Démonvadász I.
Fantasy / Novellák (1770 katt) | bel corma |
2014.08.30. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2021/9 számában.
A kiégett ház lehangoló látványt nyújtott. A beomlott tető romjain át beszüremlő napsugarak gyönge fénye csak még jobban kihangsúlyozta a megfeketedett romokat. A feltámadó, hűvös szél sóhaja utat talált az egyik kormos ablakszemen át és felkavarta a padlóra ülepedett pernyét.
„A pusztítás mementója…”
Óvatosan megkerültem egy nagyobb törmelékhalmot és a mestergerendához léptem. Lehúztam a kesztyűmet és ujjaimat könnyedén végigfuttattam az elszenesedett felületen. A bőrömre rakódott fekete-sárga koromréteg látványa semmi jóval nem kecsegtetett. Legrosszabb gyanúmat láttam beigazolódni.
„Bárcsak tévednék!”
Megszagoltam a furcsa keveréket és elfintorodtam az émelyítő szagtól. Sosem tudtam igazán megszokni a kén illatát.
- Mondd, hogy nem az, amire gondolok!
Annabella halk lépteit hallottam közeledni. Hosszú ujjai könnyedén érintették a vállamat, ahogy elhaladt mellettem. Megállt és fejét felszegve mélyet szippantott a keserű illatú levegőből. Mikor rám nézett, valószerűtlenül világos, jégszínű szeme szinte világított a félhomályban.
Már nem kellett válaszolnom a kérdésére. Tudtam, hogy tudja…
***
A friss levegőn gyorsan magamhoz térített, ám a keserű ízt még mindig a számban éreztem. Apró dohányzacskómból előkotortam néhány mentalevelet. Épp ilyen alkalmakra tartogattam őket és csak reméltem, hogy csípős ízük elűzi majd a lelkemre telepedő, dögletes szagot.
Egy kiszáradt fenyő törzsének támaszkodtam és mélyeket lélegeztem. Lassan kitisztult a fejem. Hagytam, hogy tekintetem elidőzzön a kékes derengésbe vesző, Moosmorth-i lankákon. Éreztem, hogy puha, finom ujjak ölelnek át hátulról és elmosolyodtam.
Hat hónappal ezelőtt találkoztam Annabellával, és első pillantásra elbűvölt ez az északi szépség. Ő is a klánon kívüli szabadúszók életét élte éppúgy, mint én. Nem kért és nem is kapott segítséget a hozzá hasonlóktól, viszont a maga ura volt. Ő döntött arról, hogy milyen munkát vállal el és csak a megbízóinak tartozott számadással. Azt hiszem, emiatt is kedveltem őt…
Láttam, hogy Barnaby érseke kilép a sátrából és a lankás kaptatón elindul felénk. Egyszerű szabású, szürke kezeslábast viselt, amely nélkülözött minden pompát. Mind öltözködésében, mind viselkedésében elütött attól az egyháztól, amelyet képviselt. Szerény volt és tiszta lelkű. Nem tudtam rá haragudni a szentszék által elkövetett bűnök miatt…
- Jó, hogy újra itt vagy, fiam! – széles holdvilágképén elégedett mosoly terült szét.
- Neked, vagy az egyházadnak? – kérdeztem tettetett iróniával a hangomban.
- Tudod, hogy a rend inkább csak megtűr engem. Kellek nekik, hogy eltakarítsam utánuk a mocskot, emellett… Olyan alakokat is ismerek, akikről az egyház főméltóságai – bár szolgálataikat szívesen igénybe veszik - nemigen akarnak tudni.
- Csak nem a hozzám hasonlókra gondolsz? – a kérdés költői volt, én pedig megengedtem magamnak egy féloldalas mosolyt.
Shaemus tekintete megfakult és tétován a romok irányába intett. Hangja még a szokottnál is rekedtebb volt.
- Szerinted mi történt?
- Bár tévednék, de… azt hiszem, tudom, hogy mi okozta ezt. A nyomokból ítélve, egy sötétség által megszállt ember tombolt itt… Hetek, talán hónapok óta élhet egy testbe zárva a démonnal, az ereje legalábbis erre utal. Még valami… Az egyesülésük már testi jegyekben is megmutatkozik, így egyre nehezebb elrejtőznie. Félnek tőle, így nemigen talál már menedéket… Dühös és elkeseredett, az hatalma pedig egyre nő… Kemény menet lesz, szóval… Jó lenne, ha elmondanád, amit tudsz a dologról, illetve… Amit a rend tud róla!
Az érsek hatalmasat sóhajtott és megadóan széttárta karjait. Lassan, akadozó hangon elkezdett mesélni.
