Toronyavató

Fantasy / Novellák (938 katt) Craz
  2010.11.10.

Elégedetten álltam meg a torony előtt, s lentről felfelé végigfuttattam rajta fürkésző tekintetemet. Határozottan tetszett. A fehér mészkő – amiből a külső fal is készült – vakítóan szikrázott a rávetődő napsugarakban, amelyeknek rögtön adott két pofont, és szétszórta őket a szélrózsa összes irányába.

Az épület körülbelül hatvanhatszor volt magasabb nálam, úgy véltem, ez megfelelő nagyság egy mágustorony számára. Így majd nem gondolja senki, hogy egy jelentéktelen varázsló lakik benne. Ajtó nem volt rajta – legalább is nem látszódott –, ablak is csak egy, nem sokkal a kék színű cserepekkel kirakott tető alatt.

Lassan a falhoz sétáltam, a kellő helyen mély benyomást tettem rá, mire abban a kegyben részesített, hogy feltárta kapuját, mint egy fehérmájú leányzó hasonló feltárnivalóját.

Odabent kellemes hűvös fogadott, ami karakteres ellentét a fenti hasonlatot tekintve.


Mosolyogva szemrevételeztem a legutoljára elkészült szegletet, még érezni lehetett a levegőben a malterillatot. A toronynak ezt a részletét én fejeztem be saját kezűleg, amint a törpe építészt befalaztam, mint a védelmi rendszer első, fontos részét. Ugyanis miután kifacsartam az agyát, megkötöttem a szellemét, s a habarcs is megkötött.

Egy szempillantás alatt felteleportáltam a legmagasabban elhelyezkedő szobába, mivel úgy döntöttem, hogy felavatok minden helyiséget, fentről lefelé haladva.

Elindultam az ablak felé, amin természetesen nem volt függöny. Minek is lett volna? Benézni rajta ugyan ki tudna, több mint száz méter magasan? Csak valami botor betörő, aki meg úgyis szörnyethal az ablakkeretbe vésett rúnák kétharmadától.

A varázsjelek fennmaradó része pedig a további lehetséges repülő behatolók ellen véd. Úgymint: szitakötők, muslincák, döglegyek, szúnyogok, dongók, darazsak, halálfejes lepkék, ádáz kolibrik, májusi cserbogarak, bölömbikák, denevérek, sasok, gólyák, gilicék, barázdabillegetők, nádirigók, valamint repülő szőnyegen érkező harci díszbe öltöztetett próbagoblinok.


Kinéztem a lent elterülő tájra, amit ezennel kineveztem Nagy Varázsbirodalmam központi területének. Ezen felbuzdulva neki is láttam a felavató szertartásnak.

E szobát a varázslásnak szenteltem, próbáltam úgy is berendezni.

Voltak benne plafonig érő könyvespolcok, rajtuk vastag grimoárok, kicsit véknyabb, de így is tekintélyes bestáriumok, kicsit véknyabb földrajzi atlaszok, válogatott kincses térkép mellékletekkel, kicsit véknyabb, különféle egzotikus állatok bőrébe kötött úti leírások. Valamint balról a harmadik polcon kedvenc regényeim, köztük példának okáért: A mágia színe, Vendéglő a világ végén, és Yabbagabb, a kalandorok szégyene.

Volt a szoba közepén egy tekintélyes súlyú és méretű dolgozóasztal, rajta különböző inspiráló tárgyakkal. A teljesség igénye nélkül: ezeréves sárkánycsont a nagy déli sivatagból, vadonatúj őrződémon szobor a szomszéd kontinensről, kitömött bagoly egy nem messzi fa alól, matt fekete idéző gyertyák, újra tölthető támadó varázspálcák, és egy saját gyártmányú sok mindent látó és mutató kristálygömb.

Varázsoltam egy mennydörgést, hallattam egy sátáni kacajt, s a helyiséget felavatottá nyilvánítottam.


A következő szoba a kínzókamra volt. Körülbelül kilencvenkilenc méter magasan helyezkedett el, és az egész szintet magába foglalta. Nem volt ablaka, de arra nem is volt szükség. A falakon körbe nyolc fáklya volt elhelyezve, ez szolgáltatta a világítást, aminek hatásfokát lényegesen rontotta a belőlük szivárgó füst. Lassan szállt felfelé, amíg elérte a koromfoltokat a plafonon, utána elbizonytalanodott, nem találva kivezető utat.

A gomolygás lassan teljes egészében elrejtette a mennyezetet, lehetetlen volt rajta átlátni. Talán már a plafon se létezett, hanem átadta a helyét egy másik világra nyíló kapunak, amely mögött – innen láthatatlanul – kíváncsi szemek pásztázták a termet, s tapogató kezek bátortalan kísérletet tettek az áthatolásra.

A berendezési tárgyak egyöntetűen hangsúlyozták: Igen, jól látod, ez egy kínzószoba, s bizony, jaj neked!

Elégedetten szívtam magamba a kamra attitűdjét, némi szénmonoxiddal dús füstkígyóval fűszerezve, s máris felötlött, hogyan fogom ezt a szobát felavatni.

Egy közeli asztalon heverő jó nehéznek látszó kalapáccsal a hüvelykujjamra ütöttem, s ünnepélyesen így szóltam: AÚÚ!

Előző oldal Craz
Vélemények a műről (eddig 6 db)