Kapu Glukovsky országára

A jövő útjai / Novellák (960 katt) Grigorij Proverka
  2014.10.04.

Bocskoros lépett be a szobámba. Arcán, mint minden áldott pillanatban, most is kaján mosoly ült, ahogyan rám nézett. Le sem tagadhatta, hogy hol járt, hiszen fénytelen, fáradt tekintete mindent elárult. Odakint volt.

- Bezzeg, ha nekem csak a könyveimmel kellene foglalkoznom! – rikkantotta papagájhangján, ami teljesen a sajátja volt.
- Bezzeg te! – morogtam vissza hangosan. – Ne tagadd, odakint jártál!
- Lehet ezt tagadni? – kérdezte meglepetten, mintegy utalva fénytelen szemére, lesoványodott, csontos testére és napégette, szikkadt és vörös bőrére. – Odakint ma állt a bál! A Császár majdnem otthagyta a fél lábát a „húsdarálóban”.

Nem szóltam semmit, csupán némán bólintottam. Becsuktam az öreg, kopottas könyvemet és elindultam kifelé.

- Hová mész? – kérdezte Bocskoros furcsállva.

De én nem válaszoltam, hanem kiléptem a tornateremben felállított sátornak nevezett „szobámból”, majd zsebre dugott kézzel elindultam valamelyik irányba. Bocskoros nem követett, csupán kijött a sátorból, és amikor meglátta, hogy összegörnyedve, enyhén slamposan bandukolok valamelyik kijárat felé, utánam szólt:

- Ha alábbhagy a világfájdalmad, akkor gyere el a szertárba és igyunk valamit, jó?

Nem feleltem. Némán, magamban átkozódva indultam el az Akadémia főcsarnoka, a be- és kijárat felé. Végigcsászkáltam az éledező tornatermen. Itt-ott korosodó, máshol egészen fiatal emberek vettek körül, de nem törődtek velem, csupán magukkal voltak elfoglalva. Egy pillanatra felnéztem, tekintetemmel végigsimítottam a tornaterem ablakai helyére barkácsolt, tökéletesen légzáró bádogtakarókon, amelyek, mint jótékony arkangyalok védtek minket a kinti világ borzalmaitól. Lassan haladtam tovább, kikerülve a már-már egyre terebélyesedő tömeget, majd enyhén préselődve és fuldokolva, de eljutottam a terem bejáratához. Egy őr volt a kapu előtt, hátán átvetve a rozsdamarta szemétkupac, amit ő csak hűséges fegyvereként tartott számon. Amikor közel értem, felemelte fáradt, karikás szemeit és egyenesen a szemembe nézett.

- Hova lesz a séta ilyen korán, kölyök? – kérdezte tőlem megvetően, de láthatóan inkább időelütés céljából, semmint valódi érdeklődésből.
- Levegőzni – feleltem én egyetlen, mogorva szóval.

Az őr nem szólt, némán félreállt, utat engedve nekem. A kapu túloldalán egy ablakaitól megfosztott, vasalt bádog által foldozott folyosó terebélyesedett előttem. A komor, fehérre meszelt falakat a bádogon keresztül beszivárgó kevés napfény és a ritkásan a falakba vájt mélyedésekbe toldozott mécsesek világították meg. Hátrapillantottam az őrre, aki mintegy meghallva kétségeimet a szokásos útvonal kérdéses biztonságáról, némán biccentett egyet.

Nem kérdeztem tehát semmit, csak nyugodtan, nehezen lépdeltem tovább az előtér, az Akadémia bejárata felé. A folyosó gyér, homályosan megvilágított folyosóin kísértetiesen búgott a légcserélő rendszer keltette lágy, nyugodt szellő. Mélyet szippantottam a levegőbe, beszippantva az ólomszagú légkört, amit életem kezdete óta be- és kilélegzek ebben az épületben.

Gyors lépteim egyenesen a csarnok felé sodornak. Amikor odaértem a hatalmas előcsarnok bejáratához, meglepődtem. A második őr, akit általában sokkalta rosszabb modorral felszerelkezve küldenek az őrposztra, nem volt ott, ahol lennie kellett. A folyosó végi kis őrbódéjában, amit egy régi térképszertárból alakítottak át, csak a villanytűzhely vörösen világító kis lámpácskája pislantott ki, de az őr nem volt sehol. Így hát beléptem az előtérbe.

