Vérrel írt krónikák... XI.

Fantasy / Novellák (685 katt) bel corma
  2015.03.07.

Hosszú ideje gyalogoltunk már, amikor egy viszonylag magasan húzódó, széles sziklaplatóhoz érkeztünk. A vérszínű égbolton tündöklő aprócska, fehér nap még mindig rezzenéstelenül állt a zeniten, ezért úgy döntöttem, hogy időgömböm segítségéhez folyamodom. Az alma méretű kristály megnyugtatóan simult a tenyerembe, én pedig könnyedén végigsimítottam a felületén. A tejszerű anyag azonnal áttetszővé vált, így megcsodálhattam a belsejében izzó apró, szivárványszínű fénymagokat. A hétből még hat világított, ebből tudtam, hogy egy nappal ezelőtt keltünk útra.

A többiek is fáradtak voltak, a hely pedig jól védhetőnek tűnt, ezért úgy döntöttem, hogy tábort verünk itt. A nappali világosság és az egyenletes hőmérséklet miatt nem kellett tüzet gyújtanunk, bár a növényzet teljes hiánya – a hagyományos módon legalábbis – ezt nem is tette volna lehetővé.

Tünde ételekből álló vacsoránk könnyű volt, de tápláló és hamarosan erőt vett rajtunk a fáradtság. Elsőként vállaltam magamra az őrködést, majd, miután a többiek elaludtak, lehunytam a szememet, és három hosszú lélegzetvétel után aranyszínű fénygömböt vizualizáltam a táborunk köré. Kiterjesztettem az elmémet és lassan körbefordulva végigpásztáztam a környező tájon. Nem érzékeltem semmilyen élőlényt a közelben, így egy idő után megszakítottam koncentrációmat.

Elbóbiskolhattam, mert egy könnyű kéz érintésére riadtam fel. Kinyitottam a szemem és meglepődve láttam, hogy Ariel térdel mellettem. Mutatóujját az ajkához érintve, némán csendre intett engem.

- Mi történt? – suttogtam értetlenül.
- Én csak… szerettem volna megköszönni, hogy megmentetted az életemet – hangja most halk volt és simogató.
- Ezért ébresztettél fel? – mondtam közömbösséget színlelve, mert kíváncsi voltam, hogy mire megy ki a játék.
- Nem csak ezért – búgta sejtelmesen és fürge mozdulattal mellém heveredett. Egészen közel fészkelte magát hozzám, majd fél könyökre támaszkodott és fölém hajolva, kíváncsian tanulmányozni kezdte az arcomat. A szemében idegen tűz izzott fel, mely ugyanúgy lehetett a vágy vagy az éhség visszfénye is. Forró ujjai könnyed céltudatossággal simítottak végig az ajkamon.

Elkaptam a csuklóját, ő pedig ugyanazzal a lendülettel fölém hengeredett. Tekintete most újra a borostyán színében ragyogott, ahogy lágyan hullámzó felsőtesttel, élveteg hangon dúdolni kezdett:

- Ne mondd, hogy te sosem gondoltál még rá… vadász! Tudom, hogy az én furcsa, természetellenes szépségem valami módon lenyűgöz téged! Látom a szemedben, érzem a gondolataidban…

Ekkor szólalt meg a hang először a fejemben. Nem volt erőszakos, követelőző, vagy durva, inkább halk, simogató és szeretetteljes.

„Ébredj!”

Ariel lábait már a derekam köré fonta és az egyik karomat is sikerült leszorítani a földre. Kétségbeesetten tartottam a másik csuklóját, ám tudtam, hogy emberfeletti erejével hamarosan végleg legyűr majd engem. Ajkamat szóra nyitottam, ám a vámpír megelőzött. Villámgyorsan fogást váltott és ujjai már a torkomat szorították.

- Nem ér varázsolni! – sziszegte és tébolyult módon felkacagott. Láttam, ahogy éles szemfogai előtörnek az ínyéből, ahogy felkészült a végső csapásra. A hang újra megszólalt, ám ezúttal sürgetőbben, szinte parancsolóan zengett.

„Ébred fel, MOST!!!”

Ekkor eszméltem fel a rémálomból. Az elém táruló kép borzadállyal vegyes hányingert ébresztett bennem.

A lábamnál egy meztelen, emberszerű teremtmény állt, néma mozdulatlanságba dermedve. Nyálka borította a testét, áttetsző bőre alatt pedig zöldes artériák kusza hálózata hullámzott. Arcvonásai elmosódottak voltak, fejéből pedig vékony, pókhálószerű szálak nyúltak ki, melyek nyálkásan és hűvösen tapadtak a homlokomra. Fejemet óvatosan oldalra fordítottam.

Láttam, hogy Amelia és Narmiraen mellett is egy-egy testrabló áll. A lány teljesen elernyedt a parazita ölelésében. A kapitány szintén mozdulatlanul feküdt, de észrevettem, hogy keze óvatosan a kardja markolata felé mozdul. Szeme résnyire nyitva volt, és sikerült elkapnom a tekintetét. Észrevette, hogy figyelem, ezért halványan bólintottam, majd jeladásra készen felemeltem az ujjamat.

Amikor felnéztem, akkor láttam meg, hogy az élősködőm engem figyel. Egy pillanatra megdöbbentett az ismerős, fellegszürke tekintet, ám gyorsan erőt vettem magamon.

- Most! – ordítottam és érzékeltem, hogy kardom szinte kirobban a hüvelyéből. Egyetlen hosszú mozdulattal vágtam el az engem fogva tartó szálakat és fejeztem le a kreatúrát. Még láttam, hogy Narmiraen megöli a lány parazitáját, amikor megrohantak a képek.

Éjsötét, csillagtalan dimenzióban lebegtem. Velem szemben apró szikra gyúlt, melynek derengése lassan fehér ragyogássá fokozódott. Fénye vetekedett a napéval, de azzal ellentétben egyáltalán nem volt szembántó. Azután az izzás lassan megszelídült és egy törékeny nő alakjának körvonalai bontakoztak ki belőle. Szabályos arcán bölcs mosoly derengett, mindentudó tekintetének békés mélysége pedig végtelenül megnyugtató volt számomra. Földöntúli szépsége feloldódott lelke tisztaságának csöndes ragyogásában. Egy szemvillanásnyi időre megértettem az univerzum összes titkát, ám a felejtés bizonyossága is ott remegett ebben az érzésben. Annyira fájóan tökéletes volt a pillanat, hogy elakadt a szavam és könnyek szöktek a szemembe. Az érzet azután, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt.

- Ki vagy te? – nyögtem elhaló hangon, bár szívem mélyén már sejtettem a választ.
- A kardod szelleme vagyok… - suttogta az angyali jelenés szelíden. – Valaha nagyhatalmú papnő voltam egy olyan korban, mely sokkal békésebb volt, mint a ti időtök. Később minket is elért a háború, én pedig népem érdekében meghoztam egy áldozatot…
- Önként vállaltad a rabságot?
- Sokkal többet tehettem így a világért, mint egy halandó ember testébe zárva.
- Ezentúl nekem segítesz majd?
- Csak addig, amíg méltónak talállak rá… Addig, amíg a jó ügy érdekében cselekszel majd!

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 6 db)