbis azok, amik túlélték a becsapódást. Apa talált egy törött rádiótranszmittert. De ennyi volt. Volt még egy szoba tele konzervekkel és pár hálószoba. Azonnal tovább akartunk indulni, amint Amiya meghalt. De valami megakadályozta ezt.

Szerencsétlen érkezésünkkor naplemente volt, ezért már nem akartunk elindulni aznap. És az az éjszaka után már napközben sem. Ahogy a nap lenyugodott, a sikolyok elkezdődtek. Az egyik elhagyott szoba ágyán ültem, amikor meghallottam. Sietve rohantam a forrása felé. Apa és Mary szintúgy. Felmentünk. A hang az erdőből jött az iránya alapján. Ez volt a legvérfagyasztóbb zaj, amit valaha hallottam. Hangos volt és éles és libabőröztető. A fájdalom és szenvedés hangja volt. Emberi. Mindünkbe jeges félelmet ültetett. Nem mertük megkeresni az okát. Minden éjszaka folytatódott, csak véletlenszerűen és rövid ideig maradt abba. Egyre közelebb hajtott mindenkit az őrülethez.

Amiya a második napon halt meg, halálában megnyugvás ült ki arcára. Nem akart harcolni, a sikolyok megakadályozták az összes erőfeszítését. A hajó maradványaival égettük el holttestét, hamvait a szél vitte el. Apa csak egy héten keresztül bírta a tortúrát. Napról napra egyre rosszabban nézett ki. Sötét táskák jelentek meg szemei alatt és elkezdett folyamatosan remegni. Magában motyogott, szavakat, melyeket nem értettünk. Borzalmas paranoiája alakult ki. Azt mondta, hangokat hall, nem csak álmaiban, de ébrenlétében is. Féltem. Én is csak alig tudtam aludni. És a tudat, hogy apám lassan csak az árnyéka önmagának, csak felerősítette rettegésemet.

Hogy őszinte legyek, megkönnyebbültem, amikor elment. Azt mondta, segítséget megy keresni és megtiltotta nekem, hogy vele menjek, vagy, hogy elhagyjam a tornyot. Szomorú voltam, amikor nem tért vissza, de hatalmas kő esett le a szívemről. Még mindig bűntudatom van miatta. Azóta csak ketten vagyunk. Sose mentünk ki. De ennek hamarosan véget kell érnie. A forrásaink hamarosan kifogynak. Az egyetlen szerencsénk, hogy gyakran esik az eső, úgyhogy össze tudjuk gyűjteni. A transzmitterek jobban összetörtek, minthogy meg lehessen őket javítani, még Marynek sem sikerült. És a fájdalmas kiáltások nem maradtak abba.

- Jó reggelt, Elijah! - köszöntött Mary, amikor beléptem a nappalinak használt helyiségbe. Igencsak későn keltem fel, szinte átaludtam az amúgy is borzalmasan rövid napot.

- Helló – a tarkómat vakargattam. - Hogy vagy?

- Hát… Finoman szólva furcsán – összeráncolta homlokát. Annak ellenére, hogy harmincas évei közepén járt, majdhogynem fiatalabbnak nézett ki, mint én, és úgy is viselkedett, mint egy tinédzser. Rőtes haja volt, olajbarna bőre és kék szemei, amik már majdnem lilába hajlottak. – Azt hiszem, végigaludtam az estét, de volt pár rémálmom – szomorúnak és zavartnak tűnt, a semmibe bámult. Majd hirtelen jobb kedve lett és rám mosolygott. – Hány éves is vagy, haver?

- Tizenkilenc - néztem rá furcsán. - Miért?

- Nos, van egy kis meglepetésem számodra - lehajolt az asztal alá, ahol ült és kihúzott egy üveget tele aranybarna folyadékkal.

- Whisky? - őszintén meglepődtem. - Hogy? Honnan?

- Egy csoda! – kuncogta. - A hajóroncsok között találtam! Hihetetlen! Hogy maradhatott épen? - szemei izgatottságtól csillogtak. - Nyissuk ki!

