A páciens
(Némely orvosok szerint a testi betegségek nyolcvanöt százalékát a lélek zavarai okozzák.)
Hátrányosné Haszonleső Boglárka nagyot kortyolt a rumosüvegből, majd hátradőlt a foteljában és mélyet sóhajtott.
- Jaj, istenem, de nagyon beteg vagyok!
Letette az üveget maga mellé, a dohányzóasztalra, és a szólítóját kezdte masszírozni.
- Milyen pokoli ez a kín! Nem sokan bírnák ki rajtam kívül. A hátam mintha szét akarna szakadni. Mit tudja azt bárki is, mekkora ez a szenvedés! A fejfájásomat már alig érzem, annyira nyilall a gerincem. És ez a lábzsibbadás… rosszabb már nem is lehetne.
Felkelt a helyéről és járkálgatni kezdett. Persze csak finoman, nehogy túlerőltesse magát. Tudta jól, hogy elég csak egy rossz mozdulat, és bepisil a gyötrelemtől. Nyolc éve volt gerincsérve az ötös és a hatos csigolyája között. Hamarjában megműtötték, de azóta sajnos újra kiújult a problémája, ő pedig sokszor gondolt arra, hogy talán kár volt megműttetnie magát. Ráadásul allergiás volt; főként a virágporra. Már valósággal gyűlölte a tavaszt. Pedig régen még teljesen másképp viszonyult ehhez az évszakhoz. Istenem, azok a régi szép idők, sosem fognak visszajönni!
Rágyújtott egy büdös ruszki cigire - neki csak ilyesmire tellett. Idehaza sajnos túlságosan drágák a dohányáruk. Mit gondolnak odafenn a parlamentben? Milliomosok talán az emberek? Ő ötven százalékosan volt lerokkanva, s az összeg, melyet kapott rá, éppen csak arra elég, hogy éhen ne halljon. De emelik az árakat a világűrbe! Nemrég látta a híradóban, hogy újabb cigarettacsempész kamion bukott le a határnál. Na hiszen… ez csupán egy csepp a tengerben! Az egész ország el van látva importáruval. Ez pedig sosem fog megváltozni! Addig legalábbis semmiképp, amíg nem csökkentik az adókat. Ha levennék, mondjuk a felére az adót, akkor a magyar dohánygyárak fellendülhetnének, s a termesztők is jobban boldogulnának. A fogyasztók pedig szívesebben vásárolnának magyar terméket, mintsem ezt a rossz minőségű vacakot.
Kifújta a füstöt, s keserűen nézett maga elé. A lába még mindig zsibbadt, ezért körbejárt a szobában.
Ha a hazai termékeket eladhatóbbá tennék, akkor több lenne a munkahely, így az állam bevétele is növekedne, ráadásul nem érné meg csempészni sem. Ám az adóknak az egekben kell lenniük. Miért? Mert ez az előírás. Uniós norma. Az áraknak nyugati színvonalra kell érniük… vagy inkább már a fölé egy kissé. A magyarok pedig dögöljenek meg! Beteg ez a társadalom, semmi kétség.
A lábzsibbadása enyhült valamelyest, ezért levágta magát a fotelba.
„Sosem lesz már jobb a helyzet, minden remény elveszett” - gondolta keserűen.
