Ajándékeltérítők

Szépirodalom / Novellák (587 katt) maggoth1
  2015.12.10.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/12 számában.

A hó szikrázó, fehér lepelként borította be Dérfalvát, ahová a tél mindig farkasordító hideget hozott. Most sem történt ez másként, amit az is bizonyított, hogy a házak didergősen közelebb húzódtak egymáshoz. Ezt persze a lakóik nem vették észre, mert összebújó kuckóik apránként az eredeti helyükre slisszoltak, mire kitavaszodott. Dérfalva lakóit különben is sokkal jobban lekötötte az ünnepekre való készülődés. Az anyák helyi finomságokat sütöttek, olyasmiket, mint a banános-málnás lavinatekercs vagy a túrós-vaníliás jégcsapszelet, míg az apák fát vágtak a kandallóba vagy havat lapátoltak a bejárat előtt. Az apróságok ezalatt kipirult arccal várták a Télapót, akiről jól tudták, hogy rénszarvas meghajtású szánon repül, és egy méterekkel mögötte hullámzó lista alapján szállítja le az ajándékokat.

A Mikulás főhadiszállásán hatalmas nyüzsgés és összevisszaság uralkodott. Az ajándékválogató koboldok elemükben érezték magukat, ahogy az egész évi semmittevés fáradalmait lelkes rohangálással vezették le. Az apró nép tagjai legalább annyira várták már, hogy eljöjjön ez a nap, mint a gyerekek, mert ilyenkor végre nyakló nélkül szaladgálhattak, és senki sem szidta le őket érte.

Két ifjú kobold éppen aznap került kisegítőként az Ajándék Elosztó Központba. Betlinek és Ferblinek hívták őket, és ikertestvérek voltak. Mindkettőjük kobakját sűrű vörös haj fedte, az orruk egy picit nagyobbra nőtt az átlagosnál, a két fülük szétállt és a jobb arcukon egy jegesmedve alakú anyajegy virított. A két kópé úgy tett, mintha megfogadná az idősebbek kutyafuttában odavetett tanácsait, valójában azonban egy titkos tervet szövögetett. Már jó előre eldöntötték, hogy megtréfálják az embergyerekeket, és eltérítenek egy ajándékszállítmányt a koboldnép szülőföldjére, Parányapródra.

Parányapród a kiterjedt Manóbirodalom önálló tagállamaként működött, de annyira kicsi volt, hogy a térképeken fel se tűntették a létezését. Ezen a különben hírneves vidéken köztiszteletnek örvendtek a mókáskedvű hősök, és a testvérek úgy érezték, kötelességük elérni, hogy az ő nevüket is felvéssék a Legendás Csínytevők Csarnokában a tréfamesterek dicsőségfalára. Mindketten egyik teremből a másikba futkostak, és néha találomra lekaptak egy-egy apróságot a szállítószalagokról, mintha csomagolni vinnék őket. Addig-addig ügyeskedtek, míg az Ajándék Elosztó Központ termein és folyosóin át el nem jutottak a Szarvashangárba, a minden jóval megrakott Csodaszánhoz.

A Télapó járműve kétségkívül a legfantasztikusabb varázsszerkezetek közé tartozott, amit valaha is láttak, mert bármilyen messze utazott, semennyi idő se telt el közben. Valójában senki sem értette, hogyan lehetséges ez, de másként a Mikulás nem tudta volna a világ minden egyes gyermekének eljuttatni az ajándékát egyetlen éjszaka alatt. Rudolf, a rénszarvas az előtte húzódó vályúból éppen almás-fahéjas fánkot csipegetett, és gyanakodva prüszkölt egyet, amikor megpillantotta az orra előtt feltűnő ifjú ajándékeltérítőket. Ferbli gyorsan előhúzott a kabátja alól egy őskobold nyelven írt varázskönyvet, és mély átéléssel furcsa hangzású bájolóigéket szórt a falatozó agancsosra, majd mélyen a szemébe nézett, és azt követelte, hogy vigye őket Parányapródba. A rénszarvas a mágikus szövegekből egy kukkot sem értett, de hagyta az ikreknek, hogy a bakra üljenek, aztán az égbolt felé suhant velük. Rudolf úgy vélte, a két csibész bizonyára jó okkal vette át a Csodaszán irányítását, bár ehhez hasonló esetre régóta nem akadt példa.