- Nem kellene előbb reggeliznünk? - grimaszoltam. Mivel kamaszkorom végén jártam, ezért nem volt ismeretlen számomra az ivás, de mindig is visszafogott srác voltam, nem a bulik ördöge. Nem is nagy meglepetés, hogy én is bürokratának tanulok, mint apám.

- Iszunk előtte, iszunk utána - vigyorgott. Így is tettünk. Kinyitottunk pár konzerv kondenzált tápanyagot étel gyanánt, majd folytattuk az alkohollal.

- Tudod – mondta -, ha nem ilyenek lennének a körülmények, egész kellemes kis nyaralás lenne ez. Meg ha a napok hosszabbak lennének. - Igaza volt. Nagyjából alig hat órába telt, mire a nap lenyugodott. – Van ötleted, hogy miféle bolygó lehet ez?

- Hmm… Nem tudom, de majdnem biztos vagyok benne, hogy nem tartozik a 122 közé. Legalábbis hivatalosan. Talán kutatórészleg volt, vagy ritka fajok rezervátuma. Aztán valami borzalmas baleset történhetett szokás szerint. Lehet, hogy egy falka kiméra szabadult el, vagy valami – tippeltem.

- De ez a hely úgy néz ki, mint amit évekkel ezelőtt elhagytak. Legalábbis a por vastagsága erről árulkodik. És azok a sikolyok… - kicsit megállt, amikor rágondolt. Egy pillanatra elsötétült az arca. - Néhány embernek itt kell lennie, talán ki kéne…

- Nem – mondtam szigorúan. A fejem kezdett egy picit kóvályogni. - Ötletünk sincs arról, hogy mi lehet ott kint. Meg kell várnunk, amíg elfogy az ennivalónk. Esélyt ad arra, hogy megtaláljanak és megmentsenek minket. Ki tudja, talán Apa is visszaér addig – elengedtem egy halovány mosolyt, hogy reményt adjak Marynek, de egy szavamat se hittem el.

- Igazad van - a tekintete megenyhült. El akarta hinni a hazugságot. – Akkor legalább érezzük jól magunkat! - újra töltött. - Amúgy mit is tanulsz? Tudom, hogy valami pénzüggyel kapcsolatos, de nem tudom pontosan… Itt vagyunk már majdnem egy hónapja és alig beszéltünk! A pokolba, szerintem magamhoz többet beszéltem, mint hozzád! - nevetett.

Tényleg így volt. Ez a három hét furcsa módon elrepült. Nem úgy, mint amikor az ember jól érzi magát. Inkább úgy, mint egy álom, kavargóan és zavarosan telt az idő.

- Sajnálom, már a hajón se nagyon szóltam senkihez, csak Apához. Tulajdonképpen otthon Whitesoilon se. - Nem, amióta ő elhagyott minket. Ezt nem osztottam meg Maryvel. - Közgazdaságot tanulok, de tulajdonképpen Apa nyomdokaiba szeretnék lépni, és a minisztériumban akarok dolgozni. Talán egyszer megpályáznám a nagyköveti címet is, mint ő. Vagy a külügyminiszterit, ha eljutok odáig. Te mit akarsz kezdeni magaddal, amikor visszatérünk?

- Hát, mindenképpen hazalátogatok. Tudod, én Spitfire-ről származok. Biztos ismered, híres a hatalmas kialudt vulkánjáról, a Rupturáról. Ez a kolóniák legnagyobb hegye. És képzeld, én ott lakom a lábánál! Mindenképpen fel akarok menni a legmagasabb megmászható pontra. Tudod, egy bizonyos szint utánra nem engednek fel, nehogy megfulladj. Van ott egy nagy kerítés, meg őrök. Gyönyörű tradicionális egyenruhájuk van, mélykék színű, majdnem fekete, két sor ezüstgombbal. A bátyám náluk szolgált sokáig, ez nagyon tisztelt poszt nálunk.

- Most mivel foglalkozik? - kérdeztem.

