Új krónikák - VIII.

Fantasy / Novellák (1266 katt) bel corma
  2016.06.26.

Hajnalban azután újra mozgásba lendült az ármádia és délutánra elértük azt a lankás hegygerincet, melynek túloldalán végtelennek tűnő, ködbe vesző lapály terült el. Az ellenség katonái apró, fekete hangyákként mozgolódtak a távolban, és amikor jobban megerőltettem a szememet, a tiszti sátrak tetején lengedező, sötét zászlókat is sikerült kivennem. Hirtelen ötlettől vezérelve, apró bűbájt foganatosítottam és egy pillanatra meg is szédültem, ahogy látómezőm kitágult, szemem fókusza pedig élesebbé vált.

Olybá tűnt számomra, hogy felderítőink jól mérték fel az erőviszonyokat. Bár a sátrak számából ítélve nagyjából százezer fős sereg táborozhatott odalent, ám annak katonái zömében egyszerű emberek voltak. Néztem, ahogy tüzeket szítanak, és nehéz zsákokat hordanak a sátrakba. Csapzottak voltak, és poros ruháik is elég megviseltnek tűntek számomra, ám mindezt az erőltetett menet számlájára írtam, amire valószínűleg a tisztek sarkallták őket. Láttam ugyan néhány kisebb, kutyára emlékeztető démont a táborban, ám ezek jórészt maradék csontokon rágódtak, vagy a közelükben elhaladókra acsarkodtak. Nézelődtem még egy ideig, ám mivel semmi gyanúsat nem láttam, úgy döntöttem, hogy megszakítom a kapcsolatot.

- Mit gondolsz? – morogta mesterem és éreztem, hogy a magasabb dimenziókban kutat rendellenességek után.
- Őszintén?
- Csak úgy, mint mindig!
- Nem tetszik nekem, hogy már nem árnyékolják le magukat a fürkésző mágiák elől. Vagy túl magabiztosak, vagy azt szeretnék, hogy mi essünk bele ebbe a csapdába.
- Én sem találtam semmit, de ennek így semmi értelme… – kontrázott az öreg és megdörzsölte fáradt szemeit. - Csak az alvilág urának lenne akkora ereje, hogy elrejtse előlünk minden mozdulatát.
- Így, vagy úgy, de hamarosan választ kapunk a kérdéseinkre! – dünnyögtem halkan, miközben tekintetemmel a végtelen lapályt fürkésztem.

***

A király éjszakába nyúló hadi gyűlést tartott hevenyészve felállított sátrában. Minden seregtest vezetője képviseltette most magát, a káosz pedig – kezdetben legalábbis - nagyobb volt, mint amire számítottam. Minden nemes egyszerre próbált meg beszélni, és már majdnem ölre mentek egymással, amikor bizalmasai és testőrei társaságában végre Ryak is megérkezett. Az őrült lárma lassan alábbhagyott és minden tekintet várakozás teljesen szegeződött az uralkodóra, aki egy ideig némán tanulmányozta az asztalra kiterített, stratégiai térképet. Amikor végre megszólalt, hangjába már a magbiztosság zöngéi keveredtek:

- Felderítőink és a fürkészek által elmondottak alapján úgy vélem, hogy azonnal támadnunk kell!

Ezen mondata most még hangosabb vitát váltott ki és csak Wulfgar mágiával megerősített, dörgő hangja tudta lecsillapítani a kedélyeket.

- CSÖNDET!!!

A lárma megszűnt, mintha elvágták volna, a nagymester pedig egy a királyra vetett, bocsánatkérő pillantást követően, sietve átvette a szót:

- Taktikai szempontból ez a hely ideális a védekezésre. A hegyszoros könnyen tartható, ám odalent be is keríthetnek minket, ráadásul nem tudjuk pontosan, hogy mióta táboroznak azon a lapályon. Talán csapdát állítottak nekünk és csak arra várnak, hogy ostoba módon…
- Nem hittem volna, hogy a „Védelmezők” rendje ilyen nyúlszívű társaság! – nyögte Oryn, nem mindennapi bátorságról téve tanúbizonyságot. Kijelentése hallatán egyetértő morgás támadt a tisztek soraiban, majd ezen felbuzdulva egy csillogóan kopasz fejű, hórihorgas gróf is megpróbált közbevágni:
- Alaposan kikémleltük őket és tudjuk, hogy csak szedett-vedett katonáik vannak, akik valószínűleg a veszély első jelére kereket oldanak majd.
- Így van, most kell támadnunk, amíg még gyengék! – harsant egy érces hang a hátsó sorokból, és egy pillanatra látni véltem, a hozzá tartozó, tagbaszakadt, fekete szakállú, torzonborz fickót.

Már-már úgy tűnt, hogy újra általános zűrzavar veszi kezdetét, ám a király ismét közbelépett. Ezüstből kovácsolt tőre hangos koppanással, rezegve állapodott meg az asztal lapjában, odaszögezve a térképet is a gyalulatlan tölgyfából ácsolt alkalmatossághoz. A penge hegye pontosan az ellenség táborára mutatott.

- Ideje szembenéznünk a végzetünkkel, bár úgy hiszem, ez inkább ellenfeleink utolsó napja lesz majd! Hajnalban általános támadást indítunk!

***

Már pirkadat előtt talpon voltunk, én pedig szükségét éreztem annak, hogy az ütközet előtt ellássam a lányt néhány jó tanáccsal.

- Mindig maradj a közelemben, és ha egy mód van rá, próbáld megőrizni a hidegvéredet. Tudod, bölcs dolog időnként felmérni a csata alakulását. Ha szusszanásnyi pihenőhöz jutsz…
- Értem, értem… – mondta a lány türelmetlenül, miközben igyekezett szorosabbra húzni mellvértjének a szíját. Nem nagyon boldogult a dologgal, ezért tettetett szemrehányással a hangjában felsóhajtott:

- Igazán segíthetnél nekem!
- Már azt hittem, sosem kérsz meg rá! – mondtam vigyorogva és sietve megigazítottam a lányon csálén álló holmit.
- Még nem harcoltam páncélban – mondta, majd a melle magasságában kíváncsian megkopogtatta a kemény fémet.
- Ne hagyd, hogy a csapások megüljenek rajtad! Ha látod, hogy el fognak találni, akkor igyekezz kifordulni, így a fegyver éle elcsúszik majd a védelmeden.
- Kedves, hogy aggódsz értem – súgta a fülembe, majd nekiállt, hogy megcsodálja magát az ágya mellett felállított, aranykeretes tükörben. Látta éledő zavaromat, ezért pajkosan rám kacsintott és sietve hozzátette még:
- Ígérem, egyszer meghálálom majd neked!
- Pontosan ettől félek – morogtam, ám nem tudtam palástolni a szám sarkában megbújó mosolyt sem.

Ebben a pillanatban harsantak fel a királyi kürtök gyülekezőre hívó, érces hangjai.

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 3 db)