Decemberi fohász

Szépirodalom / Novellák (973 katt) Aardvark
  2010.12.04.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2010/12 számában.

Eddig sosem töprengtem a tél kezdetén azon, hogy mit is kérek karácsonyra. No, nem azért, mert nem volt szükségem soha semmire, nem is azért, mert annyira önzetlen volnék, vagy éppen hogy konok, és azt mondom: elég, ha én adok másoknak, s csak nevetek a többiek görcsös igyekezetén, ahogy próbálnak a kedvemben járni. Nem ilyen okok játszottak közre; inkább csak a gondtalanság, a folyamatos kényelem, az ötvenévnyi elkényeztetettség, a hiányok hiánya, a szükség távolléte, de főként az a biztos és biztonságos élet, ami burokként óvott attól, hogy kérnem kelljen ahhoz, hogy megadassék.

Majdnem fél évszázada élek a földön. Jártam az elmúlt században és a jelenlegiben is. Vallástalanul, Isten nélkül nőttem fel: akkoriban nem jártak annyian templomba, ellene szólt a propaganda, és az egyszerűbb népek – ahogy az én szüleim is – vagy megkeresztelték gyermekeiket vagy nem, vagy eljártak templomba vagy nem.

Engem ugyan reformátusként emlegettek, úgy hiszem, meg is kereszteltek, mégis az áhítat és az ima csak annyira tudott közel férkőzni hozzám – hogy ott állt a könyvespolcon a nagymamám Bibliája, amiről jóformán annyit tudtam, hogy van benne Ó- és Újtestamentum: az egyikben főleg Mózes könyvei, míg az utóbbiban Jézusról írott evangéliumok találhatók. Ahhoz pedig több évnek kellett eltelnie, és végül egy orosz halottól, Bulgakovtól tudtam meg, kit rejt a könyv igazán. Ennél sokkalta érdekesebbnek látszott, hogy lapozás közben minduntalan apró, színes képek kerültek elő a sűrűn teleírt oldalak közül: egy pásztorbottal sétáló férfi, bárányok vagy egy gyermekét tartó asszony. De ezek a képecskék sem hozták közelebb az égieket; valójában egyetlen olyan esetre sem emlékszem, hogy családostul bementünk volna a templomba.

A karácsony és a templom összefüggésében egyedül a Luca széke maradt meg élénken, de azt sem a szüleimtől, hanem kisiskolás barátaim elsuttogott titkaiból ismertem meg: „December tizenharmadikán kell elkezdeni, és naponta egyet faragni a széken.” Azon el sem gondolkodtam, hogy miként kezdi el a székgyártást az ember, és mi az, hogy napi egy faragás, de nem is ez volt akkor a fontos, mert a misztérium, a szellemvilág közelsége a lényeg! A titok folytatásaként az elkészült lucaszékét magunkkal kell vinnünk szenteste a templomba.

Nem tudok továbbmenni anélkül, hogy el ne gondolkodjak azon, vajon miként lehetett ezt megvalósítani? Sokkal földhözragadtabbak ma már a gondolataim, nem tudok elsiklani az epikus részletek mellett, ha nem elég világosak: „Miként is visz be az ember egy széket a templomba?” – Aztán némi tűnődés múltán megválaszolom magamnak: „Szétszerelve, a ruhája alatt.” – No, ez már kézzelfogható megoldás.

Legyen! Bent vagyunk hát a templomban, kabátom alatt a székkel, feltehetően katolikus templom, mert ott van szentestén az éjféli mise.

Egyetlen alkalommal voltam éjféli misén – valójában ez nem igaz, de ez volt a legkorábbi és a legemlékezetesebb alkalom, így inkább azt mondom: A legelső éjféli mise az életemben 1990 karácsonyán történt. Nem csak a helyszín izgalmas, nem csak az időpont, hanem az összes történés egy igazi képeslap, afféle örökös emlékszilánk, amelyet nem homályosítanak az eltelt évtizedek.

