Az ember után
Évezredek, sőt év százezredek teltek el a III. világháború óta, az emberi faj rég kihalt abban a formájában, amiben mi ismertük. Ezalatt a hosszú idő alatt a sugárzás megtette hatását a környezetre, és újabb fajokat emelt a táplálékláncon fölfelé, míg mások teljesen kihaltak, de kétségtelen, hogy a csúcson az emberre halványan emlékeztető Homo Novus áll.
Ez a faj már eljutott a gondolkodásig már akkor, amikor az ember patkány módjára élt a metrók, barlangok, bányák alagútjaiban, és hiába próbáltak segítséget nyújtani elődjeiknek, ők általában géppuskával és fegyverrel várták őket, mert féltek, féltek attól, hogy most már a Homo Sapiens nem a föld egyetlen despotája. De ennek vége! Új városok emelkedtek, amik nem kizsákmányolnak, hanem harmóniában élnek a természettel.
Egy kis kutatócsoport egy ásatáson dolgozott és megtalálta a homo sapiens egyik városát. Az atombomba nem nagyon piszkálta meg az életet itt, egyszerűen csak kihalt a lakosság.
Ahogyan tárták fel az utcákat, számukra furcsa látvány tárult a szemük elé. A Homo Sapiens egyszerre volt nekik lenyűgöző és félelmetes. Nagy részük kis "lyukakban", amíg mások három családnak is nagy házakban élték mindennapjait. Hiába szóltak a mesék az érző, szerető emberről, ha itt egyszerűen csak szürke falak közt nyomorgókról és palotákban bujálkodó arisztokratákról maradt emlék. Sajnos hiába, amit a maradványok közt találtak, egyértelmű volt.
A Homo Sapiens nem meteor, nem vulkánkitörés, nem természeti katasztrófa söpörte el, hanem saját maga, a természet despotái akartak lenni, de végül egymást vették célkeresztbe. És amíg patkánymódra éltek a gödrökben, a természet képes volt újra megújulni, de az emberi faj nem, így végül csak ez vezethetett a hosszú atomtélhez és a Homo Novus felemelkedéséhez.
