Kurgan történetek: Rejtély III.
Fantasy / Novellák (1101 katt) | Homoergaster |
2017.01.30. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/1 számában.
Kurgan „megölése”, Gisela Waldez szemszöge
Amikor megpillantotta Wiltzet a folyosón Kurgan kajütje felé menni, rögtön tudta, hogy valami készül. A kockafejű, szőke német széles arcán rettentő elszántság és vibráló idegbaj ült. Valamit tartott a kezében… valami hosszút és nagyot.
– Nincs is magánál! – állapította meg gyorsan utána osonva. A felszállás előtt elolvastatták vele Wiltz aktáját. Tudnia kellett róla, mint minden személyről, aki valaha találkozott Kurgannal, és túlélte. Nem sokan voltak. Wiltz a háborúban látta Kurgant harcolni egy másik halhatatlannal. Szerencséjére nem tudta, hogy minek volt tanúja, csak az okozott neki traumát, hogy Kurgan gázálarc nélkül rohangált a csatamezőn, miközben a levegőben több volt a foszgén, mint az oxigén. Jól dokumentált eset volt, alaposan megismertették vele.
– Az útitársa lesz, a fő célpont mellett tartsa szemmel, s ha lehet, próbáljon meg új részleteket kiszedni belőle! - Ezt mondák neki. Neki ez volt a feladata. Henry tapasztaltabb lévén más célt kapott. Gyanította, hogy lesz még egy másik halhatatlan is a fedélzeten… akkor finom kis harc lesz nagy emberek közt a vihar leple alatt! Eltökélte, hogy végignézi! A németet rögtön beszálláskor sikerült azonosítania, de aztán szem elől tévesztette, mert Kurganra koncentrált.
Victor Kurgan. Nem véletlenül kapta feladatul. Az anyja, Cornelia Valdez apáca volt abban a rendben, mely többek közt leprásokat ápolt Afrikában. John Brunner nem leprás volt, hanem szellemlátó, és az anyja ápolta, amikor valami csúnya átokban lassan haldoklott. Egészen addig, amíg Kurgan meg nem látogatta. Később az anyja megtudta, hogy a halhatatlanok egyik legveszélyesebbje csaknem minden mágiát képes kioltani maga körül a puszta megjelenésével. Valamint mélységesen gyűlöli, és sportból irtja a „varázstudókat”. A későbbi apját is ezzel a céllal kereste meg betegágyánál, de látva állapotát, nem fecsérelte rá az időt.
Amikor ő is figyelő lett, mint az anyja, megtudta, hogy egy vonatot robbantottak fel arrafelé, ami az angoloknak szállított utánpótlást, embert és muníciót. A sikeres akció után Kurgan és maroknyi búr gerillája felszívódtak. John Brunner pedig felépült, elcsábította – nem vitás mágiával – és teherbe ejtette az apácát, aki odaadóan ápolta. Noha létezését neki köszönhette, épp úgy, mint a képességét, gyűlölte. Az anyja kilépett a rendből, és amikor a figyelők kikérdezték, belépett közéjük. Az ő munkáját folytatta most.
Amennyire gyűlölte az apját, úgy imádta a Kurgant. A feletteseinek tetszett a lelkesedése, és nagyon remélte, hogy nem vettek észre semmit. Ugyanis számára a Kurgan nem csupán a szenvedélyes vizsgálódás tárgya volt, a szakterülete… szerette Kurgant, szerelemmel! Szexuális fantáziáinak java a hatalmas, sötét hajú alak körül zajlott, és hosszú éveken át szinte cölibátusban élt emiatt. A felettesei aggódtak, mert azt hitték, csak a munkájának él. Zaklatottsága akkor szűnt meg, amikor sok évvel ezelőtt vállalt egy rizikós feladatot. Szajhának álcázta magát, és az információszerzés örve alatt, valóra váltotta a beteges vágyát: szeretkezett a Kurgannal! Különös, vad élmény volt, melyről azóta is álmodik, és nem adta fel a reményt, hogy egyszer még repetázhat!
