GEA-2100

A jövő útjai / Novellák (480 katt) kosakati
  2016.04.26.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/7 számában.

„…A Gea-2100 nemcsak egy hatalmas űrhajó, de hatalmas vállalkozás is… már a tervezésben is részt vett a Föld sok százezer szakembere, megépítésében összehangolták az egész világ iparát…”

„…30.000 utasát évek alatt válogatták ki számtalan jelentkező közül… minden kiválasztottra legalább tíz kiképzett, reménykedő helyettes jut…”

„…Az elinduló 30.000 ember örökre elhagyja a Földet. Az expedíció úti célját körülbelül a hatodik generáció fogja elérni… A küldetés beteljesítői nem térnek vissza a Földre… Ha sikerrel járnak, nagy részük az új hazában marad, és elkezdi kialakítani a bolygón az ember számára lakható környezetet… Kisebb részük a Gea-2100-zal elindul vissza a Földre, újabb hat-hét generáció tölti el egész életét a hajón, mielőtt az gazdag információs anyagokkal eléri a naprendszert…”

„…amikor a Gea-2100 visszatér, a Föld minden bizonnyal már egészen más lesz, mint az expedíció indulásakor… A Gea-2100 folyamatosan tartja a kapcsolatot a Földdel, mégsem lehet tudni, hogy a hajó mikro-társadalma milyen fejlődésen megy majd keresztül…”

„…az emberiség napokon belül olyan útelágazáshoz ér, amelyen két-három új úton kell egymástól majdnem függetlenül továbbfejlődnie… A technika, az utazás fejlődésével idővel újra szorosabbá válik a kapcsolat az időlegesen több ágra szakadt emberiség csoportjai között… Megjósolhatatlan, hogy az emberiség egységes marad, vagy a fokozódó különbségek miatt részekre szakad…”


Linn letette az újságot.

– Azt hiszem, mára elég lesz…
– Nővérke, igazán nagyon kedves, hogy ma reggel is felolvasott nekem.
– Nem vagyok nővérke – igazította ki Linn mosolyogva –, orvos vagyok.
– Orvos? – csodálkozott el Mark. – És ráér nekem felolvasni?
– Nyugodjon meg, nem megy a munkám rovására, a szabadidőmben szoktam felolvasni magának.
– De miért pazarolja rám a szabadidejét? Betehetné az újságot az olvasógépbe, vagy elém tehetné az internetet a vakoknak készült keresőprogrammal, vagy egyszerűen csak bekapcsolná nekem a rádiót…
– Az olvasógéppel nem lehet beszélgetni, a vak-keresőprogramot mire megtanulná kezelni, meggyógyul a szeme és felesleges lenne, a rádió meg olyan személytelen és szűkszavú, alig mond híreket, folyton csak zenél… én meg ráérek, valamivel agyon kell ütnöm az időt…
– Bizonyára jobban is el tudná tölteni… a hangjából ítélve fiatal lehet…
– Még így is marad bőven szabadidőm. Három hónapja érkeztem vissza a marsi bázisról. A szabadságom nagy részét a tengernél töltöttem. Napokon belül indulok újra a Marsra, a hajóra… A szabadságom és az indulás közötti időben itt dolgozom és lakom a kórházban. Két út között mindig itt lakom és dolgozom… Nem lenne érdemes arra a néhány napra kiköltözni a városba… lakást bérelni, költözködni, stb.
– Ezek szerint maga hajóorvos.
– Igen, az vagyok.
– A Gea-2100 napokon belül indul… csak nem azzal megy világgá?
– Jól fogalmazott. Ez a hajó nem mostanában tér vissza, és az útja egy új világba vezet.

Linn zsebében felcsipogott a hívó. Sietősen hagyta magára a gondolataiba merült Markot.



– Tegnap azt mondta, maga hajóorvos – kezdte Mark másnap reggel a beszélgetést, miután Linn befejezte a szokásos felolvasást.
– Igen.

Mark nem láthatta, hogy Linn lassan felemelkedik a székről, és tétován az ajtó felé lépked. Kötés volt mindkét szemén. Néhány napja operálták, kis ideig még vakságra volt ítélve.

– Ismertem egyszer egy hajóorvost…
– Igen? – Linn keze már a kilincsen volt.
– Alin Ross… Nem ismeri véletlenül?… Annyi idős lehet, mint maga…
– De kérem, olyan sok hajóorvos van…
– Persze, persze.

Linn már kint volt a folyosón. Sietős léptekkel ment a pihenőszoba felé. De hiába igyekezett, egy nővér szembejött a folyosón, és látta az arcán legördülő könnycseppeket.

Linn elszégyellte magát… Egy egyszerű, kis földön élő ápolónő sírni látta a Gea-2100 hajóorvosát. A hajóorvost, aki kemény, elszánt, magabiztos, aki a szolgálatnak, a küldetésnek él… akit nem véletlenül választottak ki.