- Nyugdíjba vonult. Letelepedett, vett egy kis farmot, közel Magasoromhoz, az egy kisváros, a bolygó legmagasabbja, és családot alapított. A felesége és a gyerekek mind imádnivalók, jó lesz újra találkozni velük, legalább egy éve, hogy nem láttam őket.

- Lehet, hogy egyszer megnézem magamnak azt a hegyet - mosolyodtam el. - Whitesoil olyan lapos, mint egy deszka. Még túl magas erdők sincsenek. Képzeld, még a legnagyobb fafajtát is tömpefenyőnek hívják! Alig magasabb nálam, pedig én sem vagyok egy Góliát.

- Érdekes, mennyire különbözők ezeknek a bolygóknak az éghajlatai és kultúrái. Tudtad, hogy a Katolikus Egyháznak egy egész naprendszere volt?

- Persze, a pápa a mi rendszerünkben él - fintorodtam el. - Még a Nagy Reformer költöztette az egész papságot mellénk, már ami megmaradt belőlük az után a pár évszázaddal ezelőtti brutális vérfürdő után.

- Furcsa, hogy így egymás torkának estek – mondta. - Előtte még annyira imádtak a Köztársaság ellen lázadozni. Aztán, amikor már sokadjára csapják le őket, mint a legyeket, inkább egymást kezdik felhabzsolni - nevetett. Én is elmosolyodtam

- Azt hiszem, te se szívleled őket.

- Nem mondanám, inkább csak szórakoztatónak tartom ezt az őskori bohóckodást. Olyan, mintha soha nem is olvasták volna a saját szentkönyvüket.

- Szerintem meg inkább túl komolyan vették. Tudod, hány ember halt bele a folyamatos inkvizíciókba?

- De erről nem egy százezer éves papírhalom tehet, inkább az ostoba emberi természet. Ahhoz nem kell kereszténynek, sőt még vallásosnak se lenni, hogy egy tömeg ilyen borzalmakat vigyen véghez. Tudhatnád, hiszen Blacksoil mellett laksz. Na, oda a lábát se tehetné be senki istenhívő.

- Nem is azt mondtam, hogy nincsenek más rossz emberek - próbáltam elfedni, de a tónusomból ki-kitűnt a sértettség. Valamiért rá emlékeztetett. - De a legtöbb szörnyűséget ezek a fanatikusak követték el a történelemben. És már nagyon régen merészeljük magunkat tudatos lényeknek nevezni. Ó, és a többségük valami „szakrális” szöveget lóbál az egyik kezében, a másikban meg fegyvert.

- Van abban igazság, amit mondasz, de én inkább abban hiszek, hogy azok a szövegek tele vannak szép és bölcs metaforákkal, és csak az emberi hülyeség rántja le őket a sárba. Nyilván nem egy felsőbb hatalom mondta tollba, de nem is feltétlenül valami hataloméhes pszichopata írta, hogy összeterelje a bárányokat. De hé! Ezért jó a Köztársaságban élni, mert bármikor vitázhatunk erről! - lenyűgözött, mennyire pozitív ez a nő. Elkezdtem kuncogni.

- Igazad van. Apa is mindig hasonlókat mondott. Úgy értem, a vallásokról. Bár a lábait levágta volna a Köztársaságért – nevettem. - Igazi liberális volt. - Mary tekintete hirtelen aggodalmassá vált. Szinte egyből leesett, hogy miért.

- Elijah, tudom, hogy reménytelennek tűnik, hogy visszatérjen, de nem lenne szabad múlt időben beszélned róla - vállamra tette kezét. - A sikolyokat leszámítva ez a bolygó nem tűnik ellenségesnek. Könnyen lehet, hogy csak eltévedt, abban a sűrű erdőben nem is csodálnám.

- Lehet… De hát ő nem egy kiképzett túlélő, csak egy tisztviselő. Bármilyen jó is lehet abban, amit csinál, erre nem készítette fel senki. - A reményem arra, hogy újra látom, sőt, hogy egyáltalán kiszabadulunk a bolygóról, az itallal arányosan fogyott.

