Kígyóvonal XXVIII.

Szépirodalom / Novellák (668 katt) kisjankó
  2016.07.05.

A láng alatt ellenségei azért tisztelték, jó szakembernek tartották Kálmánt. És éppen ezért féltek tőle. Érezték, hogy a munkája ellentétes mindazzal, amit ők követtek. Az ilyen embert ők is jobban megbecsülték, mint azokat, akik az ő szájuk íze szerint beszéltek. Mindez akkor mutatkozott meg igazán, mikor nagy horderejű pártgyűlést tartottak, melyre, mint ünnepi vendéget, meghívták a rajoni első titkárt. Körültekintő, lázas készülődés előzte meg a gyűlést. Kálmán elhatározta, hogy kirukkol azzal a kérdéssel, ami őt már régen foglalkoztatta. A községhez tartozó, tiszta magyar faluban a tanulók nem tanulhattak saját anyanyelvükön. Csak román tannyelvű osztályok működtek. Arra gondolt, hogy azon a gyűlésen szóvá teszi. Kikérte a magyar iskolaigazgató véleményét, és megkérte, hogy támogassa a hozzászólását. S az megígérte. Eljött a gyűlés órája, s elég feszült hangulatban kezdődött meg. Kálmán próbálta nyugtatni magát, mélyet lélegzett, és szólásra emelkedett. Annyira dörzsölt volt, hogy tudta, a párt politikájáról csak válogatott, gyöngyszavakkal kell beszélni. Úgy kezdte ő is. Majd az igazgatótól tudta meg:

- Az első titkár megkérdezte, ki az az ember? Fényesen beszélt közös hazánk mindennapos törekvéseiről. És te azt sötétítetted el hozzászólásod következő részében.
Ugyanis az a kérdés következett:
- Miért nem tanulhatnak anyanyelvükön a szomszédos magyar falu iskolájában?
Erre a helyi titkár ordítani kezdett:
- Nem gondolja, elvtárs, hogy túl sokat enged meg magának?
Kálmán halkan megkérdezte.
- Akkor most már elmondhatom, amit akarok, vagy nem?
Az első titkár lecsendesítette a magából kikelt alattvalót.
- Hagyja, hogy beszéljen a hozzászóló!

Kálmán befejezte. Leült, és várta, hogy következzenek azok, akik támogatják az ő követelését. De senki, még az igazgató sem - aki megígérte neki, hogy támogatni fogja –, ő sem szólt egy mukkot sem. Sőt egy másik kollégája – történelem szakos, és nagyon tudott nyalni - azzal állt elő:

- Elvtársak, én azt javaslom, hogy a tanáriban csak a román nyelvet használjuk!

Kálmánba belefagyott a lélek. Mire képes egy magát áruba bocsátó, gondolkozni nem tudó ember? Persze a gyakorlatban egy percig sem élt a javaslata. Az elkeseredés azonban sokáig kísérte Kálmánt. Nem hitte, hogy annyira magára marad törekvéseivel. De a munkáját folytatta.

Egyetemi nyelvjárástan-professzora kereste fel. Három-négy napig együtt gyűjtöttek a környék magyarlakta falvaiban. Értékes adatok gazdagították az erdélyi nyelvszótár anyagát. Pihentetőként beszélgettek, s egy ilyen alkalomkor a professzor megkérdezte.

– Egress elvtárs, nem lenne kedve jelentkezni a doktori cím elnyeréséért? Most lenne alkalom rá.
– Nem vagyok biztos, hogy meg tudok birkózni a feladattal – bizonytalankodott Kálmán.
– Hát hogyne, hiszen már az egyetemen érdekelte a tudományos munka, és eredményei is voltak.
- Mérlegelem a lehetőségeimet, s ha nekimennék a számomra nehéz feladatnak, jelentkezem a professzor úrnál.

Végül úgy döntött, hogy beiratkozik. Sok-sok papírra volt szükség a jelentkezéshez. Kálmán összeszedte azokat és bemutatta professzorának, aki valamennyit végignézte, s az egyiknél szinte félelemmel kiáltott fel.