Letörölte a könnyeit és kettesével véve a lépcsőfokokat rohant fel a tetőteraszra. Lifttel kényelmesebb és gyorsabb lett volna, de most jól esett a rohanás kifulladásig… Lihegve támaszkodott neki a terasz korlátjának, tekintete végigfutott a városon. …A városon, ahol született, ahol felnőtt, ahová annyi emlék fűzte…

A város, ahová mindig visszatérek, a város, amit mindig csak innen a tetőteraszról nézek… A város, ahová két út közt sohasem merek kimenni, mert félek, visszatart, nem enged többé a csillagok közé… De ez nem is egészen így van…Nem is a várostól félek… attól félek, hogy a városban véletlenül összetalálkozom vele… Rám néz, és akkor végem van, ideköt örökre… Most pedig itt van, hiába bújtam el ebben a kórházban… Neki pont most sérült meg a szeme és pont itt kezelik… most nem tud rám nézni, de…

– Mennem kell! – bíztatta magát, és belépett a liftbe. Lement a hatodik földalatti szintre a távolsági metróhoz.

Körbesétált az állomáson, nézte a jövő-menő sokaságot.

– Holnapután innen indulok… én is része leszek a nyüzsgő tömegnek… a metró majd elszáguld velem a repülőtérre, ahol átveszem az egyenruhát, felszállok a bolygóközi járatra… a járat elvisz a Marsra, onnan a komp majd felvisz a Gea-2100 fedélzetére… - pontról pontra végiggondolta a holnaputáni napot.
– Mennem kell! Mennem kell! – gondolta. – Mennem kell! Mennem kell! – dobolta a vére.


– Tegnap említette, hogy ismert egy hajóorvost… Alin Rosst… - Linn szinte csodálkozott, ahogy akaratlanul csúsztak ki a száján a szavak, hiszen elhatározta, hogy kerüli ezt a témát. – Talán mégis ismerem valahonnan. Talán az iskolából, talán valamelyik útról… Kérem, meséljen róla valamit!
– Alin Ross… Régen láttam… tizenvalahány éve… most úgy negyven körül lehet.
– Mint én – jegyezte meg csendesen Linn.
– Hogyan?
– Semmi, semmi, csak folytassa!
– Hosszú, barna haj, zöldes barna szem… olyan kicsi és törékeny… mindig vidám volt és kedves… és makacs. Oda volt az utazásért, a csillagokért. Műszaki analfabéta volt, nem is érdekelte soha, hogy hogyan működik egy űrhajó… de mindenáron el akart jutni a csillagok közé. Ezért lett hajóorvos. Egy-egy nehezebb vizsga előtt mindig azt hajtogatta, hogy „muszáj, hívnak a csillagok…”. Aztán megszerezte a diplomát, és útra kelt… Emlékszem, sírt, amikor elbúcsúzott tőlem… de elment.
– És maga csak úgy elengedte?
– Gyerekkora óta erre készült, nem kérhettem tőle, hogy ne menjen…
– És arra nem gondolt, hogy maga is vele tarthatna, magát nem vonzotta az utazás?
– Tengerbiológus vagyok. A tenger itt van a Földön.
– Szóval mindkettőjüknek fontosabb volt valami más, mint a kapcsolatuk…
– Ez nem ilyen egyszerű!
– Persze, hiszen semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik…
Sokáig hallgattak.
– Most már mennem kell – állt fel Linn az ágy széléről.
– Ne menjen még!
– Mennem kell. Holnap indulok a Gea-2100-ra, készülődnöm kell.
– Azt reméltem, megláthatom az arcát, mielőtt elmegy.
– Amikor holnap leveszik a szemeiről a kötést, én már a Marson leszek.

Linn búcsúzóul végigsimította Mark arcát, haját.

Mark keze a levegőbe lendült, meg akarta fogni Linn simogató kezét… de nem sikerült, a mozdulat valahogy félbemaradt.



Mark másnap délután a félig elsötétített szobában ült. Délelőtt már levették szemeiről a kötést, de azok még érzékenyek voltak. Örült visszakapott látásának, de örömébe szomorúság vegyült.

– Linn… Alin… elmentél megint… anélkül, hogy láthattalak volna… Újra elmész, mert most sem tudtam kimondani azt, hogy „maradj velem”…Az a határozatlan mozdulat, amivel a kezed után kaptam, nem volt elég, hogy elérjelek… Elmész… végleg… a „talán egyszer látjuk még egymást” reménye nélkül… Micsoda keserű fintora ez a sorsnak, hogy újra el kell veszítenem azt, akiről már egyszer lemondtam ?

Váratlanul feltárult az ajtó.

Alin lépett be, a hajóorvosok fehér, és ezüst egyenruhájában, a nehéz döntés súlyával a vállán, és a hazatalálás örömével a szemében.

Előző oldal kosakati
Vélemények a műről (eddig 1 db)