151

Horror / Novellák (1000 katt) Raimont
  2016.03.13.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/3 számában.

1.

A vasárnap után újra hétfőre fordult az idő ormótlan, örökmozgó kereke. A férfi felült az ágyon, megtörölgette szemeit, majd nyújtózott egyet és kiült az ágy szélére. Kezébe vette "okostelefonját" és megpróbált kilépni az ébresztő funkcióból. Nem sikerült. Megint megpróbálta. Megint nem sikerült.

Ránézett az órára: még csak 2 óra 45 perc volt. Tágra nyitotta szemeit. Még soha nem ébredt fel korábban. Hat éve mindig pontosan 3:30-kor kelt fel hétfőtől péntekig. Először úgy érezte, összeomlott az egész eddigi rendszer, de néhány másodperc elteltével vállat rándított, és úgy gondolta: nem baj, elindul korábban. Bent a gyárban – ahol naponta a monoton munkája várja – legalább több ideje marad reggelizni. Neki vágott hát, megitta szokásos tejeskávéját, felöltözött, elpakolta tiszta munkásruháját és elindult - előbb ugyan, mint szokott –, hogy egy korábbi buszt el tudjon érni. Ilyenkor még éjszakai járatok üzemeltek, vagy a legelső garázsjáratokat választhatta. Mindenesetre, amikor kilépett az utcára, ott a közvilágítás lámpafényei vezették el a buszmegállóig, mert még nem tért igazán magához (ez volt a szokásos).

Amikor végre odaért a megállóhelyhez, csak némán meredt maga elé, akár egy zombi. Agya – mint a koponyája börtönébe zárt rab – folyamatosan, szavak nélkül forgatta magában az elkövetkező nap eseményeit. Azt sem vette észre, hogy az eső nagy cseppekben kezd el kopogni a fején.

Egy busz felzúgó motorjának zaja zökkentette ki gondolataiból. Felnézett és a 151-es felirat villant fel a még mindig fáradt szemei előtt. „Ez jó lesz” - mondta ki magában hangtalanul, és fellépett ennek az öreg busznak a lépcsőire.

2.

A leghátsó ülések egyikén ült le. Igaz, hogy a busz ezen része rázósabb, mint elöl, de legalább minden utast jól láthatott innen.

Nem volt nagy választék, összesen öten utaztak rajta kívül még a 151-essel. A sofőr mögött egy idősebb, ősz hajú férfi ült egy szürke széldzsekiben. A második felszálló ajtónál egy szőke, fiatal nő bámult ki az ablakon, akinek a vállán egy barna bőr női táska fityegett. Mögötte egy középkorú alak gubbasztott a buszon, aki koszos munkásruhát viselt és feltűnően ingatta a fejét jobbra-balra. „Na - gondolta a férfi –, ennek sem kell már sok, hogy megbolonduljon.” Magában talán még kuncogott is rajta egy keveset. Velük átellenben egy egyenruhás rendőr ült tányérsapkában. Előtte néhány üléssel pedig egy korosabb nagymama szorongatta húzós táskájának fogantyúját. Az arcát ugyan egyiküknek sem látta, de tudta jól, hogy ugyan azt a fásult fáradtságot látná rajtuk, mint a sajátján.

A busz nagyot rúgva elindult, zötyögve, követve monoton útját, amikor megszólalt a hangosbemondó: A következő megálló, 526. sor.

A férfi el-elmélázott magában. Bámulta az eseménytelen utasteret, ahol nem változott semmi. Nézte a külvilággal elsuhanó, az esőtől elmosódott, színes fényeket és sokadszorra is átismételte napi teendőit. Újra konstatálta magában, hogy nagyon fáradt, és hogy elege van a hajnali munkakezdésből.

Ahogy a busz szusszanva lefékezett a megállóhelyen a férfi kiesett gondolataiból. Kinyíltak az ajtók, és az egyiken egy szemrevaló 18-20 év körüli, fekete hajú, hátizsákos, zenét hallgató lány libbent fel a járműre. A hangszóró újra recsegve jelentette be: 526. sor. A lány a busz csuklójának forgó részén állt meg, nekitámaszkodott az egyik kapaszkodónak és lehunyt szemmel, fülhallgatóin keresztül tovább hallgatta a zenét. Az ajtók becsukódtak és a 151-es fújtatva indult el ismét.

- Következő megálló: Metalopharm.

