Vérrel írt krónikák... VIII.

Fantasy / Novellák (708 katt) bel corma
  2015.02.03.

Az uralkodó, Narmiraen és a kartográfusok rangidőse is a teremben volt már, amikor megérkeztünk. A papiros az asztalon pihent. Láttam, hogy apró, vérszínben tündöklő hegyek és mély szurdokok alkotta felszín háromdimenziós képe remegett a térkép fölött. Egymástól szabályos távolságban elhelyezkedő, aranyszínű pontok jelölték azt a képzeletbeli útvonalat, amelyről úgy hittem, elvezet majd engem hőn áhított célomhoz. A király hangja rángatott ki merengésemből:

- Lenyűgöző, nem igaz?

Végre sikerült elszakítanom tekintetemet a nem mindennapi látványtól és némán bólintottam. Az idős térképész most megköszörülte a torkát és előre lépett.

- Engedelmeddel…

Antariel nagyvonalúan az asztal irányába intett. Larrion nem kérette magát és könnyedén megérintette a hologram felszínén ragyogó pontokat. Ujjai nyomán egy ideális út töredezett nyomvonala kezdett kirajzolódni. A nyugtalanító benyomás, mely első pillanattól fogva ott motoszkált a fejemben, most végre bizonyossággá érett bennem.

- Nehéz terepnek tűnik…
- Mert az is! Éles sziklák, mély szakadékok, magas hegyek, de… nem csak e miatt veszélyes az a vidék…
- Van más is?
- Ismeretlen kreatúrák is akadhatnak ott. Nem kizárt, hogy erős mágikus képességekkel rendelkeznek és…
- Mégis… hol van ez a hely?!
- Nos… A térkép nem e világról való, a terület pedig, amit ábrázol, nem más, mint a Gash` Gaar…
- Az meg mi a pokol? – bukott ki Arielből az önkéntelen kérdés.
- Pontosan az… - suttogtam és éreztem, ahogy összeszorul a torkom. – A pokol legkülső körének is nevezik, bár elméletileg nem sok köze van hozzá. Inkább egyfajta alacsony rezgésszámú dimenzió ez, ahol az ide száműzött lelkek vezekelnek bűneikért.
- Hogyan juthatnánk el oda? – a nő karcsú ujjainak érintése nyomán a kép megremegett. Gyorsan elkapta a kezét és bocsánatkérő tekintettel nézett ránk.
- A nagy kőkör segítségével - vette át a szót a király. – Dicső eleink olyannyira tisztelték isteneiket, hogy megkíséreltek létrehozni egy állandó kapcsolatot a mennyei dimenziók és a tündék világa között. Megvolt hozzá az erejük, így nem esett nehezükre a vágyaik segítségével megformázni az anyagot. Végül megszületett a kőkör, ezzel együtt pedig az isteneink is eljöttek közénk. Tanítottak, gyógyítottak és segítettek minket. Ez volt a tündék aranykora…
- Mi történt azután?

Az öreg tekintete megfakult, mint a nap ragyogása hűvös, téli alkonyon. Úgy hittem, talán népe kollektív emlékezetében merült most el, hogy felidézze a régmúlt, dicső korok eseményeit.

- A mágikus apály lassan érte el világunkat. Erőnk fokozatosan elhagyott minket és már képtelenek voltunk végrehajtani legnagyobb varázslatainkat. Az égiek azt mondták nekünk, hogy a planéták eleddig kedvező együttállását most tartósan negatív konstelláció váltja fel. Segítségükkel még sikerült fenntartanunk egy ideig az aranykaput, azután… Lassan, egymás után mindannyian visszatértek az otthonukba, a külső világokba. Ilmarien maradt utoljára, de mielőtt végleg itt hagyott volna minket, még nekünk ajándékozott egy útmutatót…
- Úgy mint? – kottyantotta közbe Ariel.

Antariel nem ütközött meg szemtelenségén, vagy ha mégis, hát ügyesen titkolta azt. Folytatta a megkezdett gondolatmenetet:

- Egy listát adott, amely tartalmazta a legfontosabb külső világok pontos helyét és azok elérésének a módját. Egyfajta kép-szimbólum kombináció ez, amely működésbe hozza a monolitokat.
- Bármikor használhatjátok őket?
- Régen képesek voltunk rá, de ma már… Csak a telihold ereje tud életet lehelni azokba a szent sziklákba.
- Akkor még épp időben vagyunk! Ma éjjel lesz az utolsó előtti holdtölte, bár… azt nem tudom, hogyan járjuk meg ezt a hosszú utat egyetlen nap alatt!
- Talán véghezvihető a dolog… - az aggastyán tűnődve szemlélte a térkép háromdimenziós ábráját. – Az őseink közül néhányan jártak már abban a világban. Elbeszéléseikből arra következtetünk, hogy odaát hétszer lassabb az idő folyása. Szerény becsléseim szerint nagyjából…
- Egy hetünk van rá, hogy megtaláljuk Elinor nyughelyét! – a nő hangja sötét tónussal telítődött, borostyánszínű íriszén pedig sötét felhő suhant át. A pillanat gyorsan tovatűnt, ő pedig újra a régi volt. Sikerült magára öltenie legbájosabb mosolyát. - Úgy értem… egy hét és Aleysiát újra a karjaidban tarthatod majd!
- Úgy legyen! – suttogtam és önkéntelen mozdulattal megérintettem a nyakamban lógó ezüstmedált.
- Bízom benne, hogy ennyi idő elegendő ahhoz, hogy megszerezzétek, amit akartok és épségben visszatérjetek a kiindulási ponthoz. Ha mégsem, úgy hosszú időre odaát rekedtek majd!

