Vérrel írt krónikák XVII.

Fantasy / Novellák (651 katt) bel corma
  2015.06.17.

Az ösvény két oldalán a talaj lassan, szinte észrevétlenül kezdett el emelkedni, hamarosan pedig már csipkézett élű, hegyes sziklák között lépdeltünk. A nap ragyogása kínlódva talált csak utat a kanyon mélyére, a talaj közelében pedig bordó izzássá szelídült a fénye. Aprócska, alvadt vér színű árnyak voltunk csupán a roppant hegy gyomrában, engem pedig egy szemvillanásnyi időre hatalmába kerített az a furcsa érzés, hogy álmodom. Amint tudatosult bennem ez a képtelen ötlet, megráztam a fejem és elmosolyodtam.

Sietős léptek zaja ütötte meg a fülemet, és inkább érzékeltem, mint láttam, hogy Narmiraen csatlakozott hozzám. Hangja rekedt suttogás volt, amikor megszólalt:

- Nem akarom megijeszteni a többieket, de… attól tartok, nem lesz elég időnk rá, hogy felderítsük a hegy méhében futó járatokat, azután pedig visszaérjünk a kőkörhöz. Talán…
- Nos, jól gondolod – mondtam az elfogadás nyugalmával hangomban, és látva a kapitány arcára kiülő döbbent kifejezést, folytattam a megkezdett gondolatmenetet. – Azt hiszem, hogyha most rögtön visszafordulnánk, már akkor is késő lenne…
- Egyvalamit nem értek… Tudod, hogy itt ragadunk ezen a pokoli helyen, mégis nyugodt vagy, mintha…
- Érzem, hogy roppant energiák feszülnek a hegy testében… Régóta járom már a mágia útját, így tudom, hogy az ilyesfajta erő sok mindenre használható, többek között arra is, hogy a segítségével nagy távolságokat tegyünk meg térben, vagy… időben. Persze, előbb uralnunk kell ezt az erőt!
- Mi történik, ha túlnő rajtunk?
- Akkor elpusztulunk, de… sejtvén, hogy miféle lények várnak ránk odalent, ennek e nélkül is elég nagy az esélye…
- Kicsit olyan, mintha az isteni gondviselésre bíznád a sorsunkat…

A kijelentése meglepett. Az arcát fürkésztem, de a bordó derengésben nemigen tudtam kivenni a tekintetét. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy esetleg olvas a gondolataimban, ám gyorsan elhessegettem a képtelen ötletet. Nem éreztem azt a jellegzetes, leheletfinom borzongást, amely ilyenkor végigfut az ember gerincén, egyébként pedig… Régóta ismertem már. Egymás oldalán harcoltunk az Indriq háborúban, egy alkalommal pedig az életemet is megmentette.

Nagy levegőt vettem, és már épp szólni készültem, amikor újra megelőzött:

- Ráhibáztam, nem igaz? – mondta, majd halkan felnevetett. – Rá se ránts, én is folyton ezt csinálom!
- Az égiekre hagyatkozol?
- Szinte mindig, amikor nagy bajban vagyok! – válaszolta széles vigyorral az ajkán.

Én is megengedtem magamnak egy halovány mosolyt, majd nekiszegeztem a kérdést:

- Na és… nálad működik a dolog?
- Amint látod, még életben vagyok…

Éles jobb kanyar következett, azon túl pedig az ösvény egy meredek sziklafalba torkollt. Semmilyen kapu nem nyílt a természetesnek tűnő képződményen, így – mivel egyebet nem tehettünk – nekiálltunk átvizsgálni a meglepően sima felületet.

Elsőnek én próbálkoztam, és rövid összpontosítás után alámerültem az asztrálvilág színes hullámaiba. A kanyon mélyén uralkodó, bordó izzás egy szempillantás alatt élénkpiros ragyogássá erősödött. Láttam a szürkén lobogó fal masszív tömegét, és ahogy tovább erőltettem a szemem, észrevettem egy ezüstösen ragyogó, tenyérnyi átmérőjű, kör alakú felületet a hullámzó felszínen. Kíváncsian nyújtottam felé a kezem, amikor a fal lüktető anyagából mocskos színű lidércek szakadtak ki, és egy szívdobbanásnyi idő alatt körbevettek engem.