Hárman voltunk, majdnem négyen.

Józsi, a szomszéd fiú Renault 5-ösével mentünk; fiatalság, bolondság, minden együtt volt egy izgalmas szentestéhez. Friss porhó az úton, csak úgy szaladt velünk a piros autó! Józsi ötlete úgy szólt: menjünk éjféli misére, ne üljünk a körfolyosós pesti bérház harmadik emeletén az apró lakásban összezárva egy fenyőfával. És hová menjen az ember, ha misére támad kedve?

A környéken legalább három templom található emberi közelségben, egyikhez sem kell negyedóránál többet sétálni, de mi nagyobbra vágytunk. A legnagyobbra. Tehát, irány: Esztergom, a bazilika, mert ha már szentmise, ha már éjféli, ha már szenteste – más szóba sem jöhet. Összenéztünk a párommal, és már el is döntöttük: mehetünk.

A feleségem nagy pocakja miatt a hátsó ülésre kényszerült – mindenórás terhes –, és csak reméltük, hogy nem útközben jön rá a szülhetnék. Végül is december végére volt kiírva, és odáig még van egy egész hét. Ezért voltunk majdnem négyen: Józsi egyedül, Mariann a pocakkal és én.

Alig jártak az utakon. Késő este, karácsony, behavazott fák – forgalom: semmi. Hogy még izgalmasabb legyen, Szentendrén letértünk a tizenegyesről, ami a Duna-parton kóválygott unalmasan, mert nekünk hegyek kellettek és éjszakai csúszós, havas szerpentin. Át a hegyeken, keresztül a Pilisen, szívünk egy-egy kanyar előtt a torkunkban. Az éles fordulók és a reflektor gyakran vetítették szemem elé a szalagkorlátot, de jó kis autó az a Renault, és talán jó vezető az a Józsi. A végére csak kilyukadtunk Visegrád alatt, s onnan mindjárt jön Dömös, és már majdnem látszik Esztergom. Ott lesz valahol a hegyen, dombon, kanyaron túl.

Időben érkeztünk, s a hideg nem érintett meg bennünket; az izgalom felfűtötte a vért – Józsit a vezetés izgalma, Mariannt a saját testében hordott eleven hősugárzó, engem a kaland és a kíváncsiság tartott magas hőfokon.

A huszadik sor tájékán, a baloldalon találtunk helyet. Amíg csak közelgett az idő, nézegettük a félhomályos boltíveket, gyertyatartókat, kegytárgyakat, képeket és a sötétben köröttünk szuszogó egyre nagyobb számú közönséget – talán hívőket. Éjfélre megtelt a bazilika, már nem jutott ülőhely mindenkinek: hát megálltak az érkezők a széksorok között, és egyre csak jöttek és jöttek, lassan mozdulni sem lehetett.

A szentmise elkezdődött, de a szertartásból semmire nem emlékszem. Az elején szólt a zene, énekeltek, talán a többiek is csatlakoztak a kórushoz, nem vagyok biztos, mert a mi történetünk nem az áhítatról és nem a hitről szólt. Azon a ponton kezdődött, amikor a templom hátulja felől belépett az egyik egyházi szereplő. Aranyszegélyes fehér ruhában lépkedett, és kezében lassan lengett egy füstölő. A tömjén erős illata bejárta az egész bazilikát, és akkor én szerencsétlen módon odasúgtam a kedvesemnek – de Józsi is hallotta –, hogy „Nézd, kigyulladt a retikülje!”

Ha valamit tilos, de tényleg tilos megtenni, az a hangos nevetés a karácsonyi szentmise alatt. Egy templomban máskor is feltűnést keltene egy nevető ember, hát még az év legszentebb ünnepén, az ország legnagyobb templomában! A tiltás azonban nincs hatással a rekeszizmokra. Sőt! A hely, a sötét, a kényszerű csönd erős kontrasztot ad: a halk kuncogás ki-kicsúszik a szánkon.