A csarnok, amely egykoron a pompa és ragyogás egyik megtestesült földi atlantiszi palotája volt, most néma volt és sötét. A kevés energia, amit az odakint felderítő harcosaink - vagy köznyelven stalkereink – szerezte benzin és gázolaj biztosított, egyáltalán nem volt elegendő ahhoz, hogy megvilágítsa az egész csarnokot, így hát a vezetők egyáltalán meg sem kísérelték kivilágítani ezt a nagy teret.

Felpillantottam a plafonra. A festett márvány plafonra, amelyet még fényes napjaiban az akadémiánk vezetőinek elképzelései szerint Michelangelótól és a Sixtusi kápolnától ihletett freskó díszített. Isten és Ádám haloványan volt csak kivehető. Testüket, képüket, kontúrjukat és vonalaikat csupán egyetlen fényforrás, a csarnok végében, a bejáratnál parázsló aprócska tűz lángjaiból fel-felcsapó fények világították meg. A tűz mellett, hálózsákban egy öregesnek és soványnak tűnő alak szunyókált. Szaporábbra véve lépteimet indultam el felé, és a vastag, többzáras zsilipkapu felé, amelyet Ő őrzött. Amikor odaértem, mint holmi ördögi varázslat használója, megszólított a hálózsákja mögül:

- Stalker, vagy kíváncsiskodó?
- Talán előbbi, talán utóbbi. Attól függ, hogy ki kérdezi?

Az öreg megfordult a zsákban. Rám nézett szomorkás, beesett és karikás szemeivel, majd halálfejnek tetsző, csontos koponyáján egy kísérteties vigyor kúszott végig, miközben lassan felemelkedett és ülő helyzetbe helyezkedett.

- Bátorságot vettél, hogy kockáztasd az életedet csak azért, hogy ide gyere és kinézz pár pillanatra? – zsír és hús sem volt az öreg kézfején, de mégis erőteljes magabiztossággal kezdte el kopasz fejét vakargatni.
- Nem csak kinézni szeretnék! – rikkantottam neki lelkesen. – Ki is akarok menni!

Az öreg meghökkent. Némán végigmért. Többször is átnézte a testemet tetőtől-talpig, hogy megbizonyosodjon valamiről, amiről én nem tudtam. Kezdetben némán vakargatta a tarkóját, majd kicsivel később az állát kezdte el vakargatni és erőteljesen hümmögött is emellé. Pár perccel később viszont megszólalt:

- Hülye vagy, ha így akarsz kimenni! Még egy normális légszűrős maszkod sincsen, semmint egy védőponyvád, vagy annyi sugárzástisztító anyagod, amivel elsétálhatnál száz méternél messzebbre.

Nem is akartam hosszabb időre kimenni! Csak pár percre ki akartam lépni a szabad ég alá. Beleszimatolni a természetes levegőbe és a valódi napfény simogatását érezni az arcomon. A hűs szellő lágy fuvallatát szeretném megtapasztalni a kék ég alatt, amint meglengeti a ruháimat, és a tájat akarom látni. A hófehér, hóval borított tájat!

Az öreg nem szólt, csak nagy nehezen, bábjából kitörő lepkére hasonlítva bújt ki a hálózsákjából, majd felpattant a tűz mellől. Akkor láttam csak meg, hogy milyen sovány és görnyedt volt valójában.

- Fiam – mondta az öreg. – Te vagy halálvágyó vagy, vagy hülye. Egyre megy, de hogy én ki nem engedlek innen öt percre, az hétszentség.
- Nem is kell öt percre – próbálkoztam alkudozni. – Egy perc is elég.
- Ezt mondta az Útjelző is, mikor kilépett pár percre és az óta nem ért vissza.
- Kérem, csak egy percre. Hogy szabadnak érezhessem magamat, és ne érezzem azt egész életemben, hogy örökké bezárva kell élnem.