Wiltzet követve bonyodalom támadt, amikor egy tengeribetegnek látszó utas szinte ráakaszkodott, és siránkozva kérte, kísérje a kabinjába. Először megpróbálta elhárítani, de a külföldinek látszó fickó hangosan kérlelte, így magába szitkozódva támogatni kezdte. A manus rátehénkedett, és átölelte a nyakát, amit hiába próbált lefejteni, közben valószínűleg oroszul a fülébe gagyogott. Amikor viszont fogdosni kezdte, rájött, hogy átverték, és egy hatalmas pofonnal a padlóra küldte az ipsét, aztán futva indult vissza. Közben, bár dühös volt, arra gondolt vágyakozva, hogy Kurgannak nem csak ezt tűrné el.
Amikor a halhatatlan kabinjához ért, látta, hogy az ajtaja résnyire nyitva van. A hajó éppen megbillent, elkapta az ajtót, és benézett. Tudta, amit tudott, látta is már Kurgant visszatérni, de mégis elszorult a szíve a látványtól. Az óriási kés groteszkül állt ki a halhatatlan szívéből. Azon töprengett érdemes e kihúzni, ám ekkor lépteket hallott… Riadtan nézett körül, a lelepleződés nagy szégyen volt a figyelők rendjében, sokszor a karrier végét is jelentette. Az ajtó mögé bújt, így aki benézett, őt nem láthatta. Sajnos azonban a szoba foglya lett, mert az ajtót becsapták, és a rugós zár zárt. Az első ijedelem után megértette, hogy ez a nagyszerű alkalom, a „halott” Kurgan dokumentálására!
Munkához látott, a speciális fényképezőjével egy sereg fotót készített. A kamera olyan kincs volt, amiért szinte az életét adta volna, a Figyelők szövetségén kívül senkinek sem volt a földön ilyen kisméretű fényképezőgépe. Évekkel ezelőtt fejlesztették ki, és ezzel félelmetesen növelték a figyelés hatékonyságát. Elmerülten jegyzetelt, amikor zajt hallott közeledni, ideges beszélgetést. Az ajtó mögötti résre pillantott, Kurgan kardjának rejtekére. Az imént fotózta le, benne a pallossal. Csak egy pillanatig habozott, és elkezdte magát betuszkolni oda. Amikor Novaeu belépett, akkor húzta magára a fedelet, egy rést hagyva, hogy levegőhöz jusson. Mivel a Kurgan halálrévületben volt, nyugodtan használhatott mágiát. Be is vetette a magát keménynek hívő, de befolyásolható felügyelő ellen, közben megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni a csövek és Kurgan óriási pallosa között úgy, hogy lehetőleg ne vágja meg magát. Alighanem kissé túllőtt a célon, és némiképp meglöttyentette a derék nyomozó agyát! De hát rögtönöznie kellett!
A résen át jól látta, ahogy Novaeu letérdel, és vizsgálja Kurgant. Sejtette, hogy a nyakát nézegeti, azt is, hogy miért. Egyszer el akarta kapni a halhatatlant, de persze csúnyán felsült vele. Amikor felállt, látszott rajta, hogy oda a nagy mellénye, ez nem csak az ő műve volt. Kurgan még odaátról is hazavágta a felügyelőt... Sajnos az ajtót újra bezárták, így folytatódott a kényszerfogsága a kabinban. Óvatosan kikászálódott, közben megsajdult a hasa. Hitetlenkedve rázta meg a fejét, a Kurgant bámulva epekedőn.
– Én beteg vagyok – állapította meg csüggedten, felizgult a halálba révült Kurgan látványára! Ismét, de már nem dokumentáló szándékkal guggolt mellé, hosszan nézte a gúnyos mosolyt. – Victor drágám! Mit tett veled az a seggfej? - Fölébe hajolt, és megcsókolta a sokak által rettegett mosolyt... hosszan, vágyakozva.