- Kérlek, ne add fel. Szükség van rád, fiatal vagy, kipihent. Én öreg vagyok és nagyon fáradt - mosolyodott el. Most tényleg annyi idősnek láttam. amennyi valójában. Talán még öregebbnek is. Apró ráncok voltak a szemei és a szája sarkában. Kimerültnek tűnt. Ő is megfizette ennek a helynek az árát. - Tudod, egyre nehezebben bírom. Már nem sokáig tudok olyan gondtalan lenni, mint az eddigi szar helyzetekben. Túlságosan tele a fejem gondolatokkal. Nincs semmi, amivel el tudnám nyomni.

- Tudom jól, hogy nem ismerjük egymást túlságosan. De ha van valami, ami nyomja a lelked… Jobb ember híján elmondhatod nekem is. - Észre se vettem, de lassan lement a nap és a sötétség vette át a hatalmat. Az idő áram gyorsasággal folyt. A whisky is elfogyott. Látszott Maryn, hogy őrlődik belül.

- Ne viccelj! Rendes srác vagy. Csak nem tudom, hogy mondjam ezt el. Neked is elég bajod van az én hülyeségem nélkül is. De igazad van, beszélnem kell… - a tónusa egyre ominózusabb lett.

A megvilágítatlan szobával együttesen egyre rosszabb érzés kezdett úrrá lenni bennem.

- Apád nem hazudott. Én is hallom őket. Minden éjszaka. Valaki számomra fontosról suttognak - gombóc nőtt a torkomban. Neki is elment volna az esze?

- Ez a hely… Biztosan ez a hely az oka. Biztosan… biztos valami adó van beépítve a falakba. Csak ez lehet. A sikolyok… akkor azok se lehetnek akkor valósak…

- De azok – suttogta. - Amióta apád elment, engem szaggatnak szét szavaikkal. Már alig alszok valamit… és mégis, mégis hallom őket.

- Holnap elmegyünk - jelentettem ki, felpattanván a székemből. - Eltakarodunk ebből az átkozott toronyból.

- Nem a torony az, ami beszél - lesütött szemeiből könnyek csorogtak. - Valami hatalmasabb… - elhallgatott pár pillanatra, láthatóan nehezére esett folytatni. Majd alig hallhatóan folytatta. - A hang tud a kislányomról… a kislányomról, akit elhagytam. - A szívemet mintha kalapáccsal ütötték volna meg. Lerogytam a székbe. Hosszú percek teltek el szavak nélkül. Az egész szoba némaságba burkolózott. Én törtem meg a csended, bár nehezemre esett.

- Miért? - csak ennyit tudtam kinyögni.

- Mert egy szörnyű ember vagyok. Mert túl fiatal voltam. Mert még élni akartam. Teherbe estem a legfantasztikusabb embertől, akit valaha ismertem, bármit megtett volna értünk. Rábeszélt, hogy ne vetessem el a babát, hogy gyönyörű, nyugodt életünk lesz, felneveljük a csodaszép lányunkat és együtt öregszünk meg. Pánikba estem. Annyira szerettem azt az embert, mégis elhagytam. Elárultam mindkettejüket. A szülőszobából szöktem el. Azóta nem láttam őket. Még a kicsi nevét se tudom… - Összetörtem. Megsemmisültem.

- Mintha a saját történetem hallanám, Mary… - kínomban elnevettem magam

- Nem értelek…

- Anya elhagyott… - azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy ezt hangosan kimondtam. A szavak felszakítottak valamit a mélyben. Elfátyolosodott a tekintetem, és egy pillanat múlva már éreztem is a sós folyadék ízét a számban.

- Sajnálom - tompán hallottam Maryt a zokogásom függönye mögül. - Annyira sajnálom. Nem lett volna szabad… Nem kellett volna. Nem is tudtam. Ha tudom én… - hirtelen felpattant és szoros ölelésbe zárt. Szeretettnek éreztem magam, elöntött a melegség, egy kihagyott, idegen élmény. De emellett borzalmasan fájt a tudat, hogy ez nem adatott meg nekem. és valahol távol egy kislány ugyanígy érez. De én is átkaroltam őt.

