Józsi bá és az elátkozott ház

Horror / Novellák (847 katt) Kapitány
  2017.01.11.

Egy régi irományom 2004-ből

Józsi bá elszántan tekerte rozsdás kerékpárját a poros földúton. Terepszínű zubbonyának hátát sörétes, duplacsövű puska verdeste, vállán keresztül lőszerrel tömött heveder volt általvetve, oldalán pedig hosszú, éles vadászkés lógott. Ezt egy esetleges szemlélő különösnek találhatta volna, de ebben a szokatlan viseletben semmi törvénytelen nem volt, ugyanis kerékpárosunk hosszú évek óta tagja volt a helyi vadásztársaságnak. Most is egy közös vadászatról tért haza, és igencsak taposnia kellett a pedálokat, mert feje felett sötét, fekete viharfelhők tornyosultak; vad vihar volt közeledőben. Ezen a vidéken egy hirtelen jött vihar gyorsan járhatatlanná tudta tenni az utakat, ahol a kiadós eső után sem gyalogos, sem biciklis, sem autós nem tudott volna közlekedni, esetleg egy terepjáró vagy egy lánctalpas traktor lett volna erre képes. Amióta megszűnt a helyi téesz, nem jártak erre lánctalpas traktorok, de nagyon még emberek sem. A környékbeli tanyákról már kihaltak az öregek, a fiatalok pedig inkább beköltöztek a városba, nem kívánták őseik földművelő életmódját folytatni. Józsi bá egy ilyen vidéken kerekezett, s még jó tizenöt kilométer hiányzott ahhoz, hogy hazaérkezzen.

Nem volt szerencséje. Néhány perc alatt szinte éji sötétség borult rá, és kegyetlenül szakadni kezdett az eső. Az esővel szerencsétlen módon jég is érkezett; perceken belül diónyi méretű jéggömböcskék kezdtek kopogni Józsi bá vadászkalapján. Józsi bá látta, hogy ennek fele sem tréfa, és minden erejét beleadva tekert tovább. Hiába. A kátyúkkal tarkított út hamarosan kisebb mocsárrá változott, és hősünk - mivel a további biciklizés reménytelen dolognak tűnt - leszállt járművéről, és gumicsizmájával kezdte dagasztani a sarat. A vihar egyre hevesebben tombolt, s Józsi bá egész egyszerűen bőrig ázott.

A szakadó esőn és a sűrű sötétségen keresztül egyszercsak sárga fény villant fel a távolban; egy út menti tanyaházból jött a fény. A bajba került vadász szorult helyzetében szinte megváltás lett volna, ha a tomboló viharban fedelet tudhat feje felett. Így hát el is indult a halványan hunyorgó fény felé, reménykedve, hogy a gazda beengedi házába, legalább addig, amíg kissé csillapodik az elemek haragja.

Némi elkeseredett dagonyázás után el is érte a házat. Romos épület előtt állt, mely nem hasonlított az Alföldön megszokott tanyákhoz. Régi emeletes téglaház volt, melyet öreg, kiszáradt fák vettek körül. A telket körbevevő fakerítés már rég összedőlt. Sem villamos vezeték, sem telefonkábel nem vezetett ide. A környék teljesen kihalt volt, még kutyák sem ugattak. Józsi bá kellemesebb időben azt gondolta volna, hogy ezen a helyen valószínűleg megállt az idő, de a mostani helyzetében inkább arra vágyott, hogy minél előbb száraz szobába juthasson.

Hogy kitűzött célját elérje, közelebb ment a házhoz, és bezörgetett a mohával fedett, vasveretes faajtón. Senki nem válaszolt. Ismét zörgetett, feleletet most sem kapott. Így hát lenyomta a rozsdaette kilincset, és benyomta az ajtót. Az ajtó nyikorogva kitárult, Józsi bá pedig belépett rajta.

Úgy tűnt, hogy hosszú ideje ő az első ember, aki belép a porlepte szobába. A falakról hullott a vakolat, a sarkokban poros pókhálók lógtak. Az elmúlás hangulata érintette meg Józsi bát. De mivel a távolról látott fény nem csak érzékcsalódás volt, ezért valakinek lennie kellett a házban! Ezért Józsi bá a feltételezett házigazda keresésére indult.

Próbálkozását hamarosan siker koronázta, bár nem egészen úgy, ahogy ő azt eredetileg képzelte. Az előtérben találkozott a ház egyik lakójával, aki egy régi, szúette székben üldögélt. A lakó nem igazán fogadta kitörő örömmel a hívatlan vendéget, ugyanis már csak egy rongyos, szakadt ruhákba öltözött csontváz maradt meg belőle. Ez a tény egy kissé elriasztotta Józsi bát, de mivel a jéggel kísért eső továbbra is esett, inkább folytatta a keresgélést, ahelyett, hogy kimenekült volna a szabadba. Úgy gondolta, hogy néhány óra múlva úgyis csillapodni fog a vihar, hazamenvén pedig első dolga az lesz, hogy értesíti a rendőrséget a házban tett felfedezéséről, a többi pedig legyen a rendőrök dolga.