A vékony, filigrán nő ráfeküdt a robosztus halhatatlanra, és sóhajtozva átölelte, vigyázva, hogy ne vágja meg magát a bozótvágó élével. Ha egy másik figyelő ezt látta volna, és jelentést ír róla, Gisela Waldezt azonnal kivágják a rendből… de nem látta senki. Elhatározta, hogy kihúzza belőle a kést. Ez a legkevesebb, amit megtehet érte, a rajongójaként és figyelőként... A hatalmas kardot kivette a rejtekéből, és az ágyra dobta. Bizarrul mutatott az ősi fémtárgy a modern kajütágyon. Meg kellett tennie, mivel ha a Kurgan magához tér, nyilván a kardja is kelleni fog neki, de ő csak abba az odúba tud elrejtőzni! Akármennyire is imádta Kurgant szemtől-szembe nem akart vele találkozni! Aztán kihúzta a pengét az óriás mellkasából. Kicsit erőlködnie kellett, de csak sikerült. Ilyen az, amikor veterán gyilkosok ölik egymást, nem végeznek félmunkát. Az átalakított bökővel a kezében ott állt Kurgan felett, aki máris elindult a túlpartról vissza. Enyhe pánikban kezdte magát visszagyűrni a burkolat mögé, és ebben a nála lévő nagy kés is akadályozta. Azért időben sikerült, de még borzongva látta, amint Kurgan zavaros szemekkel felül. A vágy és a rettegés szorításában várt, nem bírta magára húzni teljesen a fedelet, mágiát viszont nem mert bevetni. Ha megérezné, azonnal teljesen magához térne, és akkor neki annyi!
A halhatatlan macskaszerűen nyújtózva tett néhány bizonytalan lépést, közben láthatóan erősen törte a fejét. Aztán kilépett a szűk horizontjából, és nem látta, csak hallotta. Valamit pakolászott, de nagyon! Nyikorgást, recsegést hallott, és valami szöszmötölést, ami teljesen olyan volt, mintha egy pokrócot tekernének össze. Aztán a hangokból ítélve Kurgan kinyitotta az ablakot, és megint csinált valami fontosat, de nem tudta mit, és nem is mert kinézni. A tompa zaj, és egy recsegésszerű hang, ami elég talányos volt, miközben a gyilkos fegyvert szorongatva, zaklatottan és felizgultan fülelt a föld egyik legádázabb halhatatlanjára, legszívesebben felnevetett volna. A felügyelő vissza fog jönni, mit tesz vele Kurgan, és vele, ha rátalál? Nem látta, csak hallotta. Kurgan nyögött, mintha nehéz terhet cipelne, és egy ismeretlen, kétségkívül ősi nyelven káromkodott. Újabb motoszkálás, hajmeresztő közelségben... az ajtó? Aztán egyszerre csak csend lett. Nem mert kinézni attól félve, Kurgan tudja, hogy ott lapul, és csendben vár rá.
Ekkor kulcs fordult a zárban, és az ajtó kitárult. Döbbent kiáltás hallatszott, aztán ajtócsapódás, kulcszörej. Csend. A matróz meglátta a Kurgant? Nem, akkor már nem élne... Inkább nem látta meg, ami szintén elég bizarr lehet, ha egy halottról van szó. Ekkor lebénult, mert a látóterének szűk horizontján ismét feltűnt a Kurgan olyan magabiztosan, hogy az iszonyat jéggé fagyasztotta a szívét. Vigyorgott! Valami megvillant, és ott benn kucorogva szinte érezte a szelét annak a hatalmas pengének. A fém suhogása a rémálmok zaja egy szűk lyukban állva. A halk mély nevetéstől az ájulás kerülgette. Ismét mozgás, megint az ajtó...? Csönd, hosszú csönd. Most már kinézett. A Victor elment, hűha! Ő viszont itt van a bajban. Visszahúzta a fedelet.
