Vérrel írt krónikák... II.

Fantasy / Novellák (623 katt) bel corma
  2015.01.01.

Éjfél előtt egy órával már a megbeszélt helyen várakoztam. Egy leégett falu romjai csúfították el a temető mögötti területet, azon túl pedig fiatal fákból álló erdősáv hullámzott a feltámadó, hűvös szélben.

Egy csonka tűzfal mögött húzódtam meg, mert ez jól védhető helynek tűnt a számomra. Nem szerettem volna, hogy meglepjenek, ezért néhány apró óvintézkedést is foganatosítottam. Végül elsuttogtam az ilyenkor szokásos mágikus igéket és vártam, amíg a látómezőm teljesen kitisztult. Az éjszaka sötét homályát most ezüstös-fehér derengés váltotta föl. Fertályóra sem telt el, amikor halovány, kékes szikra gyúlt az erdősáv hozzám legközelebb eső pontján. Vigyorogva fordultam a testőröm felé:

- Látom, Goarm, mondtam neked, hogy ezek a jelzőrúnák egyszer még jó szolgálatot tesznek majd!

Kedvenc bábom szokásához híven némaságba burkolózott, én pedig újra a fák irányába kémleltem. A következő jelzőfény már a legszélső romok között lobbant fel, és hamarosan ragyogó lángok sora mutatta a közeledők útját. Végre sikerült kivennem őket a kísérteties derengésben…

Ariel karcsú sziluettje mellett egy vaskosabb árny magasodott, kettejük között pedig egy apró, törékeny alak körvonalai hullámoztak a sötétben. Mágiával megerősített látásomat már bántotta a ragyogás. Intettem és a lápi lidércekként tomboló fények apró szalmalángokká szelídültek. Tízlépésnyire jártak tőlem csupán, amikor figyelmeztetően felemeltem a tenyeremet.

- Maradjatok, ahol vagytok!

Még ebből a távolságból is láttam, hogy Ariel ajka gúnyos mosolyra húzódik.

- Különben, mi lesz?
- Halálos csapdába sétáltok. Salamon pecsétjébe könnyű belépni a magatok fajtának, ám elhagyni azt, szinte már lehetetlen. Ha mégis így tennétek, akkor tétlenségre lennétek kárhoztatva idebent, míg a hajnali napfény véget nem vetne a szenvedéseteknek.
- Ha megölnénk téged, azzal megtörnénk a varázslatot…
- Erre is gondoltam – suttogtam rekedt hangon, és felmutattam nekik a kezemben szorongatott, ökölnyi, fekete követ. - Ez itt egy napfény-kristály. Hosszú eonokon át gyűjtötte magába a nap erejét, és most csakis az én mágiám tartja kordában. Ha megöltök, azonnal működésbe lép és tízlépésnyi sugarú körben mindent porrá hamvaszt, titeket is beleértve, persze!
- Mi nem mehetünk oda, te pedig nem jöhetsz ide… - búgta Ariel sejtelmes hangon. – Nekem ez igazi patthelyzetnek tűnik!
- Talán mégsem… elindítom felétek a testőrömet a térképpel, ti pedig idehozzátok a kislányt. Ha minden jól megy, félúton találkozunk és megejtjük a cserét, azután… Mindenki megy majd a saját dolgára!
- Ámen! – suttogta a nő, majd Gregorra nézett és némán bólintott.

A magas, tagbaszakadt férfi átölelte a lány vállát, és lassú léptekkel elindult felénk. Intettem és Goarm kezében a térképpel hasonlóképpen cselekedett. A romok szélénél találkoztak, és nagy megkönnyebbülésemre gond nélkül lebonyolították a cserét. A testőröm már félúton járt visszafelé, amikor elszabadult a pokol…

Apró szisszenésekre, majd tompa puffanások zajára lettem figyelmes. Láttam, hogy Goarm testén véres erek fakadnak, és meginog egy pillanatra. Szerencsére időben sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és sántikálva folytatta útját a biztonságos menedék felé. Érzékeltem, hogy Gregor a földre omlik, és bíbor csíkot húzva maga után próbál meg egy törmelékhalom takarásába kúszni. Arielnek nyomást sem láttam. Valószínűleg a veszély első jelére elmenekült, és sorsára hagyta társát. Villámgyorsan reagáltam a helyzetre.

- Fedezd a lányt a testeddel! Vigyázz, mert jobbról érkeznek a…

Újabb, ezúttal sivító szisszenések szaggatták a levegőt és láttam, hogy kedvenc testőröm fej nélkül, véresen vonagló masszaként omlik a földre. A kislány a tűzfal szélénél állt, tőlem hatlábnyi távolságra csupán.

Úgy döntöttem, hogy kockáztatok és feladtam biztonságos menedékemet. Egy ugrással a lány mellé érkeztem, és határozott mozdulattal penderítettem őt a fal fedezékébe. Épp idejében, mert hangos kopogás közepette újabb kőzápor zúdult ránk. A bazaltkockákból összerótt építmény kiállta a próbát, de tudtam, hogy támadóink percről-percre közelebb nyomulnak hozzánk. Szorosan átöleltem a gyermeket, és áldottam magam előrelátásomért, amiért a démoncsapda mellett egy térkaput is felállítottam a romok között. Igyekeztem kizárni a külvilágot, ahogy az átjárót működésbe hozó mágikus igéket citáltam, és csak reméltem, hogy hosszú kiképzésem nem volt hiábavaló.

Érzékeltem a fokozódó remegést, ahogy a valóság síkjai dübörögve elcsúsztak egymáson. A dimenzió kifordult sarkaiból, a csillag pedig nyögve életre kelt. Éreztem, hogy az egyirányú áramlás magába szippant minket, és még valami mást is…

Egy sötét, elmosódott foltként mozduló árnyat, amely a magába omló kapun keresztül követett minket…

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 4 db)