Az volt a legrosszabb, hogy vissza kellett tartani. Talán, ha nincs az a kényszer, nincsenek az ünnepélyes alkalomból fakadó gátlások, akkor elintéztük volna egy rövid kacajjal, no de körülöttünk mindenki síri csöndben ül vagy áll, most persze nincs énekszó, hogy elfedje lüktető gurgulázásunkat. Hallottam, hogy mind a ketten szenvednek, görcsösen vonaglanak, ahogy én is. Egymást erősítettük a visszafojtott nevetéssel, rázkódó vállunkkal, és egyre csak erősödött a késztetés. Néha úgy tűnt, már-már sikerül úrrá lennünk kikívánkozó hangos jókedvünkön, de aztán megint csak meghallottam, azt a jellegzetes orrfújásszerű göcögést, és én is egyre erősebb késztetéssel rángattam a rekeszizmomat. Könnybe lábadt a szemünk az erőlködéstől, öklünkkel, tenyerünk párnájával törölgettük, kedvesem arcán szétmázolódott a festék. Kívülről sírtunk, belülről a nevetés feszített.

Egyre közelebb éreztem a dicstelen véget. Már láttam, ahogy kitör belőlünk, és torkunk szakadtából hahotázunk az esztergomi bazilikában, az éjféli szentmisén, százak döbbenetére. Fékevesztett, harsány nevetőgörcsünk tönkreteszi majd az ünnepet. Belül nagyon szégyelltem magam, de az irányítás kezdett kicsúszni a kezemből. Az utolsó előtti pillanatban fogtam meg Mariann kezét, és rángattam magammal, ki a sorok közül, ki a templomból.

A szemem sarkából láttam, ahogy Józsi is ott botorkál mögöttünk. Aggódó tekintetek kísérték kivonulásunkat: két fiú és egy látványosan terhes lány, rázkódó vállal, könnyezve, zokogva tör át az áhítatra összegyűlt tömegen. „Vajon, mi történhetett szegényekkel?” A szánakozó emberek látványa csak fokozta a kirobbanni készülő, őrült nevetőgörcsöt, könnyeimen át, röfögve, apró csuklásokkal, ziháló görcsökkel tolakodtam a kijárat felé.

Egy örökkévalóságig tartott az út a kapuig. Folyton úgy éreztem, hogy most kitör belőlem, most már tényleg kitör! De megúsztuk, kijutottunk a templomból, s a kinti hidegben, a lépcsőkön állva, végre kiadhattuk magunkból az eddig visszafojtott, őrült jókedvet. Hosszú percekig kacagtunk, és nagyon nehezen tudtuk csak abbahagyni, még az is megfordult a fejemben, hogy a végén még megszül a párom a sok nevetéstől, de szerencsére nem így történt: a fiam szépen megvárta a szilvesztert, és a prognózis szerinti időben született.

Ha azon az estén lett volna nálam lucaszéke, talán visszafordulok, és az ajtóban ráállva, kacagva meglesem a boszorkányokat, bár elég csekély lett volna a várható haszon, főként, hogy a templom közönségéből nyilván senkit sem ismertem személyesen. Így csak a látványosság és a veszély maradt.

A titok szerint a székre állva azért lesznek láthatók, mert szarvat növesztettek, s a lucaszékéről nézve ez azonnal kitűnik, ám újsütetű tudásomért meg is lakolhatok, ha nem vagyok résen. A boszorkányok nem tűrik a leleplezést, és széjjeltépnek, ha utolérnek. Tehát: spuri! Futás, de előtte okosan el kell szórni egy zacskó mákot – tízdekás, gondolom, elég lesz, de aki biztosra megy, vegyen fél kilót –, mert a gonosz öregasszonyok a saját szabályaik rabjai: mielőtt a nyomomba eredhetnének, össze kell szedniük a magvakat mind egy árva szemig! Ez pedig elég előny lehet ahhoz, hogy hazaérvén tűzre vesse az ember a széket, s ha így tesz, már meg is menekült!