- Csak nyugi! - biztatta magát. Victor nincs itt, tehát használhat mágiát! - Rajta, kiscsibe, tedd magad láthatatlanná! - Elmerült a koncentrációban, és egy olyan erős mentális védőburkot növesztett maga köré, ha Kurgan itt lett volna, a puszta kezével tekeri ki érte a nyakát. Ja persze, Victor jelenlétében nem is sikerült volna ilyen jól! Ismét nyílt az ajtó. A felügyelő olyan esetlenül téblábolt, hogy Gisela megsajnálta kissé. Kutakodni kezdett, de az ő rejtekhelye felé még csak nem is nézett, és végül maga elé dünnyögve távozott. Kimászott, de inkább kiesett a rejtett történelem leghírhedtebb kardjának rejtekéből, kis híján felnyársalva magát egy kardszerű bozótirtóval. Újfent megállapította, hogy teljesen begerjedt az átéltektől... Már lenyugodott, higgadtan átgondolta az egészet. A „halott” Kurgannal való enyelgésén kívül mindent leír... esetleg még azt is... külön. Halála után felbontandó! Sóhajtott.
– Istenem, Victor!
4. rész: Következmények
A kudarc
Henry Novaeu felügyelő, a francia rendőrség egykori, megbecsült nyomozója kissé rosszkedvűen bámulta a zsebóráján a mutatókat. Az idő még viharosabbra fordult, a nagy hajó érezhetően himbálódzott. Az utasok visszavonultak a kabinjaikba, a kapitány fegyveres őröket állított a fedélzetre. Gibraltár felé közeledtek, meglehetősen cifrának ígérkezik az átkelés. A Calais-i hatóságok nem sokat vizsgálódtak, lévén egy híres detektív számolt be nekik. Henry Novaeu keserűen nézett a borotválkozó tükrébe. Ez a Wiltz megölte Krugert azért, amit hite szerint tett. A gyilkosság megtörtént, de bizonyíthatatlan, mert a hulla eltűnt. A szőnyeggel együtt, ami módfelett zavarta. Úgy döntött, tűnjön el a tettes is, így legalább lesz valami értelme az egésznek. Józanésszel felfogható értelme. Hazudott, mert csak így menthette meg a reputációját. A főszerepet a bosszúvágy, a harag kapta, és így az érthetetlen részek elsikkadtak.
Biztos, hogy meghalt ez a Kruger? - kérdezte magában... igazából nem volt benne biztos, elvégre azt a nyaksebet is túlélte, bármilyen képtelenségnek tűnt. Ki volt ez a Mr. Kruger? Mit csinált a háború előtt? És a háborúban? Akárhányszor idáig jutott, megtorpant. Stevenson könyve jutott eszébe, a „Dr. Jekyll és Mr. Hyde”. Kruger általa ismert arca vajon melyik lehet? Úgy érezte magát, akár J. G. Pattkins valamelyik regényhőse, a megoldása erőltetett és logikátlan. Azt állította, az őrült tettes megölte Krugert bosszúból, aztán a leleplezés után a tengerbe ugrott. Micsoda marhaság! De muszáj volt. Hiányzó gázálarcról, bajonettekről, kardokról és egymásnak odakiabált egoista halandzsákról nem szólt ez a történet. A háborút is csak felületesen érintette. Ezen kínos otrombaság miatt, végig rejtegetnie kellett a németet! A veterán zokszó nélkül viselte el a kényelmetlenségeket egy ládában!
– A háború ennél rosszabb volt – mondta.
Szégyen, gyalázat! Még szerencse, hogy hittek neki, mert akár egy védőügyvéd, úgy adta elő az esetet. Jól beszopták ezt a dajkamesét. Nem vizsgálódtak hosszan, azt is ő irányította. Hittek neki, de csak a jó híre miatt… illetve… volt valami zavaró ebben az egészben, a Calais-iak rutinszerű bólogatásában, ahogy „rekonstruálta” az esetet… fura volt, az szent!
