Új krónikák V.

Fantasy / Novellák (641 katt) bel corma
  2016.06.04.

A fegyvertár falát és a padlót is simára csiszolt, obszidiánhoz hasonlatos, fekete kövekből rótták össze. A mennyezetet súlyos hajógerendák tartották, a falak mentén sorakozó, ébenfából faragott, lakkozott állványokon pedig a világ minden tájáról származó, mesteri módon megmunkált fegyverek sorakoztak.

Voltak hosszú láncokra erősített, fekete élű, sarlóhoz hasonlatos vágószerszámok, de akadtak itt a keleti, nomád népekre jellemző, lángnyelvhez hasonlatos pengéjű szablyák, vagy a messzi észak barbárjai által oly kedvelt súlyos, kétkezes pallosok is. A hátsó szekció teljes egészében a varázstárgyak és egyéb, mágikus potenciállal rendelkező fegyverek számára volt fenntartva.

Nagyjából elégedett voltam a birtokomban lévő arzenállal, ezért nem is nagyon keresgéltem a holmik között. Végül azért csak győzött bennem a mágus, és rövid töprengés után magamhoz vettem két ezüstből kovácsolt gyűrűt. Az egyiknek a segítségével bármilyen fémtárgyat gólemmé változtathattam egy rövid időre úgy, hogy közben a szörnyeteg megőrizte a holmi minden mágikus tulajdonságát. A másik a teleportáció képességével rendelkezett, én pedig elégedetten nyugtáztam magamban, hogy végre-valahára nem kell majd kristályokkal babrálnom és pentagrammákat, meg egyéb mágikus rúnákat festenem a földre, ha az utazásnak ezen módját választom. A képességei persze korlátozottak voltak, de szorult helyzetben sokkal praktikusabb választásnak tűnt számomra.

Goarm egy könnyű, acélból font korbács mellett döntött, majd sietve magához vett még két karcsú, fekete fémből kovácsolt dobótőrt is. Kedvtelve forgatta meg az ujjai között, majd rutinos mozdulattal a csizmaszárába rejtette őket. Észrevette, hogy figyelem, és rám villantotta egykor oly elvetemült, foghíjas mosolyát.

- Mint a régi, szép időkben, nem igaz?
- Akkoriban még méregbe mártottad őket.
- Megszántad talán a sötétség ivadékait?

Kérdésére én is elvigyorodtam, majd apró üvegcsét halásztam elő az erszényemből, és könnyed mozdulattal az egykori bérgyilkos felé hajítottam. Ügyesen elkapta a levegőben, majd a kristálylámpások éles, fehér fényé felé tartva, kíváncsian forgatta meg a fiolát az ujjai között.

- Mi ez?
- Szenteltvíz, nemesfémek és egy katalizátor anyag keveréke. A véráramba jutva azonnal feldúsul, az ezt követő reakció pedig szó szerint „robbanásszerű” lesz majd!
- Mennyire veszélyes ez ránk nézve?
- Olyannak ismersz talán, aki bajba sodorja a barátait?

Végre Synca is előkerült az egyik fedett alkóv takarásából. Csillogó szemekkel mutatta meg nekünk új szerzeményét, egy aranyból kovácsolt, elegáns alkarvédőt. Már felcsatolta a kezére, és jól látható mozdulattal nyomta meg az oldalába süllyesztett, apró gombot. Éles csattanás hallatszott, ahogy az egymást fedő fémlemezek a pillanat törtrésze alatt legyezőszerűen szétnyíltak, és könnyű, de erős pajzzsá álltak össze. Goarm halkan füttyentett, én pedig elismerően biccentettem a lány felé. Az újabb gombnyomásra a lemezek összecsukódtak, és a tárgy most ismét egy átlagos alkarvédőnek tűnt csupán.

- Kettős védelmet biztosít majd a számodra fizikai és éteri szinten egyaránt.
- Ha egy ilyen dolog lett volna a birtokomban, nem kerülök az inkvizíció karmai közé! – mondta a lány, miközben kedvtelve végigsimított a hasznos holmin.
- Ha így történt volna, még mindig egyedül lennél odakint! – Goarm hangjából ezúttal hiányzott mindenfajta könnyedség, én pedig csak sejtettem, mintsem éreztem azt, hogy Synca elgondolkodik e szavak hallatán.

***

Alkonyatkor visszavonultam szobám magányába, és miután – biztos, ami biztos – foganatosítottam néhány apró óvintézkedést, nekiláttam, hogy felkészüljek a meditációra. Nem szerettem volna, ha szellemek képében hívatlan látogatókat kapok, ezért szárított zsályából font csokrot égettem, és vártam, amíg az aromás füst teljesen megtöltötte a szobát. Amint végeztem a rituáléval, sót halásztam elő általvetőm mélyéről, és nekiláttam, hogy megerősítsem a padlóra festett, két yard sugarú, fehér kört. Végül meggyújtottam egy vastag, fehér gyertyát, és lábamat magam alá húzva, kényelmes pózba helyezkedtem a szimbólum közepén. Lehunytam szememet, és egy speciális mantra monoton igéit kezdtem el ismételgetni magamban.

Egy perc telhetett el csupán és már ott is voltam az általam megálmodott, aranyból épült város főterén. A régvolt uralkodók büszke szobrai, még mindig egykedvűen néztek le rám, én pedig immáron sokadszorra csodáltam meg a fejem fölött kavargó, szivárványszínű energiaörvényt. Önkéntelenül elmosolyodtam, amikor a hátam mögött megszólalt a szívemnek oly kedves hang:

- Újra eljöttél hát hozzám!

Lassan megfordultam és láttam, hogy Aleysia kitárt szárnyai most fémes, sötétkék színben tündökölnek. Hirtelen szétnyitotta hosszú, karcsú ujjat, majd tenyerébe fújva, egy leheletnyi, szivárványszínű port fújt a levegőbe. Álmélkodva néztem, ahogy az apró füstpamacs gyorsan a magasba szökik, majd fürgén beleolvad a roppant méretű, hömpölygő energiába.

- Minden alkalommal lenyűgöz a látványa! – sóhajtottam elismerően, majd segélykérően pillantottam őrangyalomra. - Szerinted, mikor válok érdemessé erre a végtelen tudásra?

Ezüstös íriszében talányos fények gyúltak, ám arca továbbra is kifürkészhetetlen maradt.

- Néhányan közületek már gyermekként emlékeznek rá, honnan jöttek, míg másoknak egy életnyi idő sem elég hozzá – hangja most lágyan simogatott, akár a tavaszi szellő, engem pedig újra megrohantak az emlékek. A fájóan édes érzés azután, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan tova is tűnt.

- Mit kell tennem ahhoz, hogy emlékezzek? Hogyan…
- Sehogy. Ez nem tudatos döntés, és nem is befolyásolhatod ilyen módon.
- Nem értem…
- Akkor ébredhetsz csak fel, ha a lelked már eleget megtapasztalt ebből a világból. Csak ekkor kristályosodhat ki benned az a végső tudás, amely azután megnyitja előtted a kapukat.
- Lehet, hogy minden, amit teszek, hiábavaló?
- Nem – lehelte lágyan. – Már közel jársz, közelebb, mint hinnéd!
- Látod a jövőt… a jövőmet, nem igaz?

Óvatosan mellém siklott, majd kíváncsian félrebillentette a fejét, és karcsú ujjaival könnyedén végigsimított az arcomon. Futólag megérintette az ajkamat, azután pedig hátrébb lépett. Az ezüstös szemekre hirtelen opálos hártya borult, és tudtam, hogy egykori kedvesem most a magasabb dimenziókban kutat válaszok után. Végül halk sóhaja és tekintetének tisztuló fényei jelezték számomra, hogy újra velem van.

- Az öt lehetséges jövőből egyben bizonyosan sikerre jársz majd.
- Csak egyben? – kérdeztem vissza savanyú ábrázattal. - Az nem túl jó arány!
- Erős segítőid lesznek, és én is melletted állok majd… Mondtam már neked, hogy a jövő nincs kőbe vésve?
- Alig tucatnyi alkalommal! – mosolyodtam el halványan.
- Csak bízz a gondviselésben, kedves! Az égiek sosem hagytak téged magadra.
- Szeretném elhinni, amit mondasz…

Aleysia lassú lebegéssel távolodni kezdett tőlem, ám mielőtt még beleolvadt volna az aranyló légáramlatok csillogó hullámaiba, újra hallottam a hangját:

- Ha tudni fogod, hogy igazat szóltam, akkor állsz majd készen.

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 9 db)