A győzelem ára

Szépirodalom / Élet-halál (558 katt) The Economist
  2016.05.09.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/5 számában.

Nem akármilyen csapat várakozott a nagyvezír aranyrojtokkal, ezüst díszekkel ékesített tábori sátra előtt. A török hadsereg legrettegettebb, legveszedelmesebb katonái vártak bebocsátásra. Félelmetes gyilkosok, kiknek olyan híre volt, hogy már nevük puszta említése is rémülettel töltötte meg a szíveket, és irtózattal a halandók lelkét.

Na nem az ellenségét, mert velük aztán nemigen találkoztak. Őket, ha csak tehették, messze elkerülték. Bölcsen felismerték ugyanis, hogy az oktondi harctéri kalandok jelentős, éppen ezért nemkívánatos kockázatokat rejtenek magukban. Tekintélyüket így az oszmán sereg berkein belül alapozták meg, ahol úgy tartották róluk, hogy nagyobb veszélyt jelentenek tábori javakra, mint kiéhezett vándorcigányok az őrizetlen dinnyeföldre. Az őrök ezért igencsak csak szúrós szemmel nézték az öt gazfickót, élve a gyanúperrel, hogy a sátor aranyrojtjainak fogyatkozása, és a rosszarcú csibészek egyre dudorodó zsebe között szoros, és közvetlen kapcsolat áll fenn.

A jómadarak azonban nemigen törődtek a vádló tekintettekkel. Belefeledkeztek gyűjtőszenvedélyükbe, melyet próbáltak minél diszkrétebben, de még annál is gyorsabban kielégíteni, hogy a lehető leghasznosabban üssék el a várakozás rövid, de lehetőségekben gazdag perceit. Még az sem vette kedvüket, hogy a sátort őrző bosztancsikok ujja igencsak viszketett a ravaszon. Úgy voltak vele, ha már egyszer a nagyvezír hívatta őket, csak nem lesznek lepuffantva, míg a színe elé nem kerülnek. És valószínűleg utána sem. Talán ki lesznek sütve forró olajban, esetleg kerékbe törik, karóba húzzák, vagy kettéfűrészelik őket, de a golyótól nem féltek. A hozzájuk hasonló nemes harcosokat a legritkább esetben szokták afféle hitvány és megalázó módszerrel a másvilágra küldeni. És ebben az okoskodásban volt logika. Mert bizony nem voltak ők buta gyerekek.

***

Főleg Pengés Ahmed, a főnök. Aki annak köszönhette kitüntető címét, hogy ő volt a csapat legokosabb, legpallérozottabb koponyája. Olyannyira, hogy állítása szerint még a nevét is le tudta írni. Bár egy kekeckedő janicsár ezt egyszer kétségbe vonta. Rámutatva, hogy minden egyes alkalommal más-más ákombákomot rajzol a pergamenekre. Ahmed azonban egy fejébe állított baltával elejét vette minden további okoskodásnak. Bizonyítva, hogy magas fokú iskolázottsága mellett egyben rendkívül határozott jellem is, ráadásul remekül érvel, mely tulajdonságok csak még rátermettebb vezetővé tették emberei szemében. A Pengés becenevet is az ilyen kifinomult, rá jellemző, ravasz megoldások miatt kapta.

Hogy perzsa létére az oszmán seregben szolgált, az egy romantikus, de tragikusan végződött szerelmi ügy következménye volt. Még évekkel korábban ugyanis a vén moszuli sahnak, ki oly régen várt már rá, hogy feleségei trónörökösökkel ajándékozzák meg, végre fiai születtek. Egyből négy is. Az öreg sah örömét azonban beárnyékolta, hogy a porontyok szerecsen bőre merőben elütött az övétől. Mivel több körülmény is arra vallott ¬– többek között a kínpadon élve megnyúzott hajdani háremhölgyek –, hogy Ahmed keze, illetve egyéb testrésze volt a dologban, így Perzsia igencsak veszélyes hellyé vált számára. Az aggastyán ugyanis megfogadta, hogy mindaddig nem nyugszik, míg a fentiekben említett egyéb testrészt satuba nem szorítja, csalánnal el nem veri, és egy rozsdás, életlen késsel saját kezűleg le nem vágja.

Így hát Ahmed – más választása nem lévén – egy elkötött lóval egészen Isztambulig vágtatott, hogy ott beálljon az oszmán haderő képességeinek leginkább megfelelő alakulatába, a hírhedt gurebâkok közé. A gurebâkok hivatalosan a török sereg csekély harci értékű, idegen népek fiaiból álló, zsoldos lovas alakulatai voltak. Kevésbé kacifántos megfogalmazás szerint pedig mindenre képes, hitvány haramiák, akik a messzi földön megvívott háborúk klasszikus melléktevékenységeiből (erőszaktevés, fosztogatás, csempészet) szerették volna minél inkább kivenni a részük.