Az előtérből egy falépcső vezetett fel az emeletre. Józsi bá rálépett az első lépcsőfokra, mely nagyot nyikordult alatta. Ez a nyugtalanító hang nem ingatta meg elhatározásában, ezért folytatta útját az emeletre. Ahogy felért a lépcső tetejére, meglátta a titokzatos fény forrását. Egy kis emeleti szobából világlott ki egy petróleumlámpa fénye. Józsi bá belépett a szobába. A berendezést mindössze egy ágy, egy szék és egy kis asztal alkotta, melyen sárgán pislákolt az említett lámpa. Semmi nyom nem utalt arra, hogy bárki is lenne a közelben, persze leszámítva a lent talált csontvázat. Józsi bá lerogyott az ágyra, puskáját térdére helyezte, és nagyot sóhajtott. Majd még egyszer sóhajtott. Hirtelen, minden átmenet nélkül ólmos fáradtság tört rá. Egy ismeretlen hang dobolt egyre tompuló agyában, mely arra biztatta, hogy aludjon. Józsi bá minden erejét megfeszítve felugrott az ágyból, és kivetette magát az ajtón.

Azaz csak ki szerette volna magát vetni. Eme törekvésében megakadályozta egy rémálomba illő alak. Valószínűleg ő is a ház lakója volt valamikor. Az egykori lakó poros, fekete öltönyt viselt, üres szemgödreivel nézett Józsi bára, és halálában tovább nőtt karmaival megpróbálta őt megragadni. Nem járt sikerrel, karma elcsúszott a vastag terepszínű zubbonyon, és a következő lépés már nem az övé volt. Józsi bá a puska tusával ellökte magától, gyakorlott mozdulattal megtöltötte duplacsövű fegyverét, majd a két csőből egyszerre tüzelt. Majd még egyszer töltött, és tüzelt. A közvetlen közelről leadott lövések megtették a magukét, és a rémalakot cafatokra szaggatták. Nem is mozdult többé.

Ezután a lidérces incidens után Józsi bá nem kívánt tovább időzni a nem túl vendégszeretőnek bizonyult házban. Fegyverét a biztonság kedvéért újra megtöltötte, és elindult a földszintre.

Sajnos ez a nap nem volt éppen az övé. Mikor néhány lépést tett a falépcsőn, az egy keserves nyikordulással megadta magát, és leszakadt Józsi bá közel százkilós testsúlya alatt, maga alá temetve az alatta található berendezést. Józsi bá tüdeje összepréselődött, kiszorult belőle a levegő. Szeme előtt csillagok ugráltak és hevesen próbált friss levegőhöz jutni. Ebbéli igyekezetében próbálta megakadályozni a ház elsőként megismert csontvázforma lakója. Ahhoz képest, hogy már nem volt épp egy erőteljes alkat, felettébb élénken mozgott, és néhány pillanat elteltével csontujjaival a szerencsétlen Józsi bá torkát kereste. Ő viszont megfeszítette a zuhanástól meggyötört izmait, és emberfeletti erőkifejtéssel ledobta magáról a néhai lakót. A csontember ezt nem vette jó néven, és a fal mellett heverő fejszét felkapva ismét Józsi bára rontott, aki csak puskáját maga elé kapva tudta hárítani a fejének irányzott fejszecsapást. Majd - a legjobb védekezés a támadás elvét követve - fegyverének tusát meglendítve egy erőteljes csapással ledöntötte lábáról természetfeletti ellenfelét. Hősünk nagy nehezen feltápászkodott, és úgy gondolta, hogy ideje véget vetni a harcnak. Elsütötte fegyverét a földön heverő lényre, de csalatkoznia kellett. A vékony csontokban az apró szemű sörét ugyanis nem tett különösebb kárt. Más taktikához kellett hát folyamodnia! Felkapott a földről egy nehéz, fából készült széket, és a lábra állni igyekvő rémalakhoz vágta. Ez az akció már hatásosnak bizonyult, ugyanis ellenfele apró darabokra hullott szét, és ezek után már nem is akart többé felkelni.

Józsi bá a történtek után a kint szakadó jégesőt is kellemesebb alternatívának találta, mint hogy akár egy percig is a házban maradjon. Ezért sietősen az ajtó felé vette az irányt. Kilépett a tomboló viharba, és amit látott, az nem volt éppen a kedvére való.

Ugyanis további szörnyek közeledtek lassan feléje, legalább tucatnyian. Karjuk maguk elé nyújtva, a rothadó hús cafatokban lógott rajtuk, szakadt ruhájuk alól kivillantak fehér csontjaik. Józsi bá a cikázó villámok sárga fényében jól látta, hogy a házat körülvevő kertben kis földhalmocskák, nyitott sírok tűnnek elő. És azt is tudta, hogy elérkezett a vég, ennyi ellenséggel szemben semmi esélye. De elhatározta, hogy nem adja olcsón az életét. Ezért ellenfeleire emelte fegyverét, és lőtt. Újra töltött, és újra lőtt... De a zombik egyre csak közeledtek...

Ekkor hirtelen egy közeledő UAZ terepjáró motorja dübörgött fel a viharban. A jármű éles fékcsikorgással megállt a ház előtt, és néhány terepszín ruhás alak ugrott le a zöld ponyvával védett platóról. Józsi bá vadásztársaságának tagjai voltak az érkezettek, akik társuk keresésére indultak a vihar kitörése után. Először visszahőköltek, mikor szembesültek ellenfeleikkel, majd komoly lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot, tüzet nyitottak fegyvereikből a közeledő zombikra. Az így kialakult kisebb acél- és ólomvihar elsöpörte a túlvilági szörnyeket, a nemlétbe taszítva a természet rendjét megcsúfoló teremtményeket.

Józsi bá szívéről óriási kő esett le. Izzadó tenyere elengedte az átforrósodott csövű fegyvert. Társai, barátai megmentették a biztos haláltól! Hálás szívvel mondott nekik köszönetet, majd helyet foglalt mellettük a zöld színűre festett terepjárón, és feldúlt lélekkel figyelte, ahogy a százszor is elátkozott ház eltűnik a messzeségben...

Előző oldal Kapitány
Vélemények a műről (eddig 2 db)