Felsóhajtott. De hogy fog ezentúl a tükörbe nézni? A vihar dobálta a hajót, a felügyelő elképzelte, ahogy az utasok nyugtalanul forgolódnak. És Wiltz? Vele nem lesz baj, ő szépen meghúzza magát a raktárban, ahová bezárta...
Hajcihő: Lövöldözés
A vízpárában és éjszakai homályban úszó fedélzet akár egy kísértethajóé. Egy árny vált ki a hullámzó ködből éppen akkor, mikor az Aeglos visszahullt egy hullámhegy tetejéről. A hajó orra belehasított a következőbe. Az egyszerre futni és lopakodni próbáló, valójában kétségbeesetten csúszkáló árny megtántorodott, egy vízoszlop söpört végig az alsó fedélzeten. A vízpermet felcsapott idáig eláztatva az embert. Wiltz megállt, hogy kifújja magát, itt kinn, az ítéletidőben végre megint biztonságban érezte magát. Odalenn a raktár mélyében olyasmi zajlott, amiben nemcsak részt venni nem akart, de tudni sem róla. Átkozódva meredt az éjszakába, keserűen azon lamentálva, hogy ez a vihar esetleg tesz egy szívességet Novaeu-nak, és ténylegesen nyomtalanul eltünteti őt. A homályban, a fehér tajtékok előterében az egyik mentőcsónak sziluettjét pillantotta meg. A csónak ponyvája alatt kihúzhatja a vihar végéig! A csónakhoz araszolt, és elgémberedett ujjaival megpróbálta kibogozni a ponyvát rögzítő kötelet, közben a háborúra gondolt, amikor a senki földjén kúszva a szögesdrótot vagdosta. Azon kapta magát, hogy szívesebben lenne ott, mint itt. Végül sikerült annyira meglazítania, hogy be tudott mászni….
Wiltz szökését az tette lehetővé, hogy az egyik utas kívülről kinyitotta a raktár ajtaját. A férfi magas volt, arca, mint egy ókori gránitdarab, nem olyan viharvert, viszont olyan rideg. A sokat megéltek kemény és hideg nyugalma ült a sötét szemeiben. Módszeresen látott hozzá a kereséshez. Óvatos volt, figyelmes, és nem csapott zajt, ezért tudta figyelemmel kísérni a második érkezőt, aki sokkal feszültebb és zajosabb volt nála. Nem őt kereste. Nyugodtan követte, ahogy idegesen kutakodott. Végül úgy ítélte meg, közbe kell lépnie, ezért a zakója zsebéből egy Luger típusú pisztolyt vett elő, és rászegezte a keresgélőre.
– Állj! – szólította meg angolul. A kiejtésén érződött, hogy nem ez az anyanyelve. A másik férfi meglepetten hátrahőkölt, és belebámult a fegyver csövébe. A férfi hangja lágy volt, az arcával ellentétben. Akihez szólt, döbbenten meredt rá, az arcán komikus rémület és nagy adag értetlenség tükröződött. Amikor nagy nehezen megszólalt, csak szánalmas mekegésre futotta.
– Kur… Krüg… Kuuu…
A fegyvert tartó férfi is meglepődött, az arcára ez ki is ült, de a fegyvert tartó kéz meg sem rebbent.
– Honnan tudja a nevemet?
Hartyg Wynands figyelő csuklott egyet, és szájtátva meredt rá. Tudta, hogy ezt nem ússza meg, ha egy figyelő találkozik a Kurgannal, akkor halott! A képekről jól ismert arc figyelmesen nézte, de ez valahogy egy ügyész arcát juttatta az eszébe.
– Ki vele, mit keres itt?
Wynands kezdett magához térni, vett egy mély levegőt, és újra végigmérte az előtte állót. Ez az ember nem a Kurgan! Borzasztóan hasonlít rá, de nem ő! A legfontosabb különbség a hangja volt. Lágy, de mégis határozott hang, amolyan kihallgató hang! Tudta, hogy Kurgan hangja eleve mély volt, de mióta Ramirez megvágta a torkát, rekedt is.
