A tengerparton

Szépirodalom / Novellák (676 katt) angyalka146
  2014.10.28.

Békésen hullámzik a tenger előttünk. Apró, halk csapódással jön ki a fövenyre, ahol lábunk nyaldossa. Még sohasem voltam a tengernél. Mindig vágytam rá, de az élet egészen eddig a pillanatig nem adott esélyt arra, hogy láthassam. Most itt vagyok Görögországban, nem sokkal a férjem és a gyerekem halála után. Szomorúságot kellene éreznem, mély fájdalmat, de csak bűntudatom van.

A mellettem ülő férfi a 40-es évei közepén jár, haja már gyér, inkább kopasz és tűnődve néz a messzeségbe. A nap utolsó sugaraival még megfesti az eget: narancsvörösben úszik minden. A hőmérséklet kellemes, bár már októberben járunk, a köztünk lévő távolság alig karnyújtásnyi. Romantikus lenne a helyzet, a táj olyan, mint amilyen minden idilli hollywoodi filmben megjelenik. Talán a férfi is arra gondol, amire én. Szeretkeznünk kellene. Ez egy magánstrand: az övé. Senki sem látna meg minket. Igen, érzem, amint ölem nedvesedni kezd, mert felizgat a gondolat, hogy magáévá tehet. Vonzódok hozzá. De nem úgy, ahogyan ő szeretné. Nem úgy, ahogyan én szeretném. Oldalra fordulok és ránézek: bárcsak kicsit szebb lenne! Csúnya szegény, és ez a tény lelombozza bimbódzó szexuális vágyam. Ő is rám néz. Ugyanazzal a csillogó, csodáló és imádó kifejezéssel, mint amivel a férjem is nézett. Elgondolkodok: miért van az, hogy 25 éves koromig senkit sem találtam, aki hozzám illene, és akkor alig egy hét leforgása alatt két férfi is nekem adja a szívét? Mert nekem adta, tudom. Az első pillanattól fogva, ahogy meglátott.

- Mire gondolsz? – kérdezi.
- A szerelemre – válaszolom. – Arra, hogy miért van az, hogy nem tudjuk szeretni azt, aki megérdemelné, és miért érzünk bűntudatot, hogyha nem vagyunk képesek az érzelmeket viszonozni?
- Most a férjedre gondolsz?
- Rá is. Meg rád is – teszem hozzá gondolatban.
- Biztosan nehéz időszak ez neked – mondja mély együttérzéssel. Látom rajta, hogy tényleg így gondolja.
- Igen, annak kellene lennie, hiszen meghalt a férjem és a két éves lányunk. Szörnyű ezt így nyíltan, hangosan kimondani, de nem vagyok szomorú. Illetve persze a magam módján az vagyok, de anno apám halála jobban megviselt, mint az ő elvesztésük.

Értetlenül néz rám. Azt hiszi, megzavarodtam. Hogy a gyász beszél belőlem.

- Félre ne érts: nagyon szerettem Krisztiánt. Tényleg. Vele boldog, nyugodt és kiegyensúlyozott voltam. A szex is jó volt – elmosolyodok az emlékek hatására. – A kis Mirát is nagyon szerettem. De… Teher volt számomra. Mármint a család. Sokszor Mira születése előtt is arra gondoltam, hogy el kellene hagynom Krisztiánt. Csak hátráltatott. Amire időm és kedvem lett volna, azzal nem tudtam foglalkozni, mert vele kellett. Ha pedig azzal törődtem, mire lelkem vágyott, akkor őt hanyagoltam, s ez szomorúvá tette. Mira születése után az egész rosszabb lett. Teher volt számomra a gyerek. Amikor a rendőrök felkerestek és közölték, hogy mindketten meghaltak autóbalesetben, az első reakcióm ez volt: lehetetlen! A második: végre szabad vagyok!

Abbahagyom a mesélést és nézem a reakcióját. Döbbent szemek, szemöldök összehúzás.

- Most azt gondolod – folytatom -, hogy lelketlen vagyok. Hogy nincs szívem.
- Őszintén szólva… Nem tudom, mit gondoljak – feleli.
- Szerettem őket, Gábor! Hidd el! De a szabadságot jobban szeretem! Nem nekem való ez a családosdi. Mindig is tudtam, hogy nem az. Úristen! Négyes házas Szaturnusz-Uránusz együttállásom van! Ugyan mit akartam! – kiáltok fel elkeseredetten.
- Ne fogd az asztrológiára…
- Igazad van, be kell látnom. Rossz ember vagyok. Gonosz. Lelketlen.

Miközben kimondom a szavakat, könnybe lábadnak szemeim és sírni kezdek. Makacsul törölni kezdem a könnyeket, és dühös vagyok, amiért kitörtek.

- Nem vagy gonosz – mondja lassan -, csak… Furcsa.
Ránézek. Sajnálom és szánom.
- Miért szeretsz engem? – szegezem neki a kérdést.
Meghökken.
- Miből gondolod, hogy szeretlek?
- Lassan tíz éve vagyunk kapcsolatban, az első találkozásunkkor észrevettem, hogy szerelmes vagy belém. Amikor írtam neked, engedd meg, hogy meglátogassalak Görögországban, azt hittem, visszautasítasz. De nem tetted. Miért?
- Miért mondtam azt, hogy jöhetsz? – arca elfordult tőlem és újra a tengert nézte. Hallgatott.
- Tudom, hogy szeretsz – erősítem meg azt, amit már az előbb is mondtam. – Tudom, hogy vonzódsz hozzám. Én is hozzád. Mint a mágnes két pólusa, úgy vonzzuk egymást. Érzem. TUDOM. És tudom, hogy te is érzed és tudod…
- Mi a baj velem? – néz rám, s közben fátyolosodik a szeme.
- Nincs baj veled. Velem van. Nem tetszel. Külsőleg.
- Értem.
Ebben az egy szóban minden remény, szenvedés és fájdalom benne van.
- Te a lelki társam vagy. Krisztián is azt volt. Akárcsak az ő, a te horoszkópod és tökéletesen fedi az enyémet. Miért űz ilyen tréfát Isten?
- Milyen tréfát?
Keményen ránézek.
- Két lelki társat is ad nekem. Az egyikhez szexuálisan, a másikhoz intellektuálisan vonzódok. Ez a két férfi számomra rejtélyes okok miatt imád engem. Miért?
- Nem tudom. Megláttalak és tudtam: tiéd a szívem.
- Szeretlek. De nem úgy, mint egy férfit. Te a testvérem vagy. Sohasem leszel a szeretőm.
- Tudom.
- Kínozlak. Látod: mindig ezt csinálom. Bántom azokat, akik fontosak nekem. Nem tudom, miért, de az érzelmeim megfagytak. Legalábbis ebben az életben.
- Mit csinálsz majd ezután?
- Kurvának állok vagy remetének. De a kettő közül valamelyik lesz – elmosolyodok.
- Ha az elsőt választod, írj be a vendégkönyvedbe! – mosolyog rám.
- Hülye! – felelem és hozzáugrok. Megölelem.
- Köszönöm, hogy vagy nekem! – őszintén így érzek.
- Én is szeretlek! – mosolyodik el, és sokáig öleljük egymást.

A nap már régen lenyugodott. Az első csillagok is felkúsztak az égre. Igen, lehet, hogy csúnya, lehet, hogy ellenkezek, de ebben a pillanatban érzem: és a megérzéseim sohasem csapnak be. Én ő vagyok, ő pedig én.

Előző oldal angyalka146
Vélemények a műről (eddig 4 db)