Az általános rosszhangulat őt is elérte, csakúgy, mint a társadalom javarészét. Nem szeretett tévézni sem, mert látván, hogy mik mennek az országban, mindig lehangolódott. Itt csak a gazembereknek megy jól - a fehérgalléros bűnözőknek. Szinte özönlik a médiából: ilyen ügy, olyan ügy, milliárdos sikkasztások, visszaélések. Szinte hetente pattan ki egy újabb botrány. A politikai elit a velejéig romlott. A kisemberek már szinte csak legyintenek az ilyesmire. Sajnos maffia irányítja az országot, ezt szinte mindenki tudja. Ők nem késsel, pisztollyal mennek bankot rabolni… ők maguk a bank. Valósággal kizsigerelik a népet. Manipulálják a gazdaságot, a közhangulatot, a tőzsdét. Ugráltatják a forintot az érdekeik szerint. Becsapják az országot, miközben hajigálják egymásra a sarat, és hazudoznak összevissza. Pofátlan erkölcstelenséggel lopják meg az embereket. Korunk elit bűnözői nem gépfegyvert használnak, hanem könyvelőket és jogászokat. Na meg „kirakatembereket”, akik elviszik helyettük a balhét. Bírósági tárgyalásnak titulált színjátékokat rendeznek, amiket aztán elhúzhatnak évekig, a fehérgalléros urak pedig megússzák egy kis előzetessel, házi őrizettel a milliárdos gaztetteket, míg a kisembereket egy minimális sebességtúllépésért keményen megbírságolják, hogy még a gatyájuk is rámegy, és a megélhetésük kerül veszélybe.
A jog már sajnos csak a csalókat védi. De az ilyesmi persze senkit sem érdekel. Beérik annyival, hogy ez van, s nézik inkább a népbutító valóságshowokat, na meg az ökörködő sztárokat. Manapság már mindenki sztár akar lenni. Tele van velük a padlás - evvel legalább el lehet terelni a figyelmet az elkeserítő helyzetről. Minél agyhalottabb egy nép, annál könnyebb uralmat gyakorolni felette, s a médiának ebben jelentős befolyása van. Mondják persze, hogy a kereskedelmi csatornák csupán az igényeket elégítik ki, de sajnos az igények formálásában is igen komoly szerepet játszanak, mert minél ostobább műsorokat sugároznak, annál ostobábbak lesznek a jobb sorsra érdemes nézők. Miért akarnak oly sokan celebek lenni, a helyet, hogy valami értelmes dolgot csinálnának? Már lassan több lesz a celeb, mint a normális ember.
Vannak ugye énekes sztárok, komikus sztárok, színész sztárok, zenész sztárok, médiaszemélyiségek, sztárügyvédek, sztárbűnözők, sztárpolitikusok, sztársportolók, valósághősök, mega, giga, szupersztárok, meg hát a hozzájuk hasonlók. És vannak persze a „legendák”, akik még fele annyi évesek sincsenek, mint például ő… s hogy mitől legenda egy huszonéves fiatalember, akit fél éve még a kutya sem ismert, arra még egyelőre nem tudott rájönni. Sztár az egész világ! Már csak egyetlen rétegnek nincsen meg a becsülete: a dolgozóknak. Pedig ők tartják el az országot… na meg az a rengeteg hitel, amit vissza kell majd fizetnie valakinek. Nem érdemes itt már becsületesnek sem lenni! A becsületes embereket kihasználják, letapossák. Aki becsületes, az már szinte hülyének érezheti magát. Mert a legtöbben ingyen akarnak élni, mert ez a menő, és trükközik, aki csak teheti. Ez pedig nem jó; hosszú távon semmiképp! Neki például kétévente vissza kellett mennie az orvosi bizottság elé, hogy megvizsgálják újra és újra. Pedig annyira beteg volt! Arról fogalma sem lehetett senkinek!
Az asztalon pihenő hamutálcát nézte, s mélyen szívta fel a füstöt.
Ha még a cigiről is le kellene mondania, akkor vajon mi maradna? Ez szinte az egyetlen öröme. És hiába volt nagybeteg, sokan el sem hitték róla. Azt mondták, csak szimulál. De nem volt evvel egyedül. Nemrég például látott egy féllábút, akit visszahívtak az elbírálásra - hátha visszanőtt a szerencsétlennek a lába. Miért kell az ilyeneket visszahívni? Talán ez a szabály? Ugyanakkor azok az emberek, akikkel egyesbe lehetne szántatni, élnek, mint a király, rokkanttá nyilvánítva. Ráadásul hatszor annyit keresnek, mint azok, akik valóban rá vannak szorulva az ellátásra.