Antariel biccentett Narmiraennek, az pedig előrelépett.

- Remélem, jó hír számotokra, hogy én is veletek tartok az úton! Jártam már furcsa helyeken, így jó esetben a segítségetekre lehetek abban a másik világban. Bölcs királyunk a rendelkezésünkre bocsátotta a fegyvertár kulcsát is. Tudjátok, a Gash’ Gar őshonos fajai közül néhány anyagtalan testtel rendelkezik, ezek pedig csak mágikus fegyverrel pusztíthatók el!
- Meglepően sokat tudsz arról a helyről… - Ariel hangja kissé élesebbre sikeredett a kelleténél. Elkaptam tekintetét, mely most szórós volt és fekete.
- Sok mindent nem tudtok még rólam – mondta könnyedén –, egyébként meg… csak próbálok logikusan gondolkodni.
- A legfontosabb dolgokat megbeszéltük hát! – zárta rövidre a vitát a király. – A szertartás pontban éjfélkor veszi kezdetét. Addig van elég időtök, hogy összeszedjétek a szükséges felszerelést és elbúcsúzzatok a szíveteknek kedves emberektől…

***

Első utunk a királyi kincstárba vitt. Szépen megmunkált fegyverek sorjáztak a falakon és a mahagónifából faragott, karcsú állványokon. A kapitány pillantásra sem méltatta őket. Egyenesen a terem végébe sietett, ahol egy alacsony, ám vastag ébenfa ajtó zárta el az utat. Leakasztotta a nyakában lógó, súlyos aranykulcsot, a zárba illesztette, majd halk kattanással elfordította azt. Elmosolyodott és szélesre tárta az ajtót…

A szobából áradó, sokszínű ragyogás lenyűgözött engem. Voltak ott obszidián kardok, melyek opálos fénnyel derengtek, kristálypengék, a jéghideg gleccserek dermesztő csillogásával és vérben edzett fegyverek, alvadt színű, bordó izzással.

Narmiran nem sokat tétovázott. Belépett a szoba végében megbúvó, apró fülkébe és leemelte a falon függő könnyű, holdezüst kardot. Egy pillanatig a markában méregette a súlypontját, majd könnyed csuklómozdulatokkal megforgatta a levegőben.

- Egészen otthonosan mozogsz itt! – bukott ki Arielből az epés megjegyzés.
- Ugyan… Már régen kinéztem magamnak ezt a szépséget! – elégedett vigyora még a szokásosnál is szélesebbre sikeredett. – Egyébként nyugodtan szolgáljátok ki magatokat!

Társam nem sokat kérette magát. Leakasztott a falról egy vékony, hajlékony pengéjű rapírt és suhintott vele néhányat a levegőbe. Kedvtelve méregette a míves, cirkalmas motívumokkal gazdagon díszített kosarat, azután hirtelen ötlettől vezérelve meggondolta magát. Visszaakasztotta a falra, helyette pedig két, acélkék színben tündöklő pengéjű rövidkardot választott. Első pillantásra a messzi dél nomádjainak ívelt fegyverei jutottak róluk az eszembe. Én inkább az ösztöneimre hagyatkoztam. Ujjaim hegyét könnyedén végigfuttattam néhány tetszetős pengén, amikor…

Furcsa érzés kerített hatalmába. Olyan volt, akár egy lágy, szerelmes sóhaj lassan múló emléke az őszi szélben. Régvolt, karcsú ujjak simítása forró arcomon és a nyomukban feltámadó kínzó kíváncsiság kielégítésének távoli ígérete. Tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem és kinyitottam a szemem…

A fegyver a kardok királynőjének tűnt számomra. Kettős ívben meghajló pengéje nem volt annyira vastag, hogy nehézkessé tegye forgatását, ám ahhoz épp elég, hogy kellő nyomatékot adjon az ember csapásának. Fekete volt, üvegszerű és olybá tűnt számomra, mintha tükörsima felületét időnként hullámok fodrozták volna. A keresztvas és a markolat is sötét színben tündökölt, csak a markolat gombja törte meg a homogén felszínt, ennek foglalatába ugyanis egy jókora, szépen csiszolt gyémánt volt ágyazva. Tisztán tapintható volt a belőle áradó, finom energia és még valami más is…

A vágy, hogy megtalálja végre méltó társát, egy embert, aki mesteri módon forgatja majd. Elmosolyodtam és leemeltem a fegyvert az állványról. Rövid töprengés után egy vérvörös színű, hajlított pengéjű tőrt is magamhoz vettem még, mielőtt végleg elhagytuk a fegyvertárként működő, apró szobát…

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 4 db)