Indián nyár

Szépirodalom / Novellák (704 katt) Lexi
  2014.08.09.

1.

A nap fénye bágyadtan süt a világra. Fák, virágok, állatok, emberek érzik a közelgő tél hideg leheletét. De még nem jött el az idő. Szívem még nem kész az elfogadásra. Szép szerelmes álmok elmúltak a nyárral, a forró napsugárral. Lelkemben már nem lángol a tűz. Nem égek a szerelem mindent elsöprő viharában. Voltak csókok, ölelések, vad éjszakák. A zöldellő buja fák alatt, virágok tengerében szerettük egymást. A csobogó patak szolgáltatott zenét szerelmünk beteljesüléséhez. Madarak vidám csicsergése kísérte boldog nevetésünk, mely végighangzott az erdőn. Megálltak az őzikék, fejüket emelve figyelték, mi ez a hang az erdő csendjében. Mi nem törődve senkivel, versenyt szálltunk a forró széllel. Pillangót kergettünk a zöldellő mezőn. Most itt ülök a patak partján, s emlékezem. Most már a fák hullajtják rám sárguló leveleiket. Gyönyörű szín kavalkád, barna, piros, néhol még zöld. Mint szivárvány, annyi szín s én ülök a közepén.

Csend honol a tájon. Az állatok készülnek a téli pihenőre. A virágok lehajtott fejjel aludni térnek. A patak is megszelídült, lassan csordogál medrében, mintha érezné, nemsokára páncél fedi.

Álmaimból langyos őszi szellő simogatása ébreszt, mintha egy finom kéz érintené arcom. Eszembe jut a fiatalság. Sok év telt el azóta. Ma már mama vagyok, gyerekekkel, unokákkal körülvéve. A tűz, mi akkor égetett, ma már csak parázs. Olyan, mint a nap, mely fejem felett világít. Tüze már gyenge, de él. Mint szívemben az emlékek. Szépek, egy életre szólók. Nem múlik el semmi. Csupán átváltozik. A szerelem szeretetté, a természet álmodóvá. De itt van, szívünkben él és szemünkben látszik.


2.

Fekszem az erdő talaján. Körülöttem sárga és piros levelek. Olyan, mintha egy színes ágyon feküdnék. A fákról arcomra hulló levelek betakarnak, mint valami takaró. Nem mozdulok, hallgatom az erdő neszét. Mellettem apró bogarak élik tiszavirág életüket. Hangyák hordják terhüket a bolyba. Kell az élelem télre. Amott egy tücsök hegedül. Ő nem érzi a tél közeledtét. Vígan muzsikál. Felettem pillangó rezegteti szárnyait. Szép színes hímporát még nem vesztette el. Játékosan libben még egy párat s továbbszáll. Nézek utána. Vajon hová szállhat?

Langyos szellő simít végig arcomon. Felnézek az égre. Már átlátok a megritkult levelek között. Az ég kékjén bárányfelhőket hajt a szél. Hol gyorsan, hol lassan úsznak a semmi felé. Szívesen szállnék velük, talán meglátnám, hol vagy, merre jársz. Emlékszel-e még?

Nem is oly rég még együtt néztük a kék eget. Akkor tűzött a nap a fejünk felett. Madarak daloltak a fák sűrűjében. Nem láttuk őket, csak kedves daluk adott aláfestést a patak csörgedezésének. Partján őzikék itták a friss vizet. Nem mozdultunk akkor sem. Egymást átölelve feküdtünk a fűben, ami akkor még üde zöld volt. Álmodtunk egy szép, örökké tartó szerelmet. S most hol vagy? Kit ölel két karod? Kinek a száját csókolod? Hová lett a tűz, a nyár, mi szívünkbe gyűjtött száz csodát? Még meleg a napsugár, de lelkembe már nem gyújt új csodát. Most magam álmodom. A szerelemről, az elmúlásról. Nincs vége, a természet csak pihenni tér. Nézem a csodát, mit az erdő a rét kínál. Már a patak sem csobog, csak csendesen csordogál. Mintha ő is érezné a változást. Felkelek, elindulok az ösvény szélén, az őzike és anyja néz utánam. A nap lebukott az ég alján. Lassan homály borítja be az erdőt. Megjelennek az első csillagok, az öreg hold is felragyog. Én lassan ballagok, az őszi erdő utánam mosolyog.

Előző oldal Lexi
Vélemények a műről (eddig 4