Mozdulatlanná dermedtem és a lélegzetem is megszakadt egy hosszú, végtelennek tűnő másodpercre. A hirtelen rám boruló, nyomasztó csöndet csak szapora szívverésem ritmusára száguldó vérem dübörgése törte meg.

Úgy hittem, a szörnyetegek rögtön rám vetik magukat és ízekre szaggatnak, de nem ez történt. Éreztem, hogy szomjazzák a testemet feszítő, éltető energiát, mégis képtelenek voltak a közelembe férkőzni. Áttetsző testük időnként elhalványult, majd hirtelen lobot vetett, hogy azután dühös ragyogással lángoljon tovább.

Óvatosan visszahúztam a kezem, mire ők legnagyobb meglepetésemre hideg sóhajjal olvadtak bele a fal amorf tömegébe. Reményteli kíváncsisággal a szívemben újra előrenyúltam, a lidércek pedig újfent fagyos gyűrűt vontak körém. Egy utolsó próbát tettem, ám ezúttal sem jártam sikerrel. Szomorúan nyugtáztam azt, hogy a kapu őrzőit nem lehet ilyen könnyedén kijátszani.

Halk sóhajjal tértem vissza az anyagi világba, társaim kérdő tekintetét látva pedig sietve elmeséltem nekik mindent, amit odaát megtapasztaltam.

- Miért nem semlegesítitek őket varázslattal? – kérdezte Ariel úgy, mintha magától értetődő lenne a dolog. – Azt hittem, hogy a tündék mágiája mindennél erősebb!
- Ha sokáig folytatod, a szádat fogom eltüntetni! – mondta Narmiraen hűvös éllel a hangjában, én pedig jobbnak láttam rövidre zárni a vitát.
- Ez az ő világuk, ráadásul valamiféle pecsét is védi őket. Olyanok, mint a királyi sírok őrzői, így egy mágikus összecsapásban nem sok esélyünk lenne ellenük…

Amelia, aki eddig egy vörös szikla takarásából hallgatott minket, most kilépett a bágyadt fénybe. Bőre sápadt volt, szemei alatt pedig sötét karikák húzódtak. Hangja halk volt és fáradt, amikor a pillanatnyi csöndet kihasználva nekem szegezte a kérdést:

- Próbáltál beszélni velük?
- Igen, de nem kaptam választ…
- Nem sugalltak neked valamit, esetleg… Emlékszel valamiféle képre, ami megjelent a fejedben?
- Nem, illetve… Eszembe jutott valaki, aki már… Úgy gondolod, hogy ő segíthet nekünk átjutni a kapun?
- Egy próbát megér, nem igaz? – mondta a lány és hátát nyögve egy lapos sziklának támasztotta. – Feltéve persze, hogy innen is el tudod érni az illetőt, ő pedig kész segíteni nekünk…
- Könnyedén megtalálom, azután pedig… Bízom benne, hogy válaszol majd a kérdéseimre.

***

Sietve tábor vertünk, én pedig sátram jótékony félhomályában felkészültem a megidéző szertartásra. Egy maréknyi szárított rózsaszirmot szórtam a parázstartó serpenyőjébe és meggyújtottam azt. A felszálló édeskés füst hamar betöltötte az apró helyiséget, én pedig az előttem álló apró, fekete asztalka lapjára rajzolt ötágú csillag közepére helyeztem az általam ilyen alkalomra tartogatott, fekete hajtincset. Most áldottam magam igazán az előrelátásomért, amiért annak idején így cselekedtem!

