Idegen a konyhában I.

Szépirodalom / Novellák (1117 katt) lacika
  2016.08.11.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/9 számában.

Úgy furakodott az életükbe, mint valaki, aki bekopog, hogy kérjen egy pohár vizet, aztán ott ragad. A pohár víz csak ürügy volt, nem is volt szomjas, csak ahogy egyszer belesett a nyitott ajtón, elfogta a vágy, hogy bemenjen és leüljön.

Amolyan inverz kommunikátor volt, mindig az ellenkezőjét mondta annak, amit valójában gondolt vagy érzett. „Nem, nem akarok zavarni….” „Szólj, ha tudok segíteni valamiben!” „Milyen jó íze van ennek a süteménynek!” Nem szándékosan csinálta, automatikusan hazudott és színlelt, így született, ezzel az ártatlan bájmosollyal az arcán. Azóta eltelt több mint harminc év, és már nem tudta megkülönböztetni, hogy mit gondol ő, és mit várnak tőle mások, mit kíván az illem vagy a jóérzés. Nem voltak referenciapontok, csakis magához tudott viszonyítani mindent.

Az a fajta volt, aki a nagy fájdalomküszöbére büszke, de attól is nyüszít, ha megégeti a gyertyaláng. Nagy szenvedélyek megélőjének érzi magát, de valójában fogalma sincs az érzések mélységéről, a valódi fájdalomról. A fájdalmat csak arra használja, hogy tetszelegjen benne. Valódi gyötrődést nem érez, ahhoz valódi létezés is kell, és tapasztalatok. Hiányosságait – tapasztalat híján – mesterséges eszközökkel, ragasztott sebekkel, művérrel igyekezett elfedni. Húsba hatoló pengék látványával fedte el azt, hogy valójában nem érez semmi igazit.

Észrevétlenül költözött be a házba egy napon, de mivel szép volt, nem a szokásos idegeneknek járó bizalmatlansággal fogadták. Örültek, hogy akad végre egy szimpatikus ember, aki valami színt hoz ebbe a közösségbe. Valaki, aki majd mindenkinek köszön, kinyitja az idősek előtt az ajtót, a kisgyerekesektől kedvesen megkérdezi, hogy van a bébi, és kicsit gügyög rájuk a babakocsiba.

Amikor megkopogott hozzájuk tehát, még nem lehetett tudni, hogy hosszú ideig ott is marad. Pont úgy, észrevétlenül, mint a penész a fürdőszoba plafonján, a sarokban, ahol senki se látja. Vagy mint egy szellem, aki csak éjszaka mutatkozik, mikor mindenki alszik, lidércesen körbejárja a lakást, belebámul az alvók arcába... nappal pedig a falba simulva figyeli, mi történik. Ha látnák, fenyegető jelenség lenne. De mivel az idő nagy részében láthatatlan, így csak a megmagyarázhatatlan fenyegetettség-érzés lebeg át a konyhán…

(folyt. köv.)

Előző oldal lacika