Csak egy pohár...

Szépirodalom / Novellák (446 katt) fényeknagyváros
  2015.07.11.

Feltettem fejemre a vastag szivacsos fülhallgatót, bal felét fülemre húztam. Még egyszer utoljára átfutottam a következő jelenet szövegét. A memorizálással viszonylag gyorsan végeztem, a jelentősebb momentumokat dalbetétek helyettesítették. Egy régi Elvis Presley film hangsávjait öltöztettük új köntösbe. Abszurdnak tűnt a helyzet, hogy a hangom egyszer a Király szájmozgásához társuljon a magyar filmtekercseken. A pénz elég szegényes volt, de nem utasíthattam el egy ilyen soha vissza nem térő alkalmat.

A szinkronrendező az üvegablakon túlról az alapvető utasítások után elindíttatta a felvételt. Felolvastam az első két sort, az általam elképzelt macsó stílusban, amit ideillőnek gondoltam. Arcom rezgései kényszertelenül is idomultak a főszereplőjéhez. Pillanatok alatt átéreztem a film bájosan gügye hangulatvilágát. Tekintetem a monitor és a szövegkönyv között cikázott. A snitt végeztével a film forgott tovább. A stúdióra pillantva láttam, ahogy a rendező éppen a hangmérnökkel üvölt elkékült fejjel, amiből én a látottakon kívül semmit nem észleltem.

Hallgattam tovább a zenét és rendkívül élveztem. Lábaimmal próbáltam imitálni a már jól ismert, klasszikus mozgást több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel. Egy ismeretlen eredetű női parfüm illata kúszott az orromba, amit egy előttem itt dolgozó kollegina hagyatékának tekintettem és a film hősnőjéhez társítottam. Örömteli érzések lettek rajtam úrrá, ami furcsának tűnt az utóbbi hónapok kilátástalansága után.

A rendező végül ellentmondást nem tűrően a felvétel megismétlésére utasított, amit egy fél mosollyal és egy biccentéssel nyugtáztam. Mélyen beszívva a teremben kavargó illatot, ami immár átjárta agyam minden porcikáját, ismét belekezdtem monológomba. Nem jutottam sokáig. Leállítottak. A rendező kiviharzott a stúdióból, át egyenesen hozzám. Szövegkönyvét szorongatta, illetve azok összegyűrt maradványait. Kitépte kezemből az én példányomat és a kettőt egymás mellé téve elemezte azokat. A mikrofonállványra erősített tartóról levettem a pohár vizet és belekortyoltam, miközben szidalmazását nekem zúdította. Nem értette, miért nem azt olvasom fel, ami a lapokra van írva. Ami azt illeti, én sem értettem.

Az asszisztense próbált megnyugtatni a kijárat felé menet, és ígérte, próbálja elrendezni a dolgokat, de nem sokat ígérhet. Utolsó tanácsként csak annyit tett hozzá, hogy a karrieremnek nem tesz túl jót, ha továbbra is random csajos jeleneteket tűzök bele a szövegkönyvbe holmi esküvők koszorús lányairól. Elképedve álltam a főbejárat előtt, és meredten bámultam, ahogy az asszisztens eltűnik a sötét folyosókon, míg be nem csukódott előttem a vaskos faajtó. Utoljára néztem fel a romos, fehér épület két keskeny ablakára, ami mögött boldog, önfeledt pillanataim foszlányaimat hagytam.

Hazafelé vettem az irányt és újra azon tűnődtem egy cigaretta kíséretében, miként fogom törleszteni az e havi kiadásaimat és albérletemet. Gondolataimat a megállóba érkező busz zaja kuszálta össze. Mélabús tekintettel tűrtem a le- és felszálló tömeg lökdösődését. Utolsóként léptem a jármű lépcsőjére. A csukló mögötti első ablak mellett találtam egy talpalatnyi helyet. A tájat kémleltem üveges szemekkel.

Néhány kereszteződés és piros lámpa után egy ellenkező irányba haladó busz érkezett be mellénk. Annyira közel álltak meg egymáshoz, hogy átláttam a szomszédos utastérbe. Egy kontyba fogott, szőke hajú lány állt velem szemben. Tekintetünk összetalálkozott. Egyszeriben megelevenedett minden hajnali ébredéskor szerte foszlott álmom, s mindben ő szerepelt. Csak akkor mást viselt. Egy kékszínű koszorúslány ruhában ült egy kanapén. Vagy inkább nélküle. Félig volt felhúzva rajta, a derekáig. Akkor is ott álltam tőle nem messze, egy farmerban és valami alkalmi cipőben. Egy pohár vizet ivott éppen.

Ezzel a nővel szemeztem pár másodpercig. Álmaim nőjével. Ő hosszú páracsíkot lehelt az ablakra és beleírt egy szót, amit a tükörírás ellenére is könnyedén el tudtam olvasni. „Elvis”. Megpróbáltam utána csinálni, de csak a „koszorú…” szóig jutottam. Az ablaküvegre helyezte tenyerét. Én is épp úgy, mintha fedésben lennének. Egy leheletnyi csókot dobott felém, majd néma hangok hagyták el ajkát, amit én „várok rád!”-nak szinkronizáltam.

Előző oldal fényeknagyváros