Nagyot sóhajtott, majd újra gondolkodni kezdett. Rápillantott az órájára, majd a parázsló tűzre és végül az ajtó fölé helyezett furcsa lámpára, ami zöld jelzést mutatott. Utána a jelek szerint mindent összevetett magában és végül a számításai után ennyit mondott sóhajtva:

- Rendben, de csak két percre. Sőt, fogadást is ajánlok neked. Ha nem bírsz ki két percnél több időt odakint, akkor meghívsz engem egy körre!
- Elfogadom! Ha meg maga veszít, akkor ugyanez, csak fordítva!
- Értem. Akkor figyelj, pár instrukció, mielőtt kimész. Tekerd a sálad jól a pofád köré! Ha nem is véd meg olyan jól, mint a gázmaszk, de pár percig tudja pótolni… Remek! Most vedd fel ezt a szemüveget! – egy fekete lencséjű napszemüveget nyújtott át nekem. – Remek! Most húzd a fejedre a kapucnidat, és húzd meg jó szorosan, de úgy, hogy ne látszódjon ki mögüle semmi!

Úgy cselekedtem, ahogyan elvárta tőlem. Amint végeztem, az öreg odalépett az ajtóhoz. Elfordította a zsilipet nyitó kereket, kinyitotta a reteszeket és felnyitotta a lakatokat. Az ajtó nagyot szisszenve tárult fel, majd kinyílt. Behunytam a szememet, a nap fehér fénye kúszott be az előcsarnokba. Kezdetben szememet a kezeimmel védtem, készülve arra, hogy megszokjam a fényt és megláthassam a világot.

Először az üvöltő, orkánszerű szél csapott meg engem az ajtón keresztül, levetve a lábamról és az ülepemre lökve. Hunyorogva a fénytől nagy nehezen feltápászkodtam, és nem hittem a szememnek. A világ, amelyről kiskoromban apám mesélt nekem, nem volt sehol. Ólomszínű, szürke ég alatt hamuszürke hóval borított, romos, városias tájat láttam. Meggyötört, megcsavart, és halott fák csonkjai meredtek ki a szürkés hó alól. Az apám által bizsergetően kellemesnek nevezett szél, üvöltő és szörnyűséges orkánként tombolt, arcomba fújva a fémes ízű havat és jeget, felsebezve a szabadon maradt arcbőrömet. Habár lassan elenyhült a szél és meg is állt idővel, de nem bírtam megérezni a levegő egyediességét, mert éppolyan ólomillatú volt, mint az Akadémia belsejében. De mindezek közül talán az ütött meg engem a legjobban, amit a napban éreztem. A halott égbolton keresztül rám világító, tüzes rém, szörnyetegként, kozmikus sárkányként lehelt kénes tüzet az arcomba. A simogató napsugár helyett úgy éreztem, hogy előzőleg orkán sebezte arcom lángba borul és hiába a napszemüveg, éreztem, ahogyan a szó szoros értelmében forrni kezdtek a szemgolyóim. Nem bírtam tovább. Megtörve suttogtam két szót a kapuőrnek:

- Csukja be! – mintha meg sem hallotta volna, ezért megismételtem hangosabban és dühösebben. – Az Isten verje meg, csukja már be az ajtót!

Az öreg, nemtörődöm magatartással csukta be a kaput. Forrongó szemeim elől eltűnt az ólomszínű ég, a gyilkos nap és hamuszínű hó panorámája.

- Tudod, fiam - mondta az öreg együtt érzőn –, régen én is ilyen voltam, mint te. Akaratos, szabadságvágyó személy, aki mindenképpen ki akart törni innen. Ez a mi életünkben sohasem lesz lehetséges! Mert a szabadság nem olyan dolog, ami meghatározható egy kollektív embercsoportra. Nem! A szabadság képe egyénenként és koronként különbözik. Mindenkinél más és más az elképzelés, de senki sem képes arra, hogy egy ilyen elpusztult világban, mint ez, szabadságot találjon.

Némán álltam, utolsó szavait talán magának, talán nekem címezte, máig sem tudom pontosan.

- A jelek szerint ma ingyen iszok!

Előző oldal Grigorij Proverka
Vélemények a műről (eddig 1 db)