Ha jól emlékezett, utoljára kétszáz évvel ezelőtt történt ilyesmi, amikor egy Fagyszemölcs névre hallgató, szokatlanul nagydarab hegyi troll bukkant fel a semmiből, és ráparancsolt, hogy azonnal repüljön vele Görgeteghalmára, a magafajták kies, jobbára sziklákból álló hazájába. A bölcs szánhúzó nem állt le vitatkozni a furcsa jövevénnyel, aki nyilvánvalóan összekeverte egy magánfuvarozóval. Engedékenységében az is közrejátszott, hogy a hegyi trollok általában goromba és nehézfejű fráterek voltak, akiknek annál nehezebben ment a szövegértés, minél szálasabbra nőttek. Rudolfnak egyszerűbbnek tűnt hazavinni Fagyszemölcsöt, mint végtelenül hosszú magyarázkodásokba bocsátkozni arról, hogy ő igazából a Mikulás hivatalos szállítója. Különös utasa még egy halvány köszönömöt se mondott, amikor célhoz értek, viszont adott cserében egy hatalmas, habcsók alakú sziklát, és néhány kosárnyi vigyormohát, amik az egész visszautat végigrötyögték.

A szán vígan repült a csillagok között, és odalent hamarosan feltűntek Parányapród hetyke tornyai, bár igen jó szem kellett ahhoz, hogy bárki is észrevegye őket. Betli kiemelt a háta mögött domborodó batyu halomból egy díszes selyempapírba burkolt csomagot, és megcélozta az egyik kobold házikó kéményét. A találomra kiválasztott ajándék sokkal nagyobb volt, mint a kiszemelt épület, de a csínytevő jól tudta, hogy az nem számít. A Csodaszán varázshatalma magától lekicsinyítette a küldeményeket, hogy a Télapó akár egy többszintes autóverseny-pályát is lejuttathasson egy képtelenül szűk füstnyíláson keresztül a tulajdonosául kiszemelt gyereknek.

Most sem lett volna ezzel semmi gond, ám amikor Betli megérintette a színes csomagolópapírt, egy copfos, lázrózsás arcú kislány képe ködlött fel előtte. Ráadásul egy rakás dolgot azonnal tudott róla, például azt, hogy a szülei Egérkének szólítják, az ajándékdobozban egy csomó régen várt mesekönyv van, és hogy a fitos orrú kis csitri egész évben jól viselkedett.

– Mi lesz már? – türelmetlenkedett Ferbli, aki kettőjük közül mindig is a hebrencsebbnek számított.
– Válasszunk inkább másik csomagot! – javasolta Betli, miután sikerült nagy nehezen lenyelnie a torkában keletkezett gombócot.
– Nem értem, hogy lehetsz ennyire pipogya! – szipákolta mérgesen a testvére, és ő is hátranyúlt egy ajándékért. Egy csodálatos mechanikus sárkány akadt a kezébe, amit néhány mozdulattal gőzmozdonnyá lehetett átalakítani. A furmányos gépezetet a Télapó egy Karcsi nevű kisfiúnak szánta, aki bokaficammal napok óta az ágyat nyomta.
– Mire vársz? – firtatta Betli.
– Semmire! – förmedt rá mérgesen a testvére, de képtelen volt a mélybe dobni a játékot. – Ez nem jó, na, keresek másikat!
Ám akárhány csomagot halászott elő a halomból, mindig megjelent előtte egy várakozó kisgyerek arca, és már egyáltalán nem is tűnt olyan viccesnek az ajándékeltérítés ötlete.
– Szerintem – nyögte ki nagy nehezen Ferbli –, vigyük vissza a Csodaszánt a helyére, és tréfáljuk meg inkább a Krampuszt azzal, hogy kicseréljük a virgácsokat nyalókákra, az sokkal nagyobb poén!
– Egyetértek! – vágta rá fülig érő vigyorral Betli.

Rudolf engedelmesen visszatért utasaival a Szarvashangárba, bár el nem tudta képzelni, mi végre tettek sétarepülést Parányapród teljességgel észrevehetetlen panorámája felett. A két alacsony termetű bohém kis híján már az előtt megérkezett az Ajándék Elosztó Központba, hogy elindult volna. Az mindenesetre tény, hogy senkinek sem hiányoztak, mivel egyetlen röpke másodperc sem telt el a távozásuk óta. A Mikulás felfigyelt ugyan a két széles vigyorral a helyére ügető cimborára, és sejtette is, hogy valami huncutságban jártak, de nem érzett rajtuk semmi rosszat. Így végül a két pernahajder megtanulta, mi a dolga egy koboldnak, és minden gyerek rendben megkapta az ajándékát. Egyedül a Krampusz nem tudta felérni ésszel, mi lehet az oka annak, hogy idén még a legkevésbé szófogadó gyerekek is nyalókát kapnak virgács helyett.

Előző oldal maggoth1
Vélemények a műről (eddig 4 db)