Pengék

Szépirodalom / Megtörve (497 katt) Camino
  2016.06.21.

Először az fájt, hogy többé nem lehetsz velem…hogy itt hagytál…hogy az egész visszavonhatatlan. Vártam, hogy egyszer újra belépsz az ajtón…hogy meghallom a hangod…hogy újra érzem az illatod… Vártam a veszekedéseket…öleléseket…sírásokat…nevetéseket…hogy újra forrjon valami…hogy megint ott legyen a kötelék, amiből kiszakítottak. Hibáztattam magam… Százszor végig moziztam, mit kellett volna másként csinálnom, hogy kellett volna beszélnem veled…hogy lehettem volna jobb gyerek…hogy lehettél volna büszke rám…tanultam szeretni…másként…nélküled… Aztán elöntött a félelem…a rettegés… Elfogadtam, hogy elmentél…hogy (ma már le tudom írni)…meghaltál. De mi lesz, ha elfelejtelek? Mi lesz, ha egy reggel arra ébredek, hogy nem emlékszem az arcodra??? Mi lesz, ha nélküled leszek boldog, mondd??? Olyan kétségbeesetten akartalak…annyira belém költözött a végső elvesztés miatti görcs, hogy időnként elővettem a múlt legfájdalmasabb emlékeit… Újra láttalak meggyötörve…eltorzulva…magatehetetlenül…újra kívántam, hogy bár én feküdnék ott helyetted…láttam a pelenkákat…a morfium hatását…az összeragadt szemeket…újra éreztem a kétségbeesett akarást, hogy értsem a szavaid…s átkoztam magam, mert nem ment... éreztem a halál iszonytató szagát…még a tehetetlenség verejtékének bűzét is…újra és újra éltem minden egyes átkozott pillanatot…annyiszor vettem elő, ahányszor csak szükségem volt rá…ahányszor elöntött a félelem, hogy elveszítelek megint…de már végleg… Pengeként használtam a múltat, s vele téged… megvágtam magam nap, mint nap…egyre mélyebben…egyre fájdalmasabban…egyre többször... Mihelyt egy seb gyógyult…mihelyt könnyebb lett volna a lelkem, újra elővettem a pengét…újra magamba mélyesztettem…újra és újra…

Aztán a penge is fadobozba került…s elástam a lelkem mélyére… a kulcsát pedig odaadtam valakinek, akit nagyon szeretnél…

Előző oldal Camino