Az öt utas, akik eddig tétlenül ültek a buszon most, mint egy lassított felvétel, egyszerre a lány felé fordultak – legalábbis megfáradt főszereplőnk így látta a történteket. Megdermedve figyelte az eseményeket, melyek most felgyorsulni látszottak. Az öt utas nem hétköznapi személy volt. Arcuk aszott húsából zöld genny szivárgott néhány sebből. Bőrük szürke volt, mélyen beesett szemük arról árulkodott, hogy nem élhetnek és mégis lassan felálltak, majd a lány felé indultak. Táskáikkal nem foglalkozva vánszorogtak a fiatal nőhöz egyre közelebb és közelebb, aki viszont még mindig csukott szemmel, saját világában zenét hallgatott.

„Zombik”… Ez jutott eszébe a férfinek, akinek a súlyos döbbenettől nem jöttek ki szavak a száján, így integetni kezdett a lánynak, aki persze nem vette észre.

Mire a fiatal nő feleszmélt már majdnem körbeállták, és mire körülnézett, a rendőr már átharapta a lány torkát kitépve ezzel hangszálait is, így hiába kiabált, hangok nem hagyták el ajkait. Vér fröccsent a busz csuklójának harmonikaszerű részére.

A szőke nő az áldozat egyik kezét, a munkaruhás férfi pedig a másik kezét kezdte el marcangolni sárgás, váladékozó fogsorával. A két idősebb „embermaradvány-lény” szinte összeveszett azon, hogy a halálra ítélt prédájuknak melyik lábát ki falja fel. A szerencsétlen lány menekülni próbált, de ezeknek a szörnyetegeknek olyan erejük volt, hogy moccanni sem tudott lassan elvérző, vergődő teste. Az éhség ereje lakozott bennük.

A busz újra fékezni kezdett, majd megállt és a hangszórók kattogva felbúgtak: Metalopharm.

- Végállomás! – kiáltotta a jármű légterébe szaftos, gurgulázó hangon.

Az ajtók hirtelen kinyíltak, és hősünk úgy ugrott le a buszról, mint akit puskából lőttek ki. Szaladt pár száz métert, majd térdérére támaszkodva, pihegve figyelte, ahogy a 151-es nagy füstöt eregetve újra útjára indul.

3.

Amikor felocsúdott ebből a rémálomból, első benyomása az volt, hogy szakadatlan ömlik az eső az arcára. Furcsa, kellemetlen szeméthez hasonló szag ütötte meg az orrát, ami nem volt meglepő, hiszen az ilyen külvárosi ipartelepekre szokták kihelyezni a szeméttelepeket, szemétégetőket. Aztán megfordult és egy ormótlan épületet pillantott meg, cégfelirattal: „Metalopharm” „Kísérleti Gyógyszer- és Étrend Kiegészítő Gyár”.

A teherporta hatalmas, kétszárnyú kapuja tárva nyitva állt, a portán világított a lámpa. Arra gondolt, hogy valakinek el kell mondania, mi történt, bár esze azt súgta, biztosan bolondnak fogják nézni, de szíve hevesen kalapált, hogy valakivel beszélhessen a történtekről.

Félredobva minden józan észt, félve, de azért belépett a kitárt kapun és a főporta felé indult. A furcsa szag egyre erősödött. Kesernyés, savanykás állaga belengte a környéket.

A recepció épületének ajtaja is nyitva állt. Megkapaszkodott az ajtófélfába és benézett, majd bekiabált.

- Helló! Van itt valaki?

Válasz nem jött és a lámpák hirtelen kialudtak, aztán kis kihagyásokkal ugyan, de újra üzemelni kezdett a világítás.

Szíve a torkában dobogott, mégis megfordult és körülnézett. Egy kivilágított utat vett észre, ami egy hangárszerű épülethez vezetett. Ezen az úton indult el ismét, annak teljes tudatában, hogy helytelen az, amit tesz. A különös már-már az elviselhetetlenségig fokozódó bűz egyre jobban zavarta, mégis lépésről lépésre közelebb botorkált a hangár nyitott bejáratához a szakadó esőben. Néha elkiáltotta magát újra és újra.

- Helló! Van itt valaki?

Válasz most sem érkezett. A lámpák kísérteties fénye mellett néha árnyakat vett észre elsuhanni, a néma csend pedig félelmetes csikorgó, nyikorgó zajokat generált. Persze a környék teljesen üres volt, csak saját képzelete szülte a torz alakokat és a rémisztő hangokat, a megmozduló faágakból és az épületeken meglazult néhány fémlemezből.