Így indult hát az a fényes katonai karrier, amely Ahmedet hat év alatt egészen a közkatonaságig repítette. Később aztán itt, a seregben ismerkedett meg cimboráival, akikkel barátságát az azonos érdeklődési kör és a közös hobbik, avagy a különböző élet- és vagyonellenes bűncselekmények alapozták meg. Legjobb komája Fülig Jamal, egy szaúdi tevetolvaj lett.

Jamal becenevét az arcán végighúzódó mély forradásról kapta, amit egy jemeni oázisban szerzett egy elszámolási vita során. Ennek köszönhette jellegzetes mosolyát, na meg annak, hogy egy balul elsült rablásban egy albán buzogány eléggé megritkította a fogait, és arcszerkezetét is jelentősen átalakította. Nem éppen az előnyére. Ezen kalandos eseményeknek volt hát betudható híres vigyora, melyet szavakkal leírni még a kor legnagyobb trubadúrjai számára is lehetetlenség lett volna, ha egyáltalán akadt volna köztük olyan, aki egy pillantást is mer rá vetni. Hatásáról elég annyit elmondani, hogy egyszer egy egész rohamozó beduin lovasszázadot tett vele ártalmatlanná, mert ahogy megvillantotta, az ijedtségtől megbokrosodott lovak gazdáikat ledobva, nyüszítve szétfutottak a sivatagban.

Sőt, egy egyiptomi tevekaraván állítólag egész Marokkóig szaladt a látványtól, hogy aztán hajóra szállva az Újvilágig meneküljön a rettenetes sokk elől. Bár az esetet kivizsgáló alexandriai basa szerint a kalmárok a találkozás után az Újvilág helyett inkább egy homokdűne alatt végezhették, az árujuk meg valamelyik helyi orgazda raktárában. Jamalék azonban inkább a saját verziójukat szokták előadni, mivel azt sokkal mókásabbnak találták, és az a befejezés valószínűleg a kereskedőknek is jobban tetszett volna.

A rosszhírű brigád legidősebb tagja Omár Kapitány volt. Egy tuniszi tengerész, pályája csúcsán kalózparancsnok, aki tengeren eltöltött éveinek nagy részében velencei kereskedőhajók kifosztásával múlatta az időt. Egészen addig, amíg egyszer túl nagy hajóba vágta a csáklyáját, és a velencei flotta kezére nem akadt. Derékba törve ezzel impozáns tengerészkarrierjét, mivel rövid tárgyalást követően lefokozták egyszerű fegyenccé, és egy olasz gályára küldték egy evező mellé beosztva, hogy lefoglalhassa magát a hosszú utakon. Itt ismerkedett meg a többiekkel, mikor a hajó éppen török inváziós csapatokat szállított az Égei-tengeren. Rövid beszélgetést követően kölcsönös szimpátia alakult ki közöttük. Kiderült, hogy Ahmedben és Omárban sok a közös, például a perzsa szőnyegszövés jövőjéről, valamint a gálya lehetséges elrablásáról alkotott elképzeléseik is. Így amikor a legénységétől megszabadított bárkát eladták a rodoszi kikötőben, új barátai kapacitálni kezdték Omárt, tartson velük, hiszen a gurebâkoknál nagyjából ugyanazt a mesterséget űzhetné, mint korábban, csak immár lóháton. Ő szívesen ráállt a dologra, sőt még az is eszébe jutott, hogy rangidősként, tengernyi kapitányi tapasztalattal a háta mögött akár irányíthatná is a kompániát. Ahmed azonban egy téglával, és némi Omár állkapcsára utaló magatartással meggyőzte a vén tengeri medvét, hogy ha tovább töri a fejét, az sokat árthat az egészségének. Így aztán az ötletet végül kiverték a fejéből.

A negyedik jómadár, Enyveskezű Zorbakitisz múltja - annak ellenére, hogy ő maga a napfényes Korinthoszon született – sűrű ködbe veszett. Egyesek szerint házasságszédelgő volt. Mások szerint inkább zsebes. Megint mások szerint inkább rablógyilkos. Cimborái szerint meg inkább mind. Az a legenda járta róla, hogy Líbiától a messzi Kínáig az összes orgazdát és kuplerájt nemcsak hírből, de személyesen is ismeri. Komái ezt a mendemondát sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudták. Megerősíteni azért nem, mert a messzi Kínában még soha nem jártak. Megcáfolni meg azért, mert akárhova is mentek a Nílus forrásától kezdve Bagdadon át egész a Krími Tatár Kánságig, az orgazdák Zorbakitiszt mindenhol igen kedves régi barátjukként üdvözölték, és a kupik kapui is szélesre tárultak a népszerű törzsvendég előtt. Előbbi megmagyarázta cimboráinak, hogyan tud az enyveskezű görög a kemény munkával összeharácsolt holmikon mindig olyan jó áron túladni, az utóbbi meg azt, hogy miért nincs mégse soha pénze.