– Megnézte maga ezeket a dokumentumokat? - kérdezte Kálmántól szinte hangos haraggal. Tudja egyáltalán mi áll abban a jellemzésben, amit az igazgató adott magáról?
– Én bizony meg nem néztem, nem gondoltam, hogy annak valami szerepe lehetne a kérésem elbírálásában
– De hát, Egress elvtárs, ebben a jellemzésben azt írják, hogy maga csillagos irredenta, hogy veszélyes ellensége az államnak. Ha ez így kerül a bizottság elé, ne várja, hogy jóváhagyják a kérését! Én azt ajánlom, menjen haza, és próbáljon kiudvarolni az igazgatótól egy másik jellemzést.

Úgy látszott, hogy Kálmánt nem igazán foglalkoztatja ez a helyzet. Hazament, és kérésével megkereste az igazgatót.

– Tudod, hogy mire vállalkoztam, és biztosan azt is, hogy a te jellemzésednek mi lehet a szerepe az én doktorátusi kérelmem sorsának elrendezésében.
– Igen, tudom ezt is, meg azt is. De te emlékszel, hogy azon a pártgyűlésen milyen fagyos hangulatot idéztél elő a hozzászólásoddal? Én a véleményemet meg nem változtatom. Ha akarod, kérd meg Sonyit – ő volt a magyar aligazgató -, hogy adjon neked egy másik iratot, ha akar!

És bizony nem akart. Állt egyik lábáról a másikra, dörzsölgette a kezét, semmit nem mondott, csak éppen nem volt hajlandó a jellemzést megírni. A kiváló kémikus szakember, meghatalmazott igazgatóhelyettes, kezét mosva óvakodott más dokumentum kiállításától. Nem írt más jellemzést. Kálmánt most már felbosszantották ezek a körülmények. Szedte-vette a papírjait, és anélkül, hogy valakinek még megmutatta volna, személyesen vitte be a rektori hivatalba, azzal a gondolattal, hogy legyen, ami lesz. Nem váratták sokáig. Elég gyors volt a döntés, amelyben ez állt.

Értesítjük, hogy doktori vizsgára való kérelmét elfogadtuk. Keresse fel irányító tanárát, állapodjanak meg a vizsga időpontjában, majd nyújtsa be azt a bibliográfiát, amelyet a vizsgára készülve, áttanulmányozott!

Ezt olvasva, Kálmán arra gondolt, hogy minden valószínűséggel az ő jellemzését el sem olvasták. A professzor úr is meglepődött, mikor Kálmán megkereste az eredménnyel. De azonnal felajánlotta segítségét a szakirodalom összeállításához, és ki is jelölték a napot, mikor Kálmán vizsgázik. Megegyeztek abban is, hogy milyen lesz a vizsgák menete, mi lesz a kutatás tárgya, amivel Kálmán foglalkozni fog. Már régebben gondolt arra, hogy névtannal foglalkozna legszívesebben, s most ilyen témát javasolt: Sarmadomb és a környező falvak teljes névanyaga.

Elfogadták, és Kálmán tudomásul vette, hogy összegyűjtött anyagából két dolgozatot mutat be. Az időpontokban is megállapodtak. A Tanügy Minisztériumhoz folyamodott olyan javaslatért, hogy engedélyezzék az anyaggyűjtést, és a könyvtárakban ellássák a tanulmányozandó szakmunkákkal. Nem húzta az időt, elkezdte az adatgyűjtést. Akkor érte életében a legcsúfosabb támadás a község vezetői részéről. A kötekedő titkár nem mulasztotta el megkeresni, és tájékoztatta arról, hogy ő tud mindent a munkájáról. Tudja azt is, Kálmán célja, hogy bebizonyítsa a magyar kultúra felsőbbrendűségét a románnal szemben. És ahhoz ő sohasem járul hozzá.

– Az én munkám ártatlan névtani kutatás – jegyezte meg Kálmán.
– Hagyja csak, mert tudom én – volt a kissé fenyegető válasz.
– Minisztériumi jóváhagyásom van, hogy gyűjthetem, és tanulmányozhatom a környék névanyagát, hogy engedélyem van a könyvtárak látogatására.
– Jegyezze meg jól magának, hogy az a jóváhagyás csak a helyi szervek jóváhagyásával érvényes! Márpedig azt a jóváhagyást tőlem soha nem kapja meg!