Amikor végre megérkezett a nyitott hangárhoz, a rothadó bűz olyan erős volt, hogy kénytelen volt befogni az orrát és a száján keresztül lélegezni, de még így is érezte azt a keserédes, savanyú ízt a nyelvén, ami a levegőben terjengett.

Mikor benézett az óriási, tágas helyiségbe, az émelygését felváltotta a totális rosszullét. A hangár belsejében ugyanis több száz, vagy talán több ezer oszlásnak indult tetem hevert egymásra dobálva, mint egy dög-hegy ormot képezve a terem közepén. A férfi szédülni kezdett, fejébe éles fájdalom hasított, hányingerrel küszködött.

Valami megmozdult a félhomályban. Egy vörösen izzó szempár pislogott rá a kupac közepéről. Lassan kiemelkedett a kupacból, a hozzátartozó fej is, amiről csöpögött a vér-gennyes hús, és követte egy alaktalan test, ami a végén egy rottweiler nagyságú kutyához hasonlított igazán. Halk, gurgulázó morgás hallatszott az egyik sarokból, és a férfi észrevett még egy ördögi szempárt, és még egyet, meg még egyet…

A rémület teljesen megbénította, moccanni sem bírt.

„Zombik”… - hasított ismét agyába a gondolat. Minden erejét összeszedve megpördült tengelye körül és futásnak eredt vissza az úton, a teherporta nyitott kapuja felé. A kutyaféle élőholt-lények utána iramodtak. Minden lépése perceknek, minden megtett tíz méter óráknak tűnt ebben a szürreális, elképzelhetetlen rohanásban.

Félúton járhatott a kapu felé, amikor hirtelen az egyik lámpa fénye alól, egy terepszínű esőkabátot viselő, katonaféle alak botorkált elé. Fegyverét a földön húzta maga után, arcát félig bio-maszk takarta, aminek egyik fele le volt szakítva róla, és ott, ahol az arca kilátszott maszkja alól, egy éktelen zöldes, rothadó seb tátongott rajta. Amikor az út közepére ért, géppisztolyát lassan maga elé emelve egyenesen a menekülő férfira célzott, aki viszont már olyan közel járt hozzá, hogy egyszerűen félresodorta lendületével. Néhány nyáladzó vadállat rávetette magát a felbucskázó katonára, és a rohanó férfi a válla felett visszapillantva még látta, hogy marcangolni kezdik áldozatukat.

A szűnni nem akaró eső ugyan elhomályosította látását, de torkában lüktető életösztöne végül kivezette a teherporta kétszárnyú, kitárt kapuján egyenesen az út közepére, még annak tudatában is, hogy nem sikerült leráznia maga mögül minden éhes dögöt.

Balról váratlanul éles fény hasított szemeibe, füleit éles kürtszó rázta meg, és mielőtt még a semmiből előtűnő hatalmas jármű – amelyre már csak későn figyelt fel – csontjait szilánkosra törve, bordáit tüdejébe és szívébe szúrva, koponyáját péppé zúzva maga alá gyűrte, egy 151-es feliratot pillantott meg. Ez volt az utolsó emléke.

A sofőr későn ugyan, de félre rántotta a kormányt, hogy elkerülhesse a tragédiát, így a jármű teljes sebességgel rohant bele a közeli buszmegállóba, melynek üvegfalai bombaként robbantak ki az ütközés erejétől és szilánkjai repeszekként szóródtak szét a környéken.

4.

A férfi verejtékben úszva ült fel az ágyán ebből a rémálomból riadva. Ránézett az órára: 2 óra 45 perc volt. Belebújt papucsába, kicsoszogott a konyhába és ivott egy pohár vizet. Visszalépdelt a szobába, az ablak elé lépett, elhúzta a függönyt és kinézett rajta. Esett.

Visszaült az ágy szélére, kezébe vette "okostelefonját". Nem találta rajta a bekapcsoló gombot – még nem volt teljesen magánál (ez volt a szokásos). Végre bekapcsolta a készüléket, kikapcsolta az ébresztő funkciót. Úgy döntött, nem megy ma dolgozni. Lerúgta papucsait, visszabújt az ágyba és fejére húzott takaróval hamar elaludt, pedig a vérvörös telihold, nevetve világította meg szobájának falait…

Előző oldal Raimont
Vélemények a műről (eddig 2 db)