- Tudod, a szentszék néha kiszolgáltat néhány ritkaságszámba menő mágikus fóliánst, vagy egyéb fontos iratot az arra érdemesek számára. Ez elég ritka eset, de időnként előfordul…
- Gondolom, a tiszteletre méltó egyház fiak magas árat szabnak…
- Jól gondolod, fiam, de ebbe most ne menjünk bele… - megköszörülte a torkát és folytatta. – Szóval… Volt egy eset, amikor kiadtuk az egyik könyvünket egy varázstudónak. Ha jól emlékszem, nemesi származású volt az illető, ráadásul rokoni szálak fűzték őt a szentszékhez, így könnyen ment a dolog. Csak meg kellett ígérnie, hogy tanulmányozza, de nem használja a könyvet…
- Mi történt azután?
- Olyan erőt hívott életre, amelynek azután nem tudott parancsolni… Megidézett egy démonszukát, ami megölte őt és elszabadult, de nem ez volt a legnagyobb baj…
- Magával vitte a könyvet is?
- Pontosan így történt! Az egyház hibát vétett és – igyekezetében, hogy ezen tévedését minél hamarabb elsimítsa – újabbal tetézte azt. Alábecsülték a lény erejét és ifjú, tapasztalatlan inkvizítorokat küldtek utána. A parancs szerint el kellett volna pusztítaniuk, ami részben sikerült is… Utólag megvizsgáltuk a harc helyszínét és megtaláltuk a dög testét, valamint a halott inkvizítorokat is, de… az egyik papnőnek nyoma veszett. Később megtaláltuk a nyomait az asztrál világban, de nem sok örömünket leltük benne, azután… Lassan összeállt a kép. A démonszuka halálos sebet kapott, de arra még volt ereje, hogy megszállja a fiatal és tapasztalatlan papnő testét. Új külsővel folytatta útját, de előbb még… Azt hiszem, már tudod, hogy mit akarok mondani.
- Újra magához vette a könyvet!
- Így történt a dolog.
- Most már igazán kíváncsivá tettél… Milyen könyvet kaparintott meg a bestia?
- Alea – Mithra fekete könyvéről van szó…
Olyan érzésem támadt, mintha jeges ujjak simítanának végig a gerincem mentén. Nem sokat tudtam erről a varázstárgyról, de arra emlékeztem, hogy még a nagyhatalmú mágusok is csak félve beszéltek róla. Azt suttogták, hogy olyan igék szunnyadnak a könyv sorai között, amelyek egyidősek magával a teremtéssel. Szavak, melyeket még a varázstudók is rettegnek kiejteni, mert nem tudják, hogy miféle erőket szabadíthatnak el általa.
- Még nem tudja használni… - énekelte Annabella lágy, élveteg hangon.
Az idegen zöngék hallatán megborzongtam. Tudtam, hogy egy halott lelke – talán egy nő - szól most a száján keresztül. Ezt a képességét képtelen voltam megszokni. Hallottam reszelős lélegzetét, azután az elengedést jelentő lágy sóhajt. A lány tejszerű, ködös tekintete lassan kitisztult. Immáron ismét önmaga volt.
- Az asztrálban kutakodik, de szerencsére csak lassan halad. Viszont erős és… az ereje rohamosan nő. Hamarosan sikerül feltörnie a könyvet oltalmazó pecséteket!
- Szerinted mennyi időnk lehet még? – éreztem, hogy összeszorul a torkom.
- Három nap… Talán négy.
- Alea – Mithrát a démonok legyőzőjeként tisztelik a hívei. A könyvének saját akarata van és védelmezi magát a sötétség ivadéka ellen. Ha használni akarja, akkor előbb meg kell törnie… - mondta az öreg töprengve. Szája sarkában elmélyültek a ráncok.
Akaratlanul is kibukott belőlem a keserűség.
- Hogyan hagyhatta az egyház, hogy idáig fajuljanak a dolgok?! – rögtön meg is bántam kirohanásomat. Shaemus volt a legkevésbé hibás a dologban.
- A lényeg az, hogy belátták tévedésüket és szabad kezet kaptam…
- Azt akarod mondani, hogy velünk tartasz az úton? – kérdezte a lány kaján mosollyal az ajkán, miközben egy fekete selyemkendővel fogta hátra hószínű haját.
- Azt bizony, leányom!
Utáltam előhozakodni vele, de nem volt más választásom.
- Egy fontos dologról megfeledkeztél, szentéletű!
- Szerintem a pénz, az ördög találmánya, de… mindegy - dünnyögte az öreg. – A rend a szokásos összeg dupláját fizeti nektek, vagyis száz aranyat fejenként.
- A felét most, a másik felét majd akkor, ha elvégeztük a munkát, vagyis… ha túléljük ezt az egészet!
- Tehát megegyeztünk?
Némán bólintottam.
Előző oldal | bel corma |
Vélemények a műről (eddig 4 db) |