Az ötödik kópé, Jaffar volt a csapat egyetlen tagja, akinek a katonaság előtt tisztes polgári állása volt. Négereket segített összefogdosni az afrikai szavannán, akiket aztán a marrakeshi rabszolgapiacon adtak el jó pénzért. Ahogy azonban a ravasz feketék rájöttek, hogy a dzsungelbe nem tudják őket tevékkel követni, az üzlet pangani kezdett. Így Jaffar kardját a szultán, és az iszlám szent ügyének szolgálatába állította. Azt ugyanis, hogy a keresztény portugálok jóval kevesebb zsoldot ajánlottak, Allah egyértelmű kinyilatkoztatásának, és a moszlim felsőbbrendűség kétséget kizáró bizonyítékának tekintette.

***

Az öt csibész aztán a török hadsereget követve három földrész számtalan birodalmába és városába eljutott, hogy később rengeteg emlékkel, és könnyen pénzzé tehető, nagy értékű javakkal távozzon onnan. Bejárták a napfényes görög szigeteket, a Kaukázus felhőket ostromló, hófödte hegycsúcsait, Mezopotámia termékeny földjét, hogy végül elérkezzenek ebbe az Isten háta mögötti, barbár északi országba, amit lakói után csak Magyarországnak hívtak.

Korábban hallottak már ezt-azt a vidékről, na meg az itteni népségről, akik egészen félelmetes harcosok hírében álltak. Bár Ahmedék tapasztalata szerint eszük nem sok volt. A viszonylag egyszerű magyar haditaktika kimerült abban, hogy a részeg nemesek tetőtől talpig páncélba bújtak, lóra szálltak, aztán hangosan óbégatva belerohantak az első útjukba kerülő dologba. Falba, lándzsaerdőbe, vagy a török ágyúk torkolattüzébe. A velük vívott csaták így viszonylag kiszámítható forgatókönyv szerint zajlottak. Egészen a legutolsó ütközetig, mikor is egy szerencsétlen közjáték megakadályozta, hogy a csata a megszokott medrében folydogáljon. A magyar nemesek ezúttal ugyanis az előre levert cölöpök és a pusztító kartácsot okádó ágyúk helyett valamiért pont a gurebâkok felé kezdtek vágtatni. Az első sorba beosztott gyenge idegzetű Omár és Jaffar pedig a feléjük robogó több ezer nehézpáncélos lovag látványától megijedve a nyaka közé kapta a lábát, és sikítva kereket oldott. Ez önmagában még nem lett volna nagy baj, azonban a példa ragadósnak bizonyult, és pár pillanat múlva már az egész török balszárny, gurebâkok és akindzsik ezrei menekültek az ellenség elől, hangosan jajveszékelve, akár a vasárnapi miséről lekésett vénasszonyok.

Nem sokon múlt, hogy a barbárok az egész oszmán sereget be nem kerítették. A rohamban kis híján magát a nagyvezírt is lándzsavégre kapták. Akit eléggé felzaklatott az ügy.
Omár és Jaffar persze próbálta megmagyarázni a dolgot. Kifejtették, hogy tettük egy tudatosan megkomponált, kifinomult hadicsel része volt, melynek legfőbb célja a támadó erők magukra vonása, majd egy nagy kanyart leírva az ellenséges főhadtest hátbatámadása, és harapófogóba zárása lett volna. Hogy ez meghiúsult, az a nagy por, és a delelő nap szemüket vakító sugarainak számlájára írható, mert így sajnos eltévedtek a sziklabércek és mély szurdokok taglalta mohácsi sík szövevényes hegyi útjain.

A tisztek hitték is ezt a mesét, meg nem is. De leginkább nem. Az öt csibész szerint ez a bizalmatlanság lehetett az oka, hogy most, pár héttel a csata, és röviddel a szemtanúk kihallgatása után iderendelték őket. Úgy számolták, kicsi az esélye, hogy a fejükkel a nyakukon távozzanak, de a rájuk jellemző örök optimizmus nem engedte, hogy akárcsak ezeket az utolsó perceket is tétlenül töltsék. Így amikor a testőrök bekísérték őket a nagyvezír elé, lopott holmikkal teletömött zsebeik már úgy duzzadtak, mint Szaharán átkelt etióp koldus hasa a tuniszi ingyenkonyhán.