Volt egy időszak, amikor szinte mindenki leszázalékoltatta magát, aki csak tehette - persze a javarészük jómódú. De a kisembereket sem kellett félteni azért. Akkoriban ő is így csinálta, holott nem is volt még igaziból beteg. Pedig szeretett dolgozni. A férje azonban borzasztóan féltékeny volt: állandóan avval gyanúsítgatta, hogy megcsalja. Megvádolta a postással, a bolti eladóval, a szomszéddal, a főnökével és szinte az összes kollégával. Egy szerkesztőségben dolgozott akkoriban éppen, ahol elég sok volt a férfi. Olykor, alig mert hazamenni, mert tudta, hogy újabb féltékenységi jelenet fog következni. Egy idő után belefáradt abba, hogy kurvának nézik, és a becsületét kell bizonygatnia. El akart válni, de nem volt meg a bátorsága hozzá. Egy válóper nem kis dolog - felőrli az idegeket, a vagyont, az életerőt. A lakás is közös volt; csakúgy, mint a gyerekek. Természetesen nekik sem lett volna egészséges az ilyesmi. S a szomszédok vajon mit szólnának hozzá? Rögvest a szájára venné a nép!
Ráadásul félt a párjától, mert valóságos terrorban tartotta, hosszú éveken keresztül. Pedig egy ujjal se nyúlt hozzá - annál sokkal kifinomultabb módszereket alkalmazott: érzelmi ráhatásokat, félelemben tartást, lelki bántást… csupa olyasmit, amiről még beszélni sem illik. Lászlót ráadásul mindenki úgy ismerte, mint egy nagyon rendes, becsületes embert; sok rokonnal, baráttal rendelkezett. Kifelé angyali volt, s ami a négy fal között történt, arról senki se tudhatott. Egy válóper igazi rémálom lett volna! Ráadásul már berendezték az életüket, nehéz lenne változtatni rajta - nem volt lelkiereje megtenni. Ő lett volna a csalfa rossznő, a hálátlan senkiházi, akit az a jóember annyira nagyon szeretett! Mire eladnák a lakást, diliházba kerülne. S a gyerekekkel mi történne vajon? Nem hagyná el őket, de albérletbe se mehetne velük. László pedig mindenütt megtalálná - akár a munkahelyén is. Nem akarta ezt az egész tortúrát végigszenvedni, elkezdett tehát a látszatnak élni: kifelé ő is a szépet kezdte sugározni magából, csakúgy, mint a lelki beteg házastársa. Évekig hallgatta tőle, hogy hagyja ott a munkahelyét, hisz elég, ha csak az egyikük dolgozik! Elégendő a férj fizetése, hogy megéljenek, minek strapálja hát magát? Ez, ha úgy vesszük, egy nagyon rendes gesztus volt a részéről - valójában persze csak a féltékenység okozta, semmi egyéb. Hátrányosné viszont nem akarta otthagyni a munkáját, ezért az édesanyjától kért segítséget, de fura módon, még ő is a László pártját fogta. Azt mondta, örülnie kellene, hogy ennyire szereti az ura.
Beoltotta a csikket a hamutartóba. Szinte hallotta az anyja szavait:
„László egy dolgos, rendes ember. A te apád alkoholista volt, emlékezz csak vissza rá. Állandóan ivott meg verekedett. Mások összetennék a kezüket, ha olyan férjük lehetne, mint neked. Tudod, kislányom, hogy én csak a javadat akarom! Hallgass egy tapasztalt asszonyra!”
Nem arra beszélte rá, hogy kiálljon magáért, hanem arra, hogy tűrje inkább a sorsát - mint ahogy ő tette annak idején - talán evvel akarta igazolni a saját gyávaságát. Persze Hátrányosné megfogadta a tanácsát, mint ahogyan mindig. Hisz egy édesanya mindig jót akar a gyermekének, ráadásul sokkal tapasztaltabb nála! Otthagyta tehát a munkahelyét, hátha attól megnyugszik a férje. És valóban ideális pár lett belőlük… egy egész hónapig. Aztán sajnos minden rosszabb lett. Az ura már teljes fölényben volt, hiszen ő tartotta el. Ugráltatta, kiszolgáltatta magát - szinte a tulajdonának tekintette. Egy idő után, bármit is tett, nem volt elég jó. Sem az étel, sem a rend, sem a tisztaság, sem a gyereknevelés… egyszerűen semmi. És sajnos képtelenség volt zöldágra vergődni vele, mert folyamatosan hatalmat gyakorolt felette, és rettegésben tartotta. Pedig igyekezett rendesen elvégezni a feladatait, nevelni a gyerekeket, de az mégsem ugyanaz, mint a kenyérkereset - legalábbis László szerint nem.
Hátrányosné leszázalékoltatta magát, hogy ő is „hozzon valamit a konyhára” - pár tízezer forintot legalább. Persze még ezt is a férje intézte el - ő oldotta meg az orvossal -, neki pedig az élete egyre kilátástalanabb lett, de nem tudta megbeszélni jóformán senkivel. Mindenki irigyelte, mert nem dolgozott; csak élt, mint „hal a vízben”. Az áldott jó ura pedig hajtott, mint a gép, kettő helyet is. Nem telt el egy év, és Hátrányosné valóban megbetegedett! Előbb csak diszkrétebb megfázások vették elő, aztán jött az allergia, a gerincsérv és a többi. Az orvosnál állandóan panaszkodott, mert akkor legalább vele is foglalkozott valaki, a bizottság előtt pedig mindig rájátszott a problémáira. Valóságos hipochonder lett belőle. Ha rosszul érezte magát, rögvest a legdurvább betegségek jutottak az eszébe. Tényleg beteggé vált!
Ennek véletlenül előnyei is származtak, mert László azóta máshogy viszonyult hozzá, mi több az orvosok is törődtek vele, és nem kellett a lelkiismeretével se foglalkoznia, hisz nem véletlenül volt leszázalékolva. Az életét persze már sosem fogja megoldani, de legalább a segélyeket fel tudja venni - ennyi még neki is jár - ráadásul joggal. Csak ne hívnák vissza újfent az orvosi bizottság elé! A jövő héten megint mennie kell. Miért kell az igazi betegekkel állandóan szórakozni? Nagyon fájt a háta, a feje, s biztosra vette, hogy a bizottság előtt még jobban fog fájni. Idegileg is gyenge volt, náthás, allergiás… más ezt ki se bírná. Rágyújtott egy újabb cigire, és bekapcsolta a tévét. Egy riporter osztotta az észt, egy politikus pedig „fürdette a szerecsent”, hátha kifehéredik. Le sem tette a távkapcsolót, máris továbblépett egy adóval.
- Miért kell az alkoholistákat leszázalékolni? - kérdezte egy lenyalt hajú, öltönyös piperkőc, egy kerekasztal beszélgetés kellős közepén. A pasas talán még életében nem végzett hasznos munkát, de tényleg jó kérdést tett fel. Ez például Hátrányosnét is nagyon érdekelte. Ha valaki elbarmolja a saját életét, miért kell a társadalomnak eltartania? Az igazi betegek sokkal több pénzt kaphatnának, ha nem lenne az a sok alkoholista! Mélyen szívta le a füstöt, majd kortyolt egyet a rumosüvegből. Ő is ivott néha, de csak nagyon ritkán, ha például fájt a feje. Sokan azonban az összes segélyüket elisszák. Rosszul van ez így!
Az igazi betegek, mint ő, alig tudnak megélni. Mocskos ez a társadalom. Nem törődik itt már senki senkivel. Akár meg is lehet dögölni! Csak azok a rohadt bűnözők élnek jól, meg a szemét politikusok.
A tévében rátértek lassan egy telekspekuláció ügyére. Hátrányosné keserűen bólogatott. Viszketni kezdett a háta - úgy látszott kezd kiújulni valamelyik allergiája.
- Romlott ez a társadalom - sóhajtotta szomorúan. - De nem lenne itt semmi baj… csak ne lennék ennyire cudar állapotban!
Sosem jött rá arra, hogy önmagát betegítette meg.