- Köszönöm - motyogtam, miután elváltunk egymástól. Fogalmam sincs, mennyi ideig voltunk így összeölelkezve, egyszerre tűnt egy pillanatnak és egy örökkévalóságnak. Hihetetlenül jól esett.

- Akarsz róla beszélni? Tudod, jobb híján - eleresztett egy gyenge kis mosolyt. Szerettem volna, de képtelen voltam feloldani azt a fojtogató gátlást, amit anyám hiánya növesztett belém.

- Sajnálom – mondtam -, erről egyszerűen nem tudok. Se Apával, se senkivel. Tényleg ne haragudj… - végigsimított könnyes arcomon és megértően bólintott.

- Majd egy nap, ha úgy érzed. Mert ezek után nem szabadulsz meg olyan könnyen tőlem!

- Úgy legyen! - töröltem meg az arcom. - Azt hiszem, most szeretnék kicsit elvonulni. Ugye nem haragszol? A fejembe szállt az alkohol, meg kicsit sok volt nekem ez az elmúlt pár hét.

- Persze, ne viccelj! Talán nekem se fog ártani egy kis egyedüllét. Át kell gondolnom pár dolgot.

Így elvonultam, vissza a szobámba. Bedőltem az ágyba és zúgó fejem ellenére szinte azonnal elaludtam.

- Elijah? Hol vagy? Miért nem látlak? - álmomban anyám hangját hallottam. - Vissza akarlak kapni, te vagy a legfontosabb!

- Nem voltam fontos, amikor eldobtál! Fogalmad sincs, milyen már kisgyerekként fölöslegesnek érezni magad! – vádoltam. - Folyamatos szorongásban nőttem fel, egyedül. Apa mindig dolgozott, nem tudtam kihez menni egy kis melegségért. Szeretetért! Kiüresedtem, hideg lettem belül. Megtanultam, hogy kell emberek között viselkedni, de sose volt őszinte. A jeges pokolba taszítottál, zombivá tettél! Nincsenek barátaim, nincsen barátnőm, Apán kívül senkihez nem tudok kötődni, és ez mind a te hibád!

- Vissza akartalak kapni. Szinte azonnal. Apád visszatartott és…

- Ne merészeld! Ne merészelj bármit, bármit is rá fogni! Tudom, hogy visszajöttél. Egyszer még láttalak is. Utána mondtam Apának, hogy adja be a távoltartási végzést - nevettem. Mániákusan nevettem. - Soha még hallani se akartam rólad. El akartalak felejteni, de mindig itt maradtál, mint egy béklyó.

- Tudtam, hogy te taszítottad el az újraközeledésem - a hangja egyre távolibb és nyomorultabb volt. - Tudtam és nem bírtam elfogadni, elviselni - már alig hallottam - nem sokkal utána meghaltam. A te érdekedben. Mert vissza-visszatértem volna. Elég egyszer hibázni, hogy mindent tönkretegyél. Kicsim, ezt jegyezd meg, nem szabad hibázni, mert mindenki darabokra tép. Nem hibáztatlak, és nem kérek megbocsátást. Csak ne emlékezz rám szörnyetegként! Nem voltam az. Nem direkt. Csak ostoba. Túladagoltam magam. Apád ott volt a temetésen. Meg akart téged kímélni, de ő sose tudta feldolgozni. És őt is elveszítetted. Mindketten rád gondoltunk utoljára…

Fájó fejjel és kiszáradt szájjal riadtam fel. Még mindig az éjszaka sötétsége lepte el a teret. Nem meglepő módon, borzalmas hangulatomban voltam. Bűntudatom volt, hiába tudtam, hogy anya valahol vígan éli az életét, nem törődve velem. A távoltartási már évekkel ezelőtt lejárt. Ha ennyire érdekeltem volna, újra megpróbálta volna. Nem tette.

Odasétáltam az ablakhoz, hogy kinézzek rajta. Ekkor hirtelen egy fekete árny húzott el az erdő felé. Érdeklődve néztem, ahogy eltűnik a fák között. Biztosan valami őshonos állat. Reggel figyelnünk kell, nehogy ránk támadjon valami lény.

Merre menjünk, ha találunk valami kiutat erről az átkozott bolygóról? Legszívesebben hazamennék Whitesoilra. De ott a küldetés is… Hivatalosan semmi közöm hozzá, de Apa amolyan helyettesének tartott engem. A kormánynak nagy szüksége lenne a páncélemberre, hogy lebuktathassuk Queensearth uralkodóját és a mocskos ügyleteit.

„Tudod te, valójában mire kell nekik?”

Megpördültem a saját tengelyem körül. Ez nem az én gondolatom volt. Nem lehet. Elkezdtem körülnézni a szobában, de semmi. A sötétben végigtapogattam a falakat, valamiféle mikrofont keresvén. Értelmetlen erőfeszítésem befejeztével elkeseredetten huppantam le az ágy szélére. És akkor újra megszólalt.

„Tudod, hogy nem lesz itt semmilyen számonkérés.” Nem kívülről jött a hang. Mintha a koponyámon belül sziszegett volna valami rosszindulatú lény. És nem hagyta abba, így folytatta.

„Tudod, hogy csak saját rabszolgákat akarnak. Nem értelmet keresni azokban a homunkuluszokban. Apád tudta. Ó, nagyon is jól! Ő is része annak a mocskos elnyomó bürokráciának, ami az imádott köztársaságotok. A legtöbb diktatúrában legalább van annyi, hogy véres legyen.” Undorítóan, gurgulázva nevetett. „Apuci egy nyomorult, lelketlen rabszolga volt. Egy senki, személyiségnélküli báb, akinek a mesterei az ő és még millió mások testével palástolják a tényt, hogy közel sem a Kánaán, ugyanolyan korrupt, mint az őt megelőző milliók. Csak jobb az álruha. Egész bolygókat tartanak fent, csak hogy kiszipolyozzák az erőforrásaikat és elnyomják a népességet. Tele van a világ ember alfajokkal. Néhányat hagynak virágozni, hogy ne legyen gyanús a többi, akik rejtett kísérleti telepeken élnek, mint a patkányok.” Már kiabált, majd hirtelen susogásba kezdett. „És neked ezek a hőseid, Elijah, ilyen akarsz lenni, mint ezek a báránylelkű mészárosok.” Ezután elhallgatott, nyomasztó csendet hagyva maga után.

Rémülten meredtem magam elé, nem is attól, hogy én is hallottam a hangot, hanem mert tudtam, hogy nem hazudik. Menekülni akartam, nemcsak erről a bolygóról, hanem önmagam elől is, a kísértő emlékek elől. Felugrottam és pillanatok alatt összepakoltam a dolgaimat, azt a keveset, ami megmaradt. Lerohantam a kamrába a maradék konzervekért és pár üveg esővízért, majd elindultam Maryért.

Nem volt a nappaliban, úgyhogy a szobájában kellett keresnem. Egyszerre voltam izgatott és ideges a hirtelen döntésem miatt, ezért a kelleténél erősebben kezdtem el dörömbölni a nagy fémajtón. A hangos robaj ellepte a tágas folyosót. A másik oldalról gyors lépések indultak. Legnagyobb meglepetésemre Mary alsóneműben nyitott ajtót, kizökkentve a magabiztos lendületemből.

- Mi történt?

- Ööö… - kicsit zavarban voltam. - Mennünk kell. Már én is hallom - egy pillanatra megálltam. - Sajnálom, hogy nem hittem neked.

- Ne viccelj! - meglátván egyre vörösödő arcom elnevette magát. - Ó! Nekem kéne bocsánatot kérnem, mindjárt felkapok valamit.

Fél óra múlva léptünk ki a legalább 3 méter magas kapun. Azonnal elkezdődtek a sikolyok. Egy görbe kőút vezetett ki a főbejárattól, de a hangok nem onnan, hanem a hátunk mögül, a fák közül jöttek.

Végre jól meg tudtuk nézni a tornyot. Az olvadt gyertyára emlékeztető épület torz volt, grafitszürke teste groteszkül csavarodott az egyik oldalra. Rosszul összeolvasztott idomait tökéletesen ki tudtuk venni, a beléépített gömblámpák és a vörös izzószálak miatt. Idegennek tűnt, halottnak a sápadt kékes fényben. Mary belém karolt. Nem bántam.

Az erdő is világosabb volt, mint ahogy elsőre gondoltam volna. Főleg tömzsi, nagyjából két ember magas páfrányfákkal volt tele az erdő. Az avar ropogott a talpunk alatt. A sikolyok pár perce elhallgattak. Halálos csönd volt.

Nem tudom, mennyi ideje mehettünk, elvesztettem az időérzékemet. Csak azt tudom, hogy szorosan kapaszkodtunk egymásba. Ez lassította a haladásunkat, de egyikünk se akarta elengedi a másikat. Féltünk és csak egymás közelségére támaszkodhattunk egy kis békéért.

Egyre inkább elálmosodtam. Mary léptei is egyre nehézkesebbé váltak.

- Nem akarsz kicsit megállni? - kérdeztem aggódva.

- Nem tudom, egyre nehezebben bírom. Valami miatt… fáradt vagyok. Ha csak egy kicsit le tudnánk… ha nem zavarna téged - mosolygott, közben a szemeiből potyogtak a könnyek. - Ledőlünk? - bólintottam és megöleltem. Leterítettük a hálózsákokat és összebújva tértünk nyugovóra.

Ébredésemkor egyedül voltam. Mary nem volt sehol sem. Mintha egy jeges kéz szorongatta volna a torkom. Az erdő is mintha sötétebbnek tűnt volna. A sikolyok visszatértek.

Elindultam a semmibe. Sétáltam, sétáltam és sétáltam. Perceket, órákat vagy akár egész napokat is, nem tudtam volna megmondani. Alig láttam, merre megyek és csak a sikolyokat hallottam. Már nem csak kívülről. A fejemben is zúgott a nyomorultak kórusa.

Elbotlottam. Arccal érkeztem a földre, hamarosan a sós vér rozsdás ízét éreztem a számban. Felnéztem és egy alak feküdt tőlem pár méterre.

- Mary! - kiáltottam. Nem láttam biztosan, hogy ki az, de meg voltam győződve róla, hogy ő van ott.

És ekkor megjelent minden kínunk és szenvedésünk, megpróbáltatásunk előidézője. A fák közül lépett elő, Mary mellett állt meg. Hatalmas alakja felénk tornyosult, majdnem magasabb volt a fáknál. Nehezen tudtam kivenni a vonásait az éjszakában. Vastag, karmokban végződő karjai és a felsőteste között valamiféle hártya vagy bőr lógott. Három szeme vörösen izzott, élesen kiválva a környezet feketeségéből.

- Ki vagy? - nyögtem elcsukló hangon, bár azt akartam kérdezni, hogy mi vagy. Tudtam, hogy ő furakodott be mindünk elméjébe, hogy mérget csöpögtessen oda.

Végre ténylegesen is megszólalt, nem csak a sötét gondolatait hallottam. Kinyitotta éles fogakkal teli száját. Arra számítottam, hogy alig érthető, gonosz gurgulázással fog kommunikálni. Ennek ellenére mély, szomorú, de ijesztően emberi hangon szólalt meg.

- Én vagyok a révész. Az, aki elszámoltat titeket, embereket. Én vagyok az, akinek számolnotok kell az évszázezredek bűneiért, amiket kollektívan elkövettetek. Mi vagyunk az emberiség lelkiismerete.

Komorság áradt belőle, amikor alig követhető gyorsasággal értem szökkent. Láttam, ahogy a társai leereszkednek a magasból, előbukkantak a fák takarásából Még utoljára eszembe jutott Apa, a tény, hogy Anya halott, Mary és valamiért Amiya békességtől sugárzó halotti maszkja.

Ekkor veszítettem el az eszméletem.

Előző oldal DrexlerAdam
Vélemények a műről (eddig 2 db)