– Tegye fel a kezét, forduljon meg! - A hang parancsoláshoz szokott, határozott és nyugodt, amitől a letartóztatott beletörődik sorsába.
Wynands csak hónapokkal később tudta azonosítani ezt az embert Ludwig Krügerként, az RSHA tisztjeként, amikor a genfi leszerelési konferenciáról készült képeken a német küldöttséget nézegette. Most azonban csak azt tudta, hogy van a világon egy szinte tökéletes Kurgan hasonmás, és ezt neki jelentenie kell! Gondolkodás nélkül rávetette magát a férfira, elővigyázatosan oldalvást ugorva, hogy kikerüljön a pisztolycső elöl. A férfi nem lőtt, hanem profi módon a halántéka felé sújtott. Wynandsnak szerencséje volt, mert ügyetlenül ugrott, és beleütközött egy jókora csomaghalomba, ezzel elkerülte a fejére mért ütést. Viszont a bal karja elzsibbadt, tovahemperedve megpróbált fedezékbe gurulni. Nem lőttek rá, sőt a férfi már másfelé figyelt, mert megpillantotta Wiltzet, aki kifelé iszkolt a nyitott raktárajtón. Rá sem lőtt, eltette a fegyvert, és utána eredt.
Ekkor azonban meglepetés érte, mert rá viszont lőttek, a raktár másik végéből fatálisan célt tévesztve. A hasonmás ruganyosan előre vetődött, és a figyelő a lövés irányába nézve megpillantotta az egy árnyat. Ahogy megmozdult, ismerősnek tűnt, de a neve nem jutott eszébe. Emlékezett, olyan oroszosnak érezte, amikor másvalakinek bemutatkozott, de most nem is volt fontos, a kezében füstölgő, hosszúcsövű forgópisztoly viszont annál inkább.
– Egy 44-es Colt – mormogta Wynands.
A Kurgan hasonmás kivárt.
A Lugerrel precízebben lehet lőni – gondolta. Újabb lövések dördültek, de az ipse nagyon rossz lövő volt, esetleg be volt tojva. Erről jutott eszébe: vajon kitört-e már a pánik az utasok közt? Novaeu hogyan fogja majd ezt kinyomozni, mi? Ezen a ponton elvigyorodott. Az utasok békében szunyókálnak, és semmit se vesznek észre. Odakinn vihar dühöng, akár ágyúkat is lehetne sütögetni! Ez volt az a pillanat, amit akár nevezhetünk megérzésnek is. Rájött, hogy ehhez az egészhez neki semmi köze, jobb, ha ebből kimarad. Rohanva indult a kijárat felé. A Kurgan hasonmás nem foglalkozott vele, fölemelve tartotta a Lugerét, és lőtt, háromszor, rendkívül precízen, ugyanabban a szögben. A hang, a száraz, roppanó durranás, a Luger eltéveszthetetlen zaja… azonban nem stimmelt valami! Az agya lázasan dolgozott, s amikor eredményre jutott, azt meg nem hitte el. Ez tévedés, nincsenek 45-ös Lugerek! De ez a hang 45-ös volt, ehhez jól értett, túl sokat hallott különböző kaliberű fegyvereket elsülni! Azt is tudta, hogy a Lugerek régebben 30-asok, vagy mostanában max. 39-esek! Ez a hang viszont eltéveszthetetlenül 45-ös volt! Te jó ég! A németek gyártanak 45-ös Lugert? Hirtelen még egy lövés csattant, egy 45-ös lövedék szólt a Luger nyelvén. Megtorpant, döbbenten.
– A fenébe, mi folyik itt?
