Új krónikák VII.

Fantasy / Novellák (532 katt) bel corma
  2016.06.19.

Egyeztettünk még néhány fontos, stratégiai kérdést, azután az uralkodó – utalván a minket igencsak szorító időre – gyorsan berekesztette a megbeszélést. Egy pillanatig még tűnődve néztem, amint az asztalra kiterített térképet tanulmányozza, majd elértvén mesterem tekintetének sürgető villanását, sietve csatlakoztam küldöttségünkhöz. Wulfgar szobájában azután alaposabban megvitattuk a kialakult helyzetet.

- Kétezer jó lovagunk és még kétszázan a mágusaink közül – mondta az öreg rövid töprengés után.
- Ez jelentős erőnek mondható, viszont így a rendünk sem marad védtelen egy váratlan támadás esetén – kontráztam elégedetten, majd kényelmesen hátradőltem a széken. Ceryak a nyakában lógó, fekete gyémántot morzsolgatta, hangja pedig még a szokottnál is mélyebbnek tűnt számomra, amikor megszólalt:

- Engedelmetekkel, azonnal intézkedem és kiválasztom a legrátermettebbeket. Hajnalra indulásra készen állnak majd!
- Legyen így! – intett neki az öreg elbocsátólag, majd, miután magunkra maradtunk, folytatta a megkezdett gondolatmenetet. – Két segítőt te is magaddal hozhatsz az útra. Gondolom, Goarm és Ceryak épp a megfelelő emberek erre a feladatra, hiszen…
- Néhai testőröm, valóban hasznos segítségem lesz majd, ám én szorult helyzetben Syncát is szívesen magam mellett tudnám a harcban.
- Tudtam, hogy ezt mondod majd! – morogta Wulfgar reményvesztetten, majd megvonta a vállát. – Ha ennyire bízol benne, én nem állok az utatokba, amúgy meg… Még valami jó is kisülhet a dologból.
- A megérzésem még sosem hagyott cserben – dörmögtem elégedetten, majd ujjaimat hanyagul összefontam a tarkómon.

***

Hajnalban végre elhangzott a parancs az indulásra. Egy ideig kíváncsian figyeltem a várkapun át kifelé masírozó, dísztelen páncélzatú gyalogos katonák tömött oszlopait. A homogén emberfolyamot, csak a tarka ruhás lovagok szigetei törték meg, ahogy nehéz csontozatú, páncéllal borított paripáikon ülve irányították a többieket. Rövidesen feltűnt nekem, hogy a király mágusai között jó néhány papnő is helyet kapott. Ők testhezálló, gazdagon díszített, könnyű vérteket viseltek, kisebb termetű lovaikkal pedig az emberáradat közepette is ügyesen forgolódtak.

Rendünk katonái közvetlenül a felderítők mögött kaptak helyet és időnként előre is vágtattak, ha a helyzet úgy kívánta. Synca gyorsabb ügetésre fogta a lovát és ügyesen felzárkózott mellém. Néztem csillogó szemét, kipirult arcát, és nem tudtam palástolni a szám sarkában bujkáló, elégedett mosolyt.

- Hiányzott már a kaland, nem igaz?
- Sohasem harcoltam még egy ügyért, csak… a túlélésért. Alig várom már, hogy végre kipróbálhassam az új erőmet!
- Azért csak vigyázz! – intettem óvatosságra. – Még nem tudjuk pontosan, mi vár ránk odakint.
- Ugyan… - intett a lány lekicsinylően. – Egy ekkora sereg még a világot is kifordítaná a sarkából!
- Talán valóban így lesz… - mondtam tűnődve, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, a lány tekintetét a sereg bal szárnyán vonuló, könnyű, gyöngyházfényű vérteket viselő nőkre irányítottam. Hajuk, szemük, sőt még ajkuk is sötétkék színű volt, én pedig tisztán érzékeltem az aurájukban örvénylő, hűvös energiákat.

- Tudod, hogy kik ők?
- Érzem, hogy nagy varázserővel bírnak és látom, hogy felettébb kedvelik a kék színt. Amúgy egészen jól áll nekik! – mondta Synca elismerően.
- Ők a vizek istenének a papnői. Amint elérik az ötödik tavaszt, kiválasztják őket, onnantól kezdve pedig a vízzel kapcsolatos, mágikus rituálék töltik ki mindennapjaik nagy részét. Tíz hosszú, tanulással eltöltött év után végül elég éretté válnak rá, hogy sor kerüljön a menyegzőjükre!
- De ki lesz a vőlegényük? – tamáskodott a lány. – Úgy tudtam, hogy a papok nőtlenségi fogadalmat tesznek.
- Az istenükkel lépnek frigyre. Érdekes és elég hátborzongató a beavatási szertartás, melynek során egy vízzel teli medencében kell átélniük a fulladásos halál minden kínját.
- Csak egy őrült vállalkozik ilyesmire! – bukott ki a lányból önkéntelenül a tiltakozás.
- Azt mondják, hogy a szenvedés egy idő után átfordul egyfajta euforikus érzésbe, amely nagyon hasonlít…
- Nem biztos, hogy ezt hallani akarom! – mondta társam, miközben önkéntelenül megdörzsölte a torkát. - Egyébként… amikor kiteljesedik az erejük, akkor változik meg a külsejük ilyen megdöbbentő módon?
- Igen. Tudod, ami azt illeti, „máshol” is kékek… - mondtam vidáman, miközben könnyedén simítottam végig a mellkasom magasságában, majd mutatóujjammal feltűnés nélkül az ágyékom irányába böktem.
- Na, ezt meg honnan tudod? – mondta a lány vigyorogva.
- Mindig akadnak olyan szentéletű nők, akik nem elégednek meg istenük ölelő karjával és másfajta gyönyörök után áhítoznak. A legbátrabbak végül kitérnek a hitükből, ám a teremtőjükkel való egyesülés külső jegyei így is maradandónak bizonyulnak.
- Mindig így udvarolsz, vagy csupán engem tüntetsz ki ezzel a keggyel? – mondta cinikus éllel a hangjában, ám szemének kíváncsi villanása elárulta őt.
- Azt mondtad, hogy szeretnél tanulni – próbáltam nemtörődöm hangot megütni, majd sietve tovább fűztem a szót. – Tudod, ez a vallástörténet egy igen fontos része…

Ebben a pillanatban találkozott a tekintetünk és ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem bírtuk tovább türtőztetni magunkat és kirobban belőlünk a nevetés.

***

Alkonyatkor azután a felderítők is befutottak végre, és szürke porral vastagon borított ruházatuk egyértelműen árulkodott arról, hogy erőltetett tempót diktáltak és nem kímélték hátasaikat. Legtöbbjük azonnal a király elé járult, ám rendünk tagja, csak nekünk tett jelentést, és amit mondott, attól csöppet sem éreztük magunkat jobban. A katona hangja fáradt volt, amikor megszólalt:

- Tábort vertek innen alig egy járóföldnyi távolságra csupán.
- Ilyen gyorsan mozognak? – tette fel mesterem a költői kérdést és láttam, hogy homlokán elmélyülnek a ráncok.
- Erős mágia segítheti őket… - dünnyögtem komoran és ekkor pillantottam meg először az asztrálsík horizontján hullámzó ködös, szürke masszát. – Hányan lehetnek?
- Nagyjából százezer főt számlálhat a seregük, már amennyire abból a távolságból meg tudtuk állapítani. Így is sokat kockáztattunk, mert komoly varázslatok védték őket a fürkésző tekintetek elől.
- Akkor majd háromszoros túlerővel nézünk farkasszemet.
- Jó munkát végeztél, fiam – zárta rövidre Wulfgar a beszélgetést. – Fürödj meg, harapj valamit, azután pedig pihenj egy keveset! Hajnalban újra számítok rád!

Amaz nem felelt, csak szertartásos módon a mellkasához, majd a homlokához érintette mutató és középső ujját, azután pedig sietve távozott, magunkra hagyva minket komor gondolatainkkal.

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 2 db)