Az éjszaka vadászai IV.

Fantasy / Novellák (827 katt) Andrew Sinclair
  2014.10.24.

A doki lakására közös autóval megyünk.

– Eláruljátok a neveteket, vagy használjam az általam kitaláltakat? – kérdezem.
– Az enyém John Giovanni – feleli szinte azonnal az óriás.
– Olasz? – kérdezem.
– Az őseim azok voltak, de én már Amerikában születtem. Téged hogy hívnak?
– Erik Újházy. Én is amerikai vagyok, de a szüleim magyarok voltak. A Második Világháború után emigráltak. Neked mi a neved?
A szöszi nem felel azonnal. Úgy tesz, mintha nem is hallana minket, de végül beadja a derekát.
– Wolfgang Müller – feleli egykedvűen. Látszik rajta, nem kedvére való a társaságunk, de az is lehet, ezzel az egész helyzettel van problémája.
– Te mikor születtél? – érdeklődik John.
– Legyen elég annyi, hogy a Második Világháború idején váltam vámpírrá.

Az autót a némaság üli meg. A kezdeti ismerjük meg egymást fellángolás pillanatok alatt elillant, mint látomás a forró sivatagban. Sokkal inkább a saját gondolatainkkal foglalkozunk, semmint a másik előéletével. Nekem sem tetszik ez az egész helyzet, de nem akarom a többiek tudtára hozni. Nem bízom bennük. Talán a nevek sem valódiak, amelyeket mondtak. Az is lehet, hogy én vagyok túl bizalmatlan? Nem tudom, de nem is érdekel. Azt már megtanultam az elmúlt évek alatt, hogy senkiben sem szabad rendületlenül megbízni. Estem már ebbe a hibába. Nem is egyszer.

Alig félórányi autókázás után érkezünk meg a Ryantől kapott címre. Külsőre mondhatni, egy átlagos családi ház, rendezett portával. Az ajtót nem törték be. A doki lehet, ismerte a gyilkosait, vagy csak nem szeretett bezárkózni.

Bent iszonyatos káosz fogad minket. Bútorok felborogatva, minden a földön.

– Valamit nagyon kereshettek – jegyzi meg John.
– A kérdés az, mit és megtalálták-e – feleli jelentőségteljesen Wolfgang.

A dolgozószoba ajtajában megtorpanunk. Odabent is minden széthajigálva, iratok a földön, polcok kitépve a helyükről. A dolgozóasztalon egy nem várt látvány. Igaz, Ryan szólt, hogy nem takarították még el a doki holttestét, de az sem magyarázat arra, miért nem vált még hamuvá.

Amikor közelebb megyünk, észrevesszük, hogy Dr. Cunningham testét megnyúzták, a szívéből pedig egy karó áll ki. Müller közelebb hajol.

– Tűnyomok a kezén – mondja.
– Ezt honnan veszed? – kérdezi John.
– Ezek a sebek itt elég nagyok, még így is láthatóak. Az asztal mellett a földön ott hever két fecskendő, a doki baloldalán pedig egy injekciós tű.
– Valaki nagyon jó megfigyelő – vágja rá tréfásan John.
Látom, hogy mind a ketten elkezdenek kutakodni.
– Tudja valaki, mit kellene keresnünk? – kérdezem.
– Bármit, amiből kiderülhet, mi történt itt.

Wolfgang tüzetesen megvizsgálja a doki tetemét. Első ránézésre úgy tűnik, mintha pontosan tudná, mit is csinál. Talán ő is valamiféle orvos lehet. Egy-két perc elteltével már sokkal inkább az a gyanúm, hogy keres valamit.

A Giovanni már más kérdés. Rajta látszik, fogalma sincs, mit kellene csinálnia, ahogy nekem sem. Nem vagyok én nyomozó. Lövésem sincs, mire kellene odafigyelnem és mi az, ami nem bír jelentőséggel. Megállok egy szekrény előtt, amely előtt számos könyv hever. Az egyik könyvből egy papír fecni lóg ki. A könyv gyűrött, sárgás lapjaitól sokkal világosabb a színe. Felveszem és elolvasom.

Egy rövid versféle van rajta:

„Angyalok sugarai elbuknak,
Korlátaink lehullnak.
Rettegni fog fajtánk és ember is,
Pusztulásunk lovasait magunk iktatjuk ki.”

Többszöri átolvasás után sem tudom értelmezni, de abban biztos vagyok, aki ezt írta, nem sokat ért a versíráshoz. A fecnit megfogom és begyűröm a köntösöm zsebébe. Ezután körülnézek a szobába, de nem tudom, mit kellene látnom. A káosz, ami jelenleg uralma alá hajtotta a házat olyan, mint a megzabolázatlan elmém. Nem lehet látni benne a folytonosságot, mert a mozdulatlan zűrzavar elrejti a kíváncsi szem elől azt, amit látni kellene.

Egyre kevésbé értem, mit is keresek itt. Az elmúlt éjszaka eseményeire gondolok, de értetlenül állok a dolgok előtt.

Miért pont mi? – csattan a kérdés az elmémben, és visszhangzik az örökkévalóságban. - Miért vagyunk olyan különlegesek?

Első ránézésre semmi egyforma nincs bennünk. Tudom, oka van annak, hogy pont hármunkat szemelt ki a herceg, de egyelőre képtelen vagyok rájönni a miértekre. Ezért határozom el magam, hogy tovább folytatom ezt a kis színjátékot, ameddig többet nem tudok. Túlságosan veszélyes vizekre sodort most a játékos sors és jobb, ha éber maradok.

– Találtatok valamit? – kérdezi Müller.
– Én semmit - feleli a Giovanni.
Odalépek hozzájuk.
– Szeretitek a verseket? – kérdezem mosolyogva.
– Nem én – vágja rá határozottan John.
– Nincs időnk most a versekre, malkáv – nyögi felém Wolfgang.
– Ha nem, hát nem. Akkor megtartom magamnak.
– Mit tartasz meg magadnak? – ostorként csattan a német kérdése.

Lassan feléjük fordulok, miközben fülig érő mosoly suhan át az arcomon. Kiveszem a fecnit a zsebemből, majd átnyújtom Müllernek.

– Az egyik könyvben találtam. Én nem értek belőle egy mukkot sem.

Müller és Giovanni is elolvassák, de tekintetükben látom, ők sem értenek semmit abból a zagyvaságból, amelyet valaki papírra vetett. Meglehet, nincs is összefüggésben a doki halálával kapcsolatban.

Müller visszaadja a papírt, majd az asztal mellett heverő laptop felé veszi az irányt. Felveszi és a doki hullája mellé helyezi. Odamegyek mellé, miközben John kutakodik a földön heverő mappák és papírok között. A laptop kóddal van levédve. Müller idegesen morog valamit németül. Ha jól sejtem, akkor káromkodott. Hmm… Jól hangzott. Nekem is meg kellene tanulnom.

– Ezt nézzétek - szól John, majd átnyújt felénk egy széttépet lapot.
– Fényben járó projekt? – hagyja el akaratlanul is a számat a kérdés. – A doki túl sok Penge filmet nézhetett.
– Mást nem találtál? – érdeklődik Müller.
– Csak ezt.

A papírból kiderül, hogy a Fényben járó projekt valamiféle kísérlet, de sajnos semmi hasznosat nem tudunk meg. Müller odalép a laptophoz, majd pötyög valamit, amire a gép egy sípolással válaszol.

– Bejutottam – feleli elégedett mosollyal az arcán.
– Honnan tudtad a jelszót? – érdeklődik Giovanni.
– Tippeltem. Idenézzetek. Itt van egy mappa, amelynek ugyanaz a neve: Fényben járó.

A mappa képeket és egy szöveges dokumentumot tartalmaz. A képeken megnyúzott humanoidok tetemei láthatók. Némelyiket teljesen megnyúzták, van, amelyiknek csak egyes testrészeit. A szöveges dokumentumból kiderül, hogy a Fényben járó projekt egy titkos kísérlet, amelyet a Walton Kémiai Üzemben űznek. Az írás nem terjed ki, miről is van szó pontosan, de azt megtudjuk, hogy vámpírokon, embereken és ghoulokon is folytattak bőrátültetést.

Egyre kevésbe tetszik nekem ez az egész ügy.

Előző oldal Andrew Sinclair
Vélemények a műről (eddig 6 db)