Kálmánt erősen lesújtotta a fenyegetés, addigi munkájának ellehetetlenítése, de egészen mégsem fordított hátat a sarmadombi hagyományoknak. Azután is felkereste a falu öregjeit, elbeszélgetett velük, s közben alkalma volt meghallgatni, lejegyezni minden apró értéket. Nevelőmunkáját erősítette azzal, hogy a gyűjtésbe bevonta tanítványait is. Az összegyűjtött anyagnak viszont majd csak nyugdíjas korában vette hasznát.

Az eltelt hosszú évek után levelet kapott Pétertől. Azt írta, tudja, hogy Kálmán Sarmadombon tanít. Régi osztálytársnőjüktől kapta meg a címét. S részletesen leírta az életükben bekövetkezett változásokat. Tanári kinevezést kapott szülőfalujába. Vele együtt érkezett az iskolához egy frissen végzett tanítónő. Fiatal volt, szép volt. Mindketten egyedül éltek a világtól elzárt falucskában. Úgy gondolták, hogy könnyebb együtt szembenézni azzal, ami várt rájuk. Néhány hónapi udvarlás után Péter megkérte Sára kezét, ő igent mondott, és összeházasodtak. Két leánygyermekük született gyorsan egymás után. Régi osztálytársuk volt a falu polgármestere, s nagyon sok kellemetlenséget okozott Péternek. A sors csapása azonban őt is utolérte. Egy vadászaton a gyilkos golyó őt találta el. Péter gyerekei iskoláskorba jutottak. Iskoláztatásukat valamelyik városi iskolában képzelték el. A valamikori alma matert, Erekfőt választották. Onnan írta Péter azt a levelet.

Nagy örömöt hozott mindkettőjüknek a késői találkozás. Péternek a szívére kellett vigyáznia nagyon, Kálmán egészségét meg a depresszió támadta. Mindaz, amin átment, megviselte az egészségét. Rózsa gondjait szaporította, aki mindent megtett, hogy könnyítsen Kálmán helyzetén. Kórházból kórházba jártak, szanatóriumi kezeléssel próbálkoztak, de semmi nem segített. Nemcsak a depresszió kínozta, más betegségek is előszeretettel támadták. Bőrgyógyászati panaszokkal feküdt be a kórházba. A betegek fő elfoglaltsága, az alvás elkerülte, és ilyen meg olyan, meg mindenféle betegséggel birkózott. Olyan gondolatok születtek agyában, melyek akkor foglalkoztatták, mikor a versírásnak állandó helye volt napi teendői között. Ott a kórházi fehér ruhások között találta meg a nőideálját, és nem a felsőbb rétegekben, hanem a szép, csinos fiatal takarítónőben. Vers lett belőle: a Genézis.

Veronika – így hívják,
csak seprűvel látod,
nem tudja,
hogy magában hordja
A legtisztább emberi világot.

Egy-egy megszülető gondolat, vagy egyenesen egy verssor keletkezett, s akkor az kényszerítette, hogy teljes verset formáljon belőle. S minél jobban szaporodtak a versek, annál erősebb lett az ösztön, mely alkotómunkára késztette. Főleg kórházi-verseket írt akkor. Nem lett az állandó, természetesen. Kitágult a látóköre, sok-sok irányba volt kitekintése, de az elmúlás gondolata állandó témája volt verseinek. Az idő rabságában című versét depressziója diktálta.

Határozottan tudom, mert érzem, megállt az idő velem, áll, és toporog, a fény kívül reked az ablakon, csak a homály ül rá az agyamra, én nem létezem, legalábbis magamnak nem, mégis várom, hogy valaki megismer, mond valamit, hogy megosztja velem őrzött gondolatait. De nem, magam maradok egyedül, s áll, csak áll az idő. Keresem félve a szabadulás elrejtett kulcsát, nem találom, de erős leszek, hogy a lelkem gyógyuljon, s akkor várhatom, hogy eljön értem a szabadító angyalom. A kocsi máris robog velem, de nem látom a színes-illatos virágot, amely kertemben virított azelőtt. Más most a fű, más a fa, másak a mezők, ment minden a maga rendjén, csak velem állt meg, és áll még mindig az idő.

Előző oldal kisjankó
Vélemények a műről (eddig 1 db)