Új krónikák VI.
Meditációm végeztével még elintéztem néhány apró-cseprő dolgot, és mivel a holnapi nap nehéznek ígérkezett számomra, úgy döntöttem, hogy korán ágyba bújok. Álmom mély volt és pihentető, hajnalban pedig frissen ébredtem. Nem sokkal ezután az egyesített hadak előőrsei is megérkeztek, déltájban pedig a király serege is tábort vert a várat övező széles lapályon.
A magasabb rangú tiszteket természetesen a várban szállásoltuk el, és az uralkodó zászlaja alatt egyesülő nemesek közötti időleges szövetség megerősítése érdekében még egy rövid megbeszélésre is sikerült időt szakítanunk. A mesterem, én és egy Ceryak nevű, harcművészetekben igen járatos lovag is tagja volt rendünk háromfős küldöttségének.
Alkonyatra már mind ott ültünk a nagyterem közepén felállított, súlyos tölgyfaasztal körül. A király jobbján foglaltunk helyet, egyszerű, dísztelen, fekete ruhánk pedig élesen elütött a bárók és grófok tarka, arany- és ezüstsújtásos öltözékétől. Mindhárman egyetértettünk abban, hogy a legbölcsebb az lesz, ha egy ideig csöndben figyelünk majd, megpróbálván felmérni a szövetségen belüli erőviszonyokat.
Nem is kellett csalatkoznunk, mert hamarosan parázs vita kerekedett, melyben a legerősebb gróf, Oryn ragadta magához a kezdeményezést:
- Ryak király mellett az enyém itt a legjelentősebb haderő, ennek fényében pedig nagyobb részt követelek magamnak a zsákmányból! – hörögte habzó szájjal, majd bütykös öklével nagyot sózott az asztal lapjára. Hosszú, ősz haja kibomlott a vita hevében, savószínű szemében pedig a mohó rosszindulat fényei ragyogtak.
Most Mulhard, a király bizalmasa emelkedett szólásra. Finom modorával a diplomaták tipikus példányának tűnt számomra, ahogy a nyakában lógó, arany pecséttel babrálva igyekezett elsimítani az ősi sérelmek szülte, heves indulatokat.
- Uralkodónk oly nagyra értékeli a szolgálatotokat, hogy nagylelkűségének jeleként hajlandó lemondani a zsákmányból reá eső rész feléről. Úgy hiszi, hogy ez egy igen méltányos alku, hiszen így minden, hadjáratban részt vevő hűbérúr egyenlő arányban részesül majd a kincsekből.
Oryn morgott ugyan egy sort, ám végül mégis csöndben maradt. Úgy tűnt, hogy – egyelőre legalábbis – kifogyott az érvekből, de megérzésem azt súgta számomra, hogy hamarosan újabb vihart kavar majd maga körül. Jól ismertem a fajtáját, és tudtam, hogy képtelen bármifajta megegyezésre, a lelkében lappangó rosszindulat pedig hamarosan újra a felszínre tör majd.
- Mi történik akkor, ha vereséget szenvedünk?
A váratlan kérdést egy alacsony, sötétszőke hajú, fiatal báró tette fel. Egy pillanat alatt síri csend borult a teremre, és minden szempár az ifjúra szegeződött. Mulhardnak végül sikerült összeszednie a gondolatait, ám hangjába most a bizonytalanság zöngéi keveredtek:
- Ily hatalmas sereg még sohasem tapodta a birodalom földjét. Nem létezik olyan erő, mely megállhatna előttünk, így felvetésed csupán alaptalan…
- Ki védi meg asszonyainkat és gyermekeinket, ha most minden épkézláb fegyverest feláldozunk mohóságunk oltárán. Hiszen még azt sem tudjuk, hogy ki ellen harcolunk!
Ezen szavak hallatán azután újra elszabadultak az indulatok. A csekélyebb hatalommal bíró nemesek azonnali elvonulással fenyegetőztek, és úgy tűnt, hogy a hadjárat még azelőtt véget ér, mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna. A király intésére végül lassan abbamaradt a zúgolódás, a negyvenes évei elején járó, daliás külsejű, fekete hajú férfi pedig szólásra emelkedett. Hangja halk volt és fáradt, mégis megkérdőjelezhetetlen erő áradt a szavaiból:
- Korántsem véletlen, hogy eme vár falai alatt egyesültek seregeink. Wulfgar mester egykoron a tanácsadóm volt, most pedig barátként és hű szövetségesként segít nekünk a sötétség teremtményei ellen vívott harcban. A „Védelmezők” mágikus lovagrendje már évszázadok óta küzd a gonosszal, és bár időnként hajlamosak megszegni bizonyos szabályokat, módszereik épp ezért igen hatékonyak. Szívesen mesélnék nektek ellenfelünkről, de úgy hiszem, helyénvalóbb, ha ezt maga a nagymester teszi meg helyettem. Barátom, kérlek, folytasd! – zárta le mondandóját, majd lehuppant székére és nagyvonalún intett az öregnek.
Amaz nem sokat kérette magát, hümmögve simított végig erősen deresedő szakállán, lassan felállt, majd mindkét öklével az asztal lapjára támaszkodott. Izmos teste még őrizte fiatalkori rugalmasságát és erejét, az aurájából áradó mágikus potenciál pedig meghunyászkodásra késztette még a legmegátalkodottabb embert is. A legtöbben tisztelték őt, és csak egy-két főúrban éreztem meg az iránta való ellenszenv halovány szikráját. Ellentmondást nem tűrő, érces hangon szólalt meg:
- Kémeink információi alapján úgy sejtjük, hogy a pártütő herceg paktumot kötött néhány magasabb rangú démonnal. Azt nem tudjuk, hogy ezt tudatosan tette-e, vagy sem, de ez nem is számít. A lényeg az, hogy mintegy tucatnyi sötét entitás irányítja most a lázadók vezérkarát, amelyek – ha jól sejtjük - a következő teliholdkor újabb szörnyeket próbálnak meg majd a világra szabadítani. Nos, ezt semmiképpen sem hagyhatjuk, ezért úgy határoztunk, hogy legjobb mágusaink és legvitézebb lovagjaink is veletek tartanak a hadjáratba. Nem ígérek nektek könnyű diadalt, de bizton számíthattok kardunk élére és mágiánk erejére!
- Ne érts félre, nagyra becsülöm a lovagrendet, de csak pár száz fegyverest és néhány tucatnyi mágust tudtok csatasorba állítani, ami, valljuk be, nem sokat nyom a latban. Kíváncsi lennék rá, hogy ezen kívül milyen segítségre számíthatunk még tőletek?
Oryn, a legfőbb hangadó volt az, aki félbeszakította a szavait. Úgy tűnt, hogy agg mentorom nem sértődött meg e pimaszság hallatán, sőt, megesküdtem volna rá, hogy halványan elmosolyodott a bajsza alatt. Kis, aranyfedelű könyvet halászott elő vastag, fémveretekkel gazdagon díszített öve takarásából. Egyelőre nem szólt egy szót sem, csak felemelte a tenyérnyi holmit, és úgy tartotta, hogy mindenki tisztán láthassa azt.
Döbbent suttogás kélt most a teremben, ám végül az alacsony, szőke hajú nemesnek volt csak bátorsága hozzá, hogy kimondja a többiek által rettegve tisztelt szavakat:
- Alea-Mithra arany könyve!
- Pontosan! – az öreg mágiával átszőtt hangja most a szokásosnál is mélyebben reccsent, és megesküdtem volna rá, hogy a tiszta fellegszürke tekintet egy pillanatra az olvasztott arany forró, sárga színében izzik fel.