A másik újra tüzelt, kilőtt egy egész tárat, míg a német válaszul csak egy golyót küldött neki. Csend, szinte látta a fickót, ahogy remegő kézzel betáraz a coltba. Néhány újabb lövést hallott... egy harmadik fegyver? Kissé megzavarodva sietett tovább. Óvatosan haladt, takarásban próbálva maradni, nem akart golyót kapni a hátába. Amikor a figyelő kilépett a raktárból egy, egyetlenegy újabb lövést hallott. Megtorpant. Ez talált, a zsigereiben érezte… csönd. Hirtelen még egy lövés. Ez is negyvenötös volt… Rémülten fülelt. A vihart kivéve halálos csend volt, szörnyű csend. Iszonyodva a sötét raktár felé pillantott. Egy 45-ös Luger, bassza meg! És ez egy kegyelemlövés volt... vagy inkább kivégzés! Futás!
Beszélgetés a helyszínen
A raktárban csönd volt. Két ember állt egymással szemben, a két életben maradott. Az egyik nyugodtan, érdeklődő várakozással, míg a másik reszketegen, közel a hisztériához a döbbenettől és a sokktól. Gizela Valdez remegő szájjal bámulta az előtte álló férfit, akinek a kezében egy kiürült Luger füstölgött. Nem a fegyver döbbentette meg, nem is az, amilyen hideg magabiztossággal lelőtte a mögé bújó alakot, miután ő őt elkapta. Döbbenetét a hasonlóság váltotta ki. Az előtte álló kétségtelenül nem Victor Kurgan volt, ám de fantasztikusan hasonlított rá. A termete, az arca, még ahogy ott állt, a testtartása is! Hosszú másodpercek óta képtelen volt kinyögni a megmentőjének egy köszönömöt, csak bámult rá. Amaz ettől némileg tanácstalan lett, valószínűleg azt hitte, a sokktól kukult meg, ezért óvatosan megszólalt.
– Kérem, nyugodjon meg, elmúlt a veszély – a hangja határozott és lágy volt egyszerre, Valdez szinte elolvadt tőle.
– Köszönöm! – nyögte ki végre kissé reszelősen.
– Nem esett baja? – érdeklődött a férfi.
Waldez megrázta a fejét.
– Nem. Jól vagyok, köszönöm! Ki volt ez? – kérdezett vissza.
Rövid szünet után érkezett a válasz, és Valdez megérezte, hogy férfi többet tud, mint amennyit mond.
– Nem tudom, csak azt, hogy aki egy kívülállót ártatlant pajzsként használ, és így akar elszökni a harc elől, az egészen biztosan bűnöző!
Tudja, hogy bűnöző, de nem akarja, hogy én is tudjam! - állapította meg magában Valdez.
Amikor belépett ide a kockafejű németet keresve, gyanútlanul, először ez az arrogáns coltos ipse nyomta a fejéhez a pisztolyát. Valószínűleg tűzpárbaj kellős közepébe csöppent bele. Aztán, amikor megpróbált a fedezékében kihátrálni egy, a Kurganra megtévesztésig hasonlító alak precízen leszedte róla, akár egy bogarat. A támadója nem halt meg azonnal, így a megmentője közvetlen közelről, hidegen fejbe lőtte. Mindez iszonyatos volt, és lenyűgöző... Igen, lenyűgözte a férfi, és azon kapta magát, hogy máris beleszeretett. Megrázta a fejét. Madre mi dios! Most mi lesz? Máris azon törte a fejét, hogyan csábítsa el a megmentőjét. Tudta, hogy akarja ezt a férfit, és nem csak azért, mert annyira hasonlít a Kurganhoz. Ő az igazi...! Téboly! Csuklott egyet. Ahogy beszélt, az angolt kissé darabosan ejtve, mégis lágy tónussal, máris tudta, hogy a megmentőjének hazája valahol északon van. Svéd? Német? Elhatározta, hogy rákérdez, bár érezte, hogy ezzel kockáztat.
– Bocsásson meg, ön német?
A férfi végigmérte, kutatóan, de nem úgy, ahogyan a férfiak szokták a nőket, kissé megijedt ettől a pillantástól.
– Igen, Fraulein, német vagyok... gond?
Hevesen megrázta a fejét, hogy elszédült bele.