***

A sátorban egyből Ibrahim vezír színe elé vezették őket, aki tisztjei, az agák és bégek társaságában várta a kompániát. Az öt jómadár így az ő lesújtó pillantásaiktól kísérve vetette térdre magát, és hajolt meg alázatosan az oszmán seregek főparancsnoka, a Magyar Királyság elfoglalásával megbízott hatalmas hadúr, a török birodalom második legfontosabb embere előtt.

Aki irántuk tanúsított megvetését és undorát nem titkolva egyből a tárgyra tért.

- Remélem, tudjátok, miért vagytok itt ti haszontalan, hitvány disznók!

Ez olyan kérdés volt, amit szívük szerint egyikük se válaszolt volna meg. Számtalan okot tudtak, amiért idehívathatták őket. De mivel ezek közül még a legcsekélyebb is kerékbetöréssel súlyosbított tényleges életfogytiglant jelentett volna egy isztambuli tömlöc legsötétebb cellájában, ezért inkább kivárták volna, míg magától kiderül az invitáció célja. Az egyre kínosabb csendet végül Ahmed törte meg.

- Ó leghatalmasabb nagyúr! Hadak vezére, csataterek hőse! Szerény katonáid, kik nap mint nap életüket kockáztatva bátran harcolnak szultánunk, és a birodalom legnagyobb dicsősége, valamint az igaz hit védelme érdekében, elképzelni sem tudják, miért részesítetted őket abban a kegyben, hogy szerencséjüktől és túláradó örömüktől megrendülve személyesen járulhattak színed elé.
- Bátran harcolnak? Te …

A vezír itt hosszasan méltatta Ahmed édesanyjának a legősibb mesterség űzése terén tanúsított elképesztő tehetségét és szorgalmát, nem elfelejtve felemlegetni a bagdadi sikátorok legmocskosabb csavargóihoz fűződő, jól jövedelmező, szoros szakmai kapcsolatát. Mindeközben félreérthetetlen utalásokat téve a hölgy hihetetlen munkabírása és Ahmed szerecsen bőre közti nyilvánvaló kapcsolatra.

- … te katonáknak mered nevezni ezt a söpredéket? Hát azt hiszed, nem tudom, hogy a csata alatt felprédáltátok az egész tábort, kifosztva az utolsó rézkrajcárig? Te, és ezek az égetnivaló, nyomorult gazemberek?
- Na de nagyuram! Hát nem az a szokás, hogy aki először támadja, és veszi be az ellenséges tábort, annyi zsákmányt ejt, amennyit csak tud? Hát nem ezt tette volna bármely más derék katona a helyünkben?
- Miféle ellenség? Ti a török tábort raboltátok ki, te rühes kutya!
- Ki állítja?
- Mindenki, aki ott volt!
- Akkor hát nincs semmi bizonyíték.

Ahmed ezt azoknak az embereknek a magabiztosságával mondta, akik jól tudják, hogy a tanúk torkával együtt a hozzájuk vezető szálak is el lettek vágva.

- Akasztófán fogtok lógni, úgy éljek!

Ekkor már a többiek is felkapták a fejüket, hogy lesújtó pillantásaikkal fejezzék ki a vezír fantáziátlansága miatti megvetésüket. Felakasztaná őket? Csak úgy? A Közel-kelet legjobb hóhérai állnak a szolgálatában. Igazi művészek! Ő meg ezt tudta kitalálni? Akasztani egy paraszt is képes. Így elvesztegetni ennyi tehetséget! Micsoda pazarlás!
Ahogy a vezír kicsit lenyugodott, ő is rájött, hogy ennél többet vártak tőle, mert kisvártatva folytatta.

- Akasztófán fogtok lógni. Miután …

Hirtelen felcsillantak a szemek. Ahmedéket nem nagyon szerették a seregben. A vezír hangjából pedig úgy tűnt, ezúttal igencsak fifikás mókát talált ki a lókötőknek.

- …. miután egy hetet töltöttetek vasra verve a janicsárok között.

Ibrahim vezír ezúttal kitett magáért. Nem maradt el a hatás. Az őrök hangos örömujjongásban törtek ki, míg a gazfickók elkerekedett szemmel meredtek maguk elé rémületükben. Zorbakitiszt kivéve, aki azonnal elájult. (Esés közben ösztönösen magával rántva, és kaftánja ujjába süllyesztve egy elérhető közelségben lévő, felbecsülhetetlen értékű arany gyertyatartót.)

