Vérrel írt krónikák... IX.

Fantasy / Novellák (619 katt) bel corma
  2015.02.08.

Indulás előtt meglátogattam Mirandát. Egy fiatal pár fogadta magához, ahol az asszonynak nem lehetett gyereke. Kedves, mosolygós teremtés volt és tudtam, hogy a kislánynak jó helye lesz náluk. Halkan bevezettek a szobájába, azután magunkra hagytak minket. Bár ágyban volt már, az álom édes kábulata még csak megkísértette őt, nem kerítette hatalmába.

Letérdeltem mellé és megsimogattam az arcát. Elmosolyodott.

- Most mész el, ugye?

Fáradtan csillogó szemeivel most a koránál jóval öregebbnek tűnt számomra. Némán bólintottam.

- Te is meghalsz majd, ahogy a szüleim?
- Ők nem haltak meg…
- Néha még álmodom velük – suttogta tűnődve, szomorúan.
- Mit mondanak neked?
- Nem szólnak hozzám, csak mosolyognak. Megnyugtató a jelenlétük, olyan, mintha azt üzennék: légy erős, mi vigyázunk rád!
- Most is veled vannak, csak… másképp. De tudnod kell, hogy attól még ugyanúgy szeretnek téged!
- Tudom… érzem, hogy így van… - elmosolyodott, nagy, zöld szemei pedig lassan lecsukódtak.

Mikor felálltam mellőle, már mélyen aludt. Oltalmazó szimbólumot rajzoltam a feje fölé a levegőbe, majd lassan kióvakodtam a szobából.

***

Következő utam Ameliához vezetett. Kényelmes, bársonnyal húzott karosszékében üldögélt, amikor beléptem a szobába. Csak egyetlen szál gyertya égett a legtávolabbi sarokban megbúvó apró pipereasztalkán. A falakon hosszúkás árnyak járták baljós táncukat a láng lobogásának szabálytalan ritmusára. A lány lassan hátradőlt a széken, így arca félig sötét takarásba került. Hangja tűnődő, szinte szórakozott volt, amikor megszólalt:

- Elérkezett hát a szomorú pillanat…
- Igen – mondtam bizonytalanul és hasztalan igyekeztem megtalálni tekintetét a homályos derengésben. – Ma éjszaka kerül sor a szertartásra és örülnék, ha te is ott lennél, amikor útnak indulunk.

Könnyed mozdulattal felállt és odalépett hozzám. Csak most vettem észre, hogy szokásos, gazdagon díszített ruhája helyett egyszerű, testhez simuló, sötétszürke kezeslábast visel. Elérthette a tekintetemben lappangó kérdést, mert ajkán szomorkás mosollyal válaszolt ki nem mondott szavaimra:

- Jól esik elrejtőzni néha az udvar kíváncsi szemei elől. Tudod, fárasztó dolog trónörökösnek lenni, emellett… Ez a ruha kényelmes és jól is áll nekem! – csacsogta félig kihívó, félig kislányos bájjal átitatott hangon. Látva éledő zavaromat, gyöngyöző hangon felnevetett, majd hátrébb szökkent és ügyesen körbefordult. – Vagy te nem így látod?

Én is megengedtem magamnak egy halovány mosolyt és némán bólintottam. Úgy döntöttem, hogy belemegyek a játékba.

- Akkor… ott leszel a tisztáson?
- Nem, inkább… - duruzsolta halkan, majd váratlanul hozzám hajolt és futó csókot lehelt az arcomra. – Megvárom, amíg hazatérsz. Ne feledd, minden kalandodról tudni akarok majd, melyben odaát részed lesz! Ne várakoztass soká, és ami a legfontosabb: épségben gyere vissza!
- Minden erőmmel azon leszek!

***

Miután elköszöntem Ameliától, a szálláshelyünkre siettem. Ariel már várt rám. Feketében volt, fejére pedig szintén sötét kendőt kötött. Épp újdonsült kardjait élezte, amikor megérkeztem. Egy perccel később Narmiraen is csatlakozott hozzánk. Vidámnak tűnt és magabiztosnak.