– Nem, dehogy, félre ne értsen, csak a kiejtése.
A férfi mosolyogva biccentett, szívdöglesztő mosolya volt.
– Még gyakorolnom kell ezek szerint.
Még egy német, de ez sokkalta szimpatikusabb, mint Wiltz – állapította meg elégedetten. Ő is elmosolyodott.
– A kiejtése hibátlan, csak érződik rajta az észak.
A férfi bólintott, érezte, hogy ezt bóknak veszi.
– Távoznunk kell, Fraulein – vetette fel a férfi. – Nem kellene szólni erről valakinek? Annak a rendőrnek...
Sóhaj.
– Sajnos nem lehet!
Ismét sóhajtott. Imádta ezt a tépelődő sóhajt!
– Nézze, fedésben vagyok itt, és nem szeretnék dekonspirálódni...
Valdez tátott szájjal bámult rá.
– Ön kicsoda, valami elhárító, ügynök?
A német szótlanul bólintott.
– A német kormány elhárítója?
A kérdezett halkan nevetni kezdett, kissé lenézően gúnyos göcögés volt ez, aminek az éle nem felé irányult.
– Nem, Fraulein, még nem! Egy parlamenti párt biztonsági tagja vagyok... – a nevetése megvetővé vált, és Valdez megborzongott. – A demokrácia lényege, hogy a pártok és programok versenyeznek! – A férfi hangja csúfondáros volt, és Valdez önkéntelenül rávágta. – Jónak mondja, Spanyolországban királyság van!
A német abbahagyta a gúnyos nevetést, és figyelmesen nézett rá.
– Tehát ön spanyol!
A figyelő bólintott, fogalma sem volt róla, mit kezdjen ezzel a Kurgan hasonmással, aki szerinte a német nemzetiszocialista munkáspárt ügynöke, de hogy halálosan szerelmes belé, az biztos! Hogy mit írjon róla a jelentésében, arról halovány elképzelése sem volt. Attól tartott azonban, nem lehet megkerülni a kérdést. Látta, ahogy Wynands kisprintelt Wiltz után, így ő is tud a Kurgan hasonmásról. Ismerte Arthur Wynands figyelőt, ha nem is személyesen. Nagy híre volt az ipsének. Automatikusan megjegyezte:
– Igen, a demokrácia az eszmék és ideák szabad versenyzése.
A férfi udvarias mosollyal biccentett.
– Ó igen, és az ellenséggel szembeni hatékony harc megköveteli, hogy megismerjük annak működését!
Ez a kijelentés már egyáltalán nem lepte meg.
– Ön a demokrácia ellensége? – kérdezte tőle érdeklődve.
A férfi mosolya megmaradt, de a szemeiben vad tűz lobbant.
– Én másként fogalmaznék: a demokrácia az ellensége Németországnak!
– Akkor ön itt ellenséges terepen van, nekem mégis leleplezte magát, bennem megbízik?
A férfi ismét szélesen elmosolyodott. Amellett, hogy ez egy meleg, emberi mimika volt, valahogy ott lappangott benne a Kurgan félelmetes cápamosolya. Ettől Valdez ismét izgalomba jött, és a szerelem úgy perzselte, mint a láva.
– Igen, Fraulein, bízom, bár én se tudom, hogy miért. Talán azért, mert tartozik nekem az életével...
Erre lecsapott.
– Na és ha más is van benne? - tette fel a kérdést úgy, hogy igyekezett minden női és mágikus rafinériáját belesűríteni. A hatás nem maradt el, a német elbambult a mentális csapástól, és most először jött zavarba. Megzavarodva, furán pillogott a nőre, aztán az egyetlen kínálkozó menekülési útvonalat felfedezve gyorsan rá is lépett. Arra az útra, amely egyben csapda is volt, és Gisela Valdez ölelése felé terelte.
– Most ajánlatos lesz távoznunk, Fraulein... ööö... meghívhatom egy italra...?
Folytatása következik...
Előző oldal | Homoergaster |