A másik négy azonban mind sokkot kapott a döbbenettől. Omár Kapitány hangosan sírva és jajveszékelve a szakállát kezdte tépkedni. Fülig Jamal pedig eszét vesztve úgy sikítozott a földön vergődve, mint egy lúdtalpas a spanyolcsizmában. Eközben Jaffart hárman fogták le, hogy el ne harapja a saját torkát. Még Ahmed szája is tátva maradt.

Nem véletlenül. A janicsárokat, az oszmán haderő elit katonáit mindenki ismerte. Köztudott volt, hogy tilos nőkkel hálniuk, míg le nem szerelnek. Így ezrével éltek együtt a lehető legszorosabb bajtársiasságban, fülledt barakkokba összezárva. Azt mesélték, azokban a barakkokban olyan dolgok folynak, hogy még a jezsuita szerzetesek is úgy belepirulnának, mint máglyán égő boszorka a harmadik rőzsenyalábba. Ahmedék könnyen el tudták képzelni, mennyire örülnének ott pár hozzájuk hasonló új arcnak. Bár nem voltak olyan illúzióik, hogy szemből túl sokat foglalkoznának velük. Így még Fülig Jamal számára sem maradt semmi reménysugár.

De a vezír sokat sejtetően folytatni kezdte.

- … a janicsárok között, … hacsak ….

Omáréknak kétsége sem volt afelől, bármi is az, ők inkább a hacsakot választják.

- … hacsak el nem intézitek nekem, hogy ez a tetves vár végre a kezemre kerüljön. Nem érdekel hogy csináljátok. Kit fizettek le, vagy tesztek el láb alól. Tudom, hogy van tapasztalatotok az efféle ügyekben, a hozzátok hasonló hétpróbás gazembereknek az ilyen meg se kottyan.

Az efféle ügyekben szerzett tapasztalaton a nagyvezír Ahmedék mellékállását értette. Az öt kópé ugyanis, ha ideje engedte, némi fusi munkát is bevállalt keresetkiegészítés gyanánt. Általában türelmetlen örökösöknek segítettek elhárítani a köztük és leendő hagyatékuk közt tornyosuló akadályokat, vagy az öröklési rendben hátrébb álló, ámde ambiciózus jelölteknek segítettek előre ugrani a sorban. Mivel ebben a szakmában, és főként ilyen zaklatott időkben a kereslet jóval meghaladta a kínálatot, azaz a gazdag uradalmakra sóvárgó népeké a rendelkezésre álló birtokokét, így Ahmedék nem panaszkodhattak. Volt munkájuk rendesen. Mikor egyszer a sereg Havasalföldön hosszú téli pihenőjét töltötte, a csapat olyan jó munkát végzett, hogy mire eljöttek, az eredeti vajda harmad-unokatestvérének lovásza, egy félig vak, púpos nyomorék örökölte a trónt, mint legközelebbi és legalkalmasabb rokon.

A helyzetük tehát közel sem volt reménytelen. Ahmed kisvártatva össze is szedte magát.

- És ha úgy alakulna, hogy esetleg meg kellene vesztegetnünk valakit, mely szilárd jellemünkkel, és magas fokú erkölcsösségünkkel ugyan teljesen összeegyeztethetetlen, ámde szultánunk és a sereg érdeke mégis megkívánhatja, akkor mekkora összeg állna rendelkezésünkre?
- Mennyi kéne?
- 500 arany talán megtenné.
- Még mit nem, te tetves patkány!
- De nagyuram, ebben az idegen, zűrzavaros országban nem mennek olyan könnyen a dolgok. Még ahhoz is meg kell vesztegetnünk valakit, hogy egyáltalán megtudjuk, kit érdemes megkenni. Ki ismeri ki magát egy efféle kuplerájba, mint ez?

A vezír egy ideig gondolkozott, majd rábólintott.

- Igazad van. Egy ilyen helyen ekkora összeg meg se kottyan. Azt hinnéd, amint elteszed a királyt láb alól, máris az öledbe hullik az egész hóbelebanc. Erre az egy helyett most van vagy egy tucat. János, Zsigmond, Ferdinánd. És ezek még csak azok, akiknek papírja is van róla! Már lassan kezdem azt hinni, hogy az a szerencsétlen Lajos mégse magától fulladt bele Mohácsnál abba a bokáig érő patakba. A páncélja még el se kezdett rozsdásodni, ezek máris a trónon marakodtak. És ha az egyiket megvered, rögtön jön egy másik. Hát kivel lehet ebben az átkozott országban a megadásról tárgyalni?

Ibrahim tehetetlenül tárta szét karjait. Jelezve, hogy az ország elfoglalása képességeit, népének fura szokásai pedig a józan ész határait haladják meg.