De nem volt nálunk szék, és ha voltak is a misén boszorkányok, ők legalább rendesen viselkedtek, betartották a játékszabályokat – a magukét és a másokét is –, ami nekünk nem sikerült. A képzeletbeli székre állva félő, hogy a mi szarvaink lettek volna az egyetlenek.

Főként a bazilikában történtek alapján, utóbb azt gondolom, hogy az én Istenem nem teljesen egyezik meg azzal, amiről a nagymamám fekete Bibliája szólt, mert a bosszúálló, parancsokat és egyéb követeléseket támasztó Isten biztosan nem hagyta volna, hogy a szent ünnepen az áhítat helyett fuldokolva kacagjunk, hogy gyermekként lucaszékéről suttogjunk a kőtáblák tanítása helyett.

Az én Istenemnek van humora, és velem nevet, sosem rajtam. És ez a jókedv töltött el Esztergomtól idáig, húsz éven át, és még ma is érzek valamiféle halványuló gondoskodást, mert akármerre is fordult a sorsom kereke, mindig kisült a végére, hogy a baj valahogy elkerült.

Mégis, így december havában, húsz évvel később, attól félek, hogy netán megbántottam Istent a túlzott jókedvemmel. Talán a szeretete csak időt hagyott nekem, hogy felismerjem a hibáimat, és én eltékozoltam ezt a haladékot, hiszen az elmúlt két évben minden arról szólt, hogy számot kell adjak magamnak a tetteimről, és meg kell küzdenem mindazokért, akiket vagy amiket eddig ingyen kaptam meg, s talán nem is becsültem eléggé. Félek, hogy Isten nem törődik már velem, feladta, hogy előcsalja belőlem azt, ami néki kedves.

Sosem fohászkodtam még hozzá, nem tudok könyörögni. Mindig azt tartottam: jobbára csak az könyörög, akinek hiányzik valami, és nekem nem kellett kérnem – eddig.

Most bajban vagyok, mert nem emlékszem az imákra, nem tudom, hogyan kell megszólítani Istent, hogyan meséljem el neki, hogy eddig jó volt, de most összedőlni látszik minden köröttem. Miként fogjak hozzá, hogy megértse: nekem többé nem ajándék kell, hanem lehetőség, ahol a szabad akaratom a magam és szeretteim boldogulására fordíthatom – hogy erőt kérek, amivel le tudom gyűrni a balsorsot – hogy kicsiny szerencsét szeretnék, miáltal nem kell elölről kezdenem mindent – hogy békére vágyom, a mindennapok békéjére, amihez fogható nincs a világon.

Nevetni szeretnék megint. Olyan önfeledten, ahogy akkor, mert az a nevetés húsz évre szólt, s most megint itt lenne az ideje.

Közeleg a karácsony. Nem tudom, hogy képes leszek-e elmenni bármilyen templomba, de a fohászhoz van már templomom: itt őrzöm a szívemben. Idén Istentől szeretnék valamit a fa alá, mert másoktól nem kérhetek ilyen nagyot. Bárcsak jobban figyeltem volna a nagymamám fekete könyvének szavaira, akkor most tudnám, hogy miként kell őt megszólítani.

Néhány szó maradt csupán a fejemben, egy kezdet, ami talán elég arra, hogy felbátorodjak, és tovább fűzzem a szavakat, és végül összeszedve a bátorságomat kimondjam a kérést, amit oly régóta visszafojtok, hogy már erőlködnöm sem kell, bennem ragad önszántából is – de most kibukik majd, mint az önfeledt nevetés.

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.

Előző oldal Aardvark
Vélemények a műről (eddig 3 db)