- Azt hiszem, elérkezett az idő… - mondta és a fejébe nyomta avarszínű kalapját. Hosszú kabátja alól elővillant vadonatúj kardjának fénylő markolata. – Van esetleg valami kérdésetek?
- Nekem volna egy! - A nő kardjával most a kapitányra mutatott, majd választ sem várva folytatta. - Csak nekem gyanús, hogy milyen magabiztosan mozogsz az események forgatagában. Semmin sem lepődsz meg, csak magától értetődően elfogadod a dolgokat. Mintha csak sejtenéd, hogy mi következik majd. Igen, szerintem te tudsz valamit, amit nem osztasz meg velünk!

Narmiraen íriszén sötét felhő suhant át, ám mindez egy szívdobbanásnyi ideig tartott csupán. Tekintete megrebbent, arcán pedig újra az ismerős, vidám kifejezés ragyogott fel.

- Talán te is elmesélhetnéd nekünk, hogy merre jártál a múlt éjszaka…

A nő tekintetében izzó, fekete tűz most lobot vetett. Kezében megvillant a kardja. Már mozdult volna, de a levegőben feltámadó, láthatatlan erőtér visszalökte őt. Vártam, amíg megnyugszik kissé, majd megszüntettem a varázslatomat.

- Ez az ostoba vádaskodás nem vezet sehova! Csak fölöslegesen pazaroljuk az erőnket…

Narmiraen arcán ártatlan mosollyal, megadóan tárta szét karját, Ariel pedig morgott valami az orra alatt, amit akár egyetértésnek is vehettem.

- Menjünk, mert még lekéssük a holdtöltét!

***

Antariel és a főmágus már a tisztáson várt ránk. Óvatosan, kíváncsisággal nyitottam rá harmadik szememet az asztrálvilágra. Az egész tisztás kristálytiszta, fehér fényben fürdött, a monolitok pedig óarany színben ragyogtak a köztes dimenzióban. Csak nehezen bírtam elszakítani tekintetemet a lenyűgöző látványtól.

A mágus a lapos, fehér kövekből kirakott, hét láb sugarú kör közepébe vezetett minket, majd az uralkodó intésére nekilátott, hogy működésbe hozza az aranykaput. Körbejárta a hatalmas, szürke oszlopokat és egy meghatározott logika szerinti sorrendben megérintette a felületükön sorakozó szimbólumokat. A hét monolit közül kettő már kékesfehér színben ragyogott és a belőlük áradó zümmögés is egyre hangosabb lett. Antariel odalépett hozzánk. Hangja most nélkülözött minden magasztos zöngét, mintha csak a barátaihoz és nem az alattvalóihoz beszélt volna:

- Eddig voltatok hát vendégeink, most pedig az útjaink elválnak egy időre. Remélem, nem túl hosszú időre, persze!
- Megtettél mindent, amire adott szavad kötelezett téged, talán még többet is annál! – mondtam mosolyogva és mély meghajlással tisztelegtem előtte. Ujjait szertartásos módon a szívéhez, majd a homlokához érintette és könnyed főhajtással viszonozta gesztusomat, azután óvatosan kihátrált a kőkörből.

A zümmögés tovább erősödött, és már mind a hét obeliszk szemkápráztató fénnyel ragyogott, amikor észrevettem egy apró, ám annál árulkodóbb fénytörést az egyik járólap felszínén.

Hirtelen balsejtelemmel átitatott, zavaros benyomások emlékei rohantak meg. Amelia egyszerű szürke ruhája… Tekintete, mely kerülte az enyémet… Kérdéseimre adott, kitérő válaszai… A sötétbe burkolózó szoba…

Ahogy tovább erőltettem a szemem, egy törékeny alak sejtelmes, leheletfinom körvonalának rebbenését véltem kivenni a levegőben. Észrevehette, hogy figyelem, mert halkan felszisszent, és még érzékeltem a fürge lábak könnyed, surranó neszét, de akkor már nem tehettem semmit. A föld megremegett a talpunk alatt, a felébredő dimenziókapu fekete örvénye pedig magába szippantott minket…

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 4 db)