Leültem az alacsony asztal mögé, lábaimat pedig magam alá húztam, és mélyet szippantottam az illatos levegőből. Elvégeztem néhány speciális légzőgyakorlatot, azután pedig elsuttogtam a megidéző formula ilyenkor szokásos igéit. Vártam egy darabig, mert tapasztalatból tudtam, hogy az ilyesfajta mágiának időt kell hagyni, hogy megfoganhasson. Hét szívdobbanásnyi idő telhetett el csupán, amikor a sátor távolabbi sarkában megbújó homály mélyén ismerős, rekedt hang reccsent:

- Nahát, egy régi ismerős… - dörmögte a jelenés és lassan kilépett a derengő félhomályba.

Épp úgy festett, mint amikor utoljára láttam őt, kivéve persze, hogy a feje most a nyakán volt. Goarm volt az, néhai testőröm és - az igazat megvallva - nem lepődtem meg rajta, hogy neheztelt rám.

- Remélem, te is az enyémhez hasonló, szar helyzetben vagy! – morogta indulatosan. – Mit akarsz tőlem?
- Talán sietsz valahová? – hangom cinikus élt kapott, ahogy fejemmel a sátor bejárata felé biccentettem.

Tekintetével követte a mozdulatomat. Nem szólt egy szót sem, de láttam, hogy széles vállai megereszkednek, és lassan lehajtja a fejét. Életében nemigen kedvelem a fickót, de most közel jártam hozzá, hogy megsajnáljam.

- Segíthetnél nekem… Tudod, az együtt töltött idők emlékére.
- Furmányos módon megitattál velem valami mérget, amivel nyomorult zombivá aláztál engem! – hangjában most indulat remegett. – Az életemet kockáztattad, valami hülye háborúban, végül pedig… - szava elakadt egy pillanatra, ahogy felidézte magában a szörnyű emléket. - …feláldoztál engem a kisded játékod érdekében! Ugyan, miért segítenék neked? Inkább karba tett kézzel nézem majd, ahogy széttép téged valami förtelem, vagy ha mégsem, úgy ez a vacak nap szárítja ki a testedet és…
- Gondolkodtál már azon, hogy téged miért nem sodort magával a folyó?

Hirtelen abbahagyta a fröcsögést és láttam, hogy egy pillanatra eltöpreng azon, amit mondtam neki. Végül tétován megrázta a fejét:

- Biztos csak szerencsém volt… Ugyan mit számít az, hogy itt maradtam? Nem tűntek el az emlékeim, ez igaz, de attól még ugyanúgy fogoly vagyok itt, mint…
- Azért nem ragadott el a feledés árja, mert még van remény számodra! Emlékszel, milyen érzés volt, amikor ártatlan emberek életét mentetted meg a háborúban?
- Csak azért tettem, mert te megparancsoltad, bár… - hirtelen elhallgatott és szélesen elvigyorodott. – Azért jó érzés volt szétcsapni néhány rusnya démonfejet!
- Volt ott más is, nem igaz?
- Az igazat megvallva… Amikor megmentettem őket, akkor nem nézték azt, hogy ki vagyok, csak… Valami furcsa érzelem áradt belőlük felém. Egy ismeretlen érzés, amitől elgyengültem és valahogy összefacsarodott a szívem…
- Hála, szeretet… - mondtam és hangomból eltűntek a gúnyos zöngék.
- Ha te mondod…
- Kiviszlek innen, de neked is segítened kell!
- Megpróbálhatom, de nem ígérek semmit. Valamennyire eligazodok itt, de nincs túl nagy hatalmam ebben a világban…
- Csak néhány információra lenne szükségem…
- Azokkal mindig ügyesen kereskedtem! – mondta a néhai bérgyilkos perverz vigyorral az ajkán.
- A hegy belsejébe nyíló kapuról lenne szó és az azt őrző lidércekről…
- Szeretnél átjutni rajtuk, nem igaz?
- Esetleg, tudod a módját, hogyan tehetném meg?
- Igen, bár nem tudom, hogy mire mész az információval… Nos, egy halottnak a vérét kell a kapura kenned, azután… már szabad az út előtted!

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 5 db)