A Völgy ura - II.

A jövő útjai / Novellák (37 katt) Petya
  2017.05.08.

Romo

Romo felriadt. Azt álmodta, hogy lezuhan a szikláról. Nője, Kuri, mellette aludt. Hasa még lapos volt, de a magja már szárba szökkent. Legalábbis ezt súgta a szellem.

Felkelt és magára kanyarintott egy kikészített bundát. A Völgyön túl éltek ragadozók, melyek bundájáért sokan hajlandók voltak temérdek javat kifizetni. Ezt a darabot egy karavánon hozták legutóbb. A hegyeken keltek át, hogy aztán a folyamon hajózva érjenek a magaslathoz. Romo egyből beleszeretett. Akkor hallotta a mesét a bestiáról, aminek pofájából agyarak lógnak ki. A Völgyben nem élt ehhez fogható ragadozó. Még Kurinak is vett egyet. Az fehér volt, fekete csíkkal. Az övé sárga. A Völgy egyik végpontján bányászott drágakővel fizetett érte. Meleget adott a hűs éjszakában. Szerette kiskorától fogva, amikor kereskedők érkeztek hozzájuk. Egy Laffan nevű kereskedővel jó ismeretet ápolt. A bőröket nem tőle vette, ezt sajnálta is, mert jutányosabb áron juthatott volna hozzá. Mindig mesélt a Völgyön túli életről. Romo ezeket elképzelte. Nagy tengereket, mocsarakat. Négylábú, hatalmas jószágokat. Madarakat díszes tollazataival. A kereskedők ugyan tovább álltak idővel, de a mesék a képzeletében vele maradtak.

Sok elágazást világított meg a parázs. Több, korábbi nője és egy szem fia is valamelyik járatban aludt. A barlang szájához sétált. Kitekintve látta az őrtüzet. Farakás kövekkel körülrakva. Többen ültek mellette. Megindult feléjük. Az egyik lándzsát szorongató őrrel félúton találkozott össze. Végezhetett a dolgával. Zogar. Hamir családjából származott. Az őrszolgálat felügyeletét rendszerint az ő fája látta el.

- Minden rendben? - kérdezte tőle.
- Igen. Nem alszol?
Romo megrázta a fejét.
- Nyugtalan álmom volt. Megyek, beszélek a szellemmel.

Elbúcsúztak, mire a tűzhöz értek. Romo az erdő fele folytatta útját. Több alkalommal is előfordult vele, hogy a szellem szólt hozzá az Akhai-on túl. Nem tudta mire vélni a dolgot, de se Magornak, se Hamirnak nem mesélt róla. Az álmairól nem is beszélve. Rendre valóra váltak.

Eszébe jutott a Sámán. Sok éve már, hogy véget vetettek a hatalmának. Ő volt az, aki tolmácsolta a szellem akaratát a törzs felé. Akhaion innen és túl. Ám egy alkalommal kiderült, visszaél hatalmával, vagy talán nincs is a birtokában képességének. Felesleges háborúk tucatjaiba hajszolta ugyanis a törzseket, amikről csak később derült ki, mi volt az igazi célja. A látszólagos hatalmi fenyegetés mögött valójában olcsó játszma húzódott. Nyerészkedés. Idegen érdekeket szolgált, de végül nem derült ki kiét. Amikor bebizonyosodott, közrefogták. Felvitték a Sziklás magaslat legmagasabb pontjára. Mit sem törődtek az átkokkal, amit rájuk szórt. Egyesek megesküdtek, hogy madárrá változott és elrepült, miután lehajították. Mások szerint a folyóba zuhant. Megint mások látták szétkenődni a part menti sziklákon. Végül is mindegy. Az ereje az erdőre szállt vissza. Romo pedig nem deríthette ki az igazat. Nagyon régi történet. Hallani vélte a különös hangokat ébren, látta a képeket álmában, melyek nem az övéi voltak és ezen nem változtat az sem, ha tudná az igazságot.

Belépett az erdőbe. Előtte, ahogy tanulta, csendben maradt és megérintett egy határ menti fatörzset. De csak, mert a mozdulat már a kezében volt. Cseppnyi különbséget sem érzett azonban. Békés volt a környék és kihalt. Átvágott a holdfényben úszó ösvényen és bevette magár a sűrűbe. Ágakat hajtott félre. A talaj hepehupás volt, de végig ment már annyiszor ezen az úton, hogy nem forgott kockán lába egészsége. Kisebb korában előfordult, hogy kificamodott a bokája. Az öregek értették a módját annak, hogyan gyógyítsák a kiugrott tagokat. A háborús időszak temérdek lehetőséget adott nekik, hogy kezükbe épüljenek a mozdulatok. Mióta Magor lépett elő vezetővé, a vérengzések alábbhagytak. Sok hadjáratban vett részt bátyja oldalán. Tudta, hogy Magor személye egyelőre garancia a békére. Magában nem érzett elég erőt ahhoz, hogy újra és újra emlékeztesse a körülöttük élő népeket arra, ki az erősebb.

Romo testi adottsága persze cseppet sem maradt el testvére mögött. Csupán lelki alkatbeli különbségből fakadóan gondolta így. Nem volt vérengző. Nem kívánta a látványát, se a szagát. Nem érzett kísértést a hatalom iránt sem, mint öccse, Hamir. Kisebb korukban is megmutatkozott. Folyton hencegett az erejével. Többször elverte Magort is. Amit aztán kétszeresen kapott vissza. Romo távolságtartóan figyelte összezördüléseiket. Ha arra gondolt, ő következik Magor után az örökösödési sorban, kényszeredetten a háta mögé pillantott. De Hamir látszólag nem tartogatott neki semmit sem.

Megfájdult a válla. Megsebesítették egy nagydarab kővel. Hozzávágták legutóbb a megtorlásnál odalenn a folyónál. Talán ő sérült meg leginkább. A halászok nem harcosok, elvétve akad köztük néhány cipekedő melák. Soványak, csupán halon élnek. Magor könnyen elbánt velük. Támogatta Magor törekvéseit. Romo tevőlegesen ugyan nem járult hozzá az üzenet átadásához, Hamir sokkal jobban élen járt benne, de elismerte, szükséges lépésről volt szó. Persze Hamirnak annyi nem volt elég, de ő már csak ilyen. Mindig többet akar.

Elérkezett a szentély széléhez. A sziklák mentén szúrós, sűrű bokrok terjeszkedtek. Megfogott egy vastag ágat és felkapaszkodott. A bokrok kitakarták a meredek alatt elterülő látványt. Romo nem volt tériszonyos. Felmászott a fa tetejére, óvatosan ránehezedve a minél feljebb levő, minél vékonyabb ágakra. Kereste a stabil fogást. A folyamra volt kíváncsi, amire remek kilátás nyílt a lombkorona messzire nyúló tagjairól. Az emberek még most is ébren voltak. Biztos azon vesződtek, ki lehet a legalkalmasabb jelölt közülük a holnap reggeli megmérettetésen. A víz tükre mintha lángba borult volna a parton sorjázó fáklyáktól.

Felrémlett az álma. Egy férfi, amint egy szikla széléhez hátrál. Egy másik, amint odalép hozzá és letaszítja. Aztán a zuhanás. Akkor rúgott a levegőbe. Kis híján a mellette szuszogó asszony hátába térdelt. Vajon saját magát látta lezuhanni a magasból? Innen a fáról egészen biztosan nem fog leesni. De akkor kiről álmodott? Lassan megnyugodott. Az ágra hasalva nézte, mi történik odalenn. A tűz távoli lobogása elandalította. Eszébe jutott Magor ágyasa. Gyönyörű, barna nő volt. Még sosem látott ilyen szépet. A szemei igézőek. Mintha gondolatai lettek volna. Csodaszép. A legszebb, amit valaha látott. Milyen szerencsés a testvére.

A nő megelevenedett. Testét a kereskedő karavánok portékái díszítették. Tűz lobogott minden irányból. Egy állat hófehér prémjét tekerte maga köré. Csak meztelen combja kandikált ki alóla. Hívogatóan szétnyitotta és ledobta magáról. Arany láncok függtek ráaggatva, melyek követték vonulatait. Hasán, dereka körük, a mellén. Körbefonták és csillogtak. Mint a szeme. Táncolt neki, egyre közelebb rázta a csípőjét. Romo kinyújtotta a kezét, hogy megérintse. Kis híján egyensúlyát vesztette. Már reggel volt és majdnem leesett az ágról. A fáklyák is rég kialudtak odalenn.

Előző oldal Petya