- Legyen. Kaptok ötszáz aranyat. De ha a janicsárok a holnap esti ima idejére nem húzzák fel Budára a lófarkas zászlót, akkor titeket fognak!
- Holnap estig? Az lehetetlen! Ilyen kevéske pénzből. Ennyire sürgős?

Bizony a nagyvezírnek elég sürgős volt. Hónapok teltek el tárgyalásokkal, és a számtalan királyjelölt elleni háborúval. A főváros, Buda pedig még mindig a hitetlenek kezén volt. Hogy név szerint éppen kién, azt talán csak maga Allah tudta volna megmondani. A szultán pedig kezdte elveszíteni a türelmét. Így legutóbbi levelében kifejezte ama reményét, hogy következő küldöttét Ibrahim végre már a Budai várban fogja fogadni. Vagy holtan. Mivel a futárok hetente érkeztek, és a dunai hidak felgyújtása csak ideig-óráig tarthatta fel őket, így a nagyvezírnek alig néhány napja maradt, hogy a várost bevegye.

- Legyen 1000 arany. A defterdár majd odaadja pénzt, és egy papirost, hogy a szultán követei vagytok. Azzal beengednek titeket a várba. De ajánlom, hogy holnap már a mi lobogónkat lengesse rajta a szél!
- Meglátja nagyuram, nem fog bennünk csalódni.

***

Másnap hajnalban Ahmedék így az arannyal, a papirosokkal, meg a török táborból a mohácsi síkon rabolt kétszekérnyi kinccsel felkerekedtek, hogy bevegyék a Budai várat. Meg persze túladjanak a kemény munkával megszerzett zsákmányon. Amint bejutottak a kapukon, útjuk először egy föníciai kereskedőhöz vezetett, akiről Zorbakitisz mesélt nekik. A föníciai amellett, hogy gyémántokkal kereskedett, kölcsönügyletekkel, pénzváltással, valamint orgazdasággal is foglalkozott. Amikor Ahmedék megjelentek nála, a legkisebb meglepetés nélkül fogadta a hírt, hogy kétszekérnyi, nagyrészt a szultáni kincstár pecsétjével megjelölt arany- és ezüstneműt, valamint selyem és bársony kelméket kívánnak pénzzé tenni nála. A kereskedő, Jákob magától értetődő természetességgel intett inasainak, hogy az árukat vigyék pincéjébe, ahol már ott voltak egymás hegyére-hátára hányva a mohácsi csatában eltűnt magyar kincsek is. Ezeket egy zalai gróf adta el neki, aki a harc közben nem tudott ellenállni a kísértének, és embereit a keresztény gyalogság megsegítése helyett inkább a magyar tábor kifosztására vezényelte. Így történt, hogy egy olyan ütközetben, ahol húszezer magyar vitéz és tízezer török katona veszett oda, végül az összes hadizsákmány egy föníciai orgazdáé lett.

Ahogy elhagyták a házát, Ahmed nem is tudta megállni, hogy immár sokadszorra elő ne adja barátainak azon elméletét, mely szerint bármilyen hosszú és pusztító legyen is egy háború, az biztos, hogy a föníciaiak a végén sokat fognak keresni rajta. Ezt azonban nem valamiféle előítélet, hanem a többévnyi szakmai tapasztalat mondatta vele. És nem is volt ebben a kijelentésben semmi rosszindulat, csak egy nagy adag irigység. Amit Ahmed részéről csak a legnagyobb kollegiális elismerésnek lehetett tekinteni. Mert hát Ahmed a föníciaiakat kollégáknak tekintette. Akik ugyanolyan rablók, mint a hozzá hasonló, sötét bőrű szerecsenek, csak rozsdás pengék helyett inkább váltókkal, kamatlábakkal, meg arcpirítóan magas haszonkulccsal dolgoznak. Méghozzá olyan ügyesen, hogy tehetségükért Anatóliától a Skót felföldig mindenki csodálta őket.

Azután, hogy eljöttek a föníciaitól, még tíz órájuk és ezer aranyuk maradt, hogy elfoglalják a várat. Miután végeztek a kuplerájban, amit Zorbakitisz mutatott nekik, az órák száma hatra, az aranyaké pedig a töredékére csökkent. Ráadásul fogalmuk se volt, hogyan is vágjanak bele a dologba. Ahmed gondterhelten vakargatta a füle tövét. Mert hát komoly feladat volt ez. Egy ország fővárosának bevétele nem akármilyen konspirációt, zseniális megtévesztő műveleteket, összeesküvések finom szálakkal megfont bonyolult hálójának kibogozhatatlan csapdáit igényli. És nekik csak hat órájuk volt! A fülvakargatást végül Jaffar szakította félbe.

- Főnök, miért nem kenjük meg egyszerűen az őröket?
- Mondasz valamit. Próbáljuk ki!

Visszatértek hát a várkapuhoz, ahol a tízfős őrség egy része még mindig a hasát süttette a macskaköveken feküdve, a többiek meg ócska, rozsdaette kardjukra támaszkodva ásítoztak az árnyékban.

Mivel kalandjai során Ahmed rengeteg népség beszédét elsajátította, többek között 67 nyelven tudott több mint 25 féle cifrábbnál cifrább káromkodást, így ő környékezte meg az egyik poroszlót, hogy kitudakolja, néhány aranyért cserébe vajon mekkora hajlandóságot mutatna az együttműködésre.

- Szép idő. Nemde vitéz uram? Keményen dolgoznak?

Az őr gyanakodva nézegette a sunyi szerecsent. Jól sejtve, hogy ez az udvarias érdeklődés előbb-utóbb az időjárásnál komolyabb témákhoz fog elvezetni.

- Munka az mindig van.
- Nem csodálom! Egy ilyen bitang nagy várba, hogy ne lenne. Mi is majd lejártuk a lábunkat, mire begyalogoltuk az egészet, hogy még egyszer utoljára megnézzük
- Utoljára?
- Hát még mielőtt a tüzérség szétlövi. Utána már ugye nem sok látnivaló marad.

A poroszlónak kissé leesett az álla.

- Szétlövik?
- Mégis mit csinálhatnánk, ha egyszer maguk szép szóra nem adják?
- Na de mi lesz a védőkkel?
- Gyanítom, felkoncolják őket. Miért maguknál mi a szokásos eljárás?

A felvetésre az őr eléggé színét vesztette. Elsápadva kérdezte a szerecsent.

- De hát nincs más lehetőség?
- Hátha megadnák magukat szépen, az biztos mindenkinek jobb lenne.

Az őr ekkor kihúzta magát.

- Azt már nem. Életemre esküdtem, hogy megvédem a várat.
- Mind a kétszázezer oszmán katonától?

A porkoláb szeme elkerekedett. Kétszázezer! Ha mindannyian száz törököt hánynának kardélre, akkor se végeznének még a felével sem. Mivel a kincstár üres volt, alig néhány vitézt rendeltek a város védelmére, ők se kaptak zsoldot már hetek óta. Túl sok pénzt vittek el a jól fizetett katonai tanácsadók. Na meg a vár felújítása, amivel a várnagy egyik szobrász ismerősét bízták meg, hogy egy csinos összegért cserébe cifra faragványokkal dekorálja a lőréseket, és az omladozó bástyák nagy darabokban aláhulló párkányait. Az őrségre így semmi nem maradt.

De a magyar virtushoz szokott baka büszkesége most már feltámadt. Megmakacsolta magát.

- Harc nélkül akkor sem adjuk. Mondjuk, ha valami csellel, vagy fortéllyal vennék be, az persze más lenne.
- Csellel?
- Csellel. De nem lesz az könnyű.
- Miért?
- Mert mi se vagyunk hülyék.

A porkoláb ujjainak dörzsölgetésével azért finoman jelezte, hogy van az az összeg, amiért hajlandóak lennének megjátszani.

- És ha fizetnék 10 aranyat, esetleg beengednék néhány kedves barátomat, hogy ők is megnézhessék ezt a gyönyörű erődöt?
- Tízet? Ezért a látványért? Nézzen körül! Kétszázat is megér.

Némi alkudozás után végül 100 aranyat számoltak ki az őr markába, aki aztán társaihoz ment, hogy nagy susmogás, és jelentőségteljes pillantások közepette mind a kilencnek átnyújtson egyet-egyet. Ahmed úgy gyanította, hogy a maradék kilencven arany a Magyarországon alkalmazott közvetítői díjak szokásos mértéke lehetett. A többi poroszló egy ideig fejét rázta, de Fülig Jamal feléjük küldött mosolya végül meggyőzte őket, hogy jobb lesz, ha az összeget visszautasíthatatlan ajánlatnak tekintik. Így végül a másik hét is rábólintott az ajánlatra. Azért csak hét, mert Jamal vigyorától megrettenve ketten rögtön sikítva levetették magukat a várárokba. Persze kevésbé hazafias bajtársaik keze, illetve fokosa is benne volt valamelyest a dologban. A rövid intermezzót követően már csak a részleteket kellett tisztázni.

- És hogy ismerjük meg uraságotok barátait?
- Turbán lesz a fejükön, meg kard az oldalukon. Mind a százezernek.
- Akkor hát nyugodtan küldjék be őket.

Két óra múlva a ravasz csellel bejutott janicsárok kitűzték Budára a török zászlót.

***

Ahmedék azt remélték, hogy az üzlet, illetve a vár elfoglalásának nyélbe ütése után a török táborban meleg szavak, sőt a vállveregetésen túl tán némi anyagi elismerés várja majd őket. Legnagyobb döbbenetükre azonban csalódniuk kellett. Ibrahim vezír láthatóan nem értékelte az áldozatokat, amiket a Török Birodalom érdekében hoztak. Az átélt veszélyeket, a finom diplomáciai húzásokat, a zseniális tárgyalási technikát. Ehelyett beszámolójukat hallva magából kikelve üvöltözni kezdett.

- Micsoda? Ezer aranyat fizettetek annak a néhány koszos, disznózabáló, hitetlen kutyának? Képesek voltatok tíz szakadt, éhenkórász poroszlónak odaadni az egész magyar vilájet egyévi teljes adóbevételét?

Ahmed megpróbálta észérvekkel meggyőzni a vezírt, hogy milyen jó vásárt csináltak. Persze anélkül, hogy az általuk felszámított jutalékokról szót ejtett volna.

- Na de nagyuram, nem mind volt disznózabáló! Akivel tárgyaltunk, kósernak mondta magát.
- Kóser? Ugyan már, hogy tudtátok volna akkor ezer aranyra lealkudni!
- Nagyuramért, a szultánért, és az igaz hit védelméért nincs olyan, amit mi meg ne tennénk.
- Na meg a saját fejetekért.

A nagyvezír végül lehiggadt. Azzal, hogy a várat bevették, most már az ő feje is a nyakán maradhatott. Ugyan majd meg kell magyaráznia a szultánnak, hogy az új tartomány összes bevételét elverte, de hát arról nem ő tehet, hogy ezek az átkozott magyarok ilyen kevés hajlandóságot mutatnak az adófizetésre. A tizede se jött be annak, mint amire számítottak. Összességében mégiscsak jó beruházás volt az összeg, még ha úgy is látszik, hogy ebben a barbár országban a beruházások jóval többe kerülnek, mint Tádzsikisztántól az Adriai-tengerig bárhol. De majd ő gatyába rázza ezt a hitvány barbár népséget! A jól szervezett török bürokrácia, és a hatékony iszlám igazságszolgáltatás megtanítja majd őket kesztyűbe dudálni! Rákapnak még az adófizetésre, elmegy a kedvük az ügyeskedéstől. Ha sikerült három földrész legnagyobb birodalmait meghódítaniuk, akkor ezeknek a simlis magyaroknak a ráncba szedése meg se kottyanhat! Még akkor se, ha hetekbe is fog telleni.

Ahogy ezt végiggondolta, lenyugodott. Már csak azt kellett kitalálnia, Ahmedékkel mi legyen. Nem akaszthatta fel őket. A szavát adta. De a táborban se maradhattak. Inkább néz szembe a nagykán tízezer vérszomjas tatárával, minthogy ez az öt gazfickó az átkozott praktikáival ott ólálkodjon a közelében. Olyan messze akarta őket tudni, amennyire csak lehet.

- Lenne itt még egy nektek való feladat. Nem olyan régen az iraki emír egy határvita miatt összeakasztotta a szakállát a mi fenséges szultánunkkal. Állítólag húszezer beduinnal, mongol zsoldosokkal, meg felbujtott afgán tálibokkal készül rátámadni keletről a birodalomra. Elkelne most arrafelé néhány ilyen használható fickó, mint ti.

Hát az ötlet nem igazán tetszett az öt jómadárnak. Mongolok, afgánok? Azokhoz képest még ők is csak ma született báránykák voltak. Feketék, az igaz. De azért eléggé félénkek.

- Nagyuram, nem mehetünk. Mi van, ha a magyarok ellentámadást indítanak? Nem hagyhatjuk cserben a bajtársainkat.
- Említettem már, hogy annak az emírnek elég takaros kis kincstára van?

Ez hatott. Ahogy az öt csibész egymásra nézett, csillogó szemükből és kipirult arcukból színtisztán kiolvasható volt a lelküket betöltő, túláradó hazaszeretet.

- Ahol a veszély, ott a helyünk. Ha szultánunkat Irakban tudjuk a legjobban szolgálni, akkor már ma lóra pattanunk.

***

Így kezdődtek hát azok a kalandok, melyek végén I. (Pengés) Ahmed Huszein négy cimborája segítségével, és egy elrabolt szír hercegnő révén megalapította Irakban a hírhedt Huszein dinasztiát.

De az már egy másik történet.

Előző oldal The Economist
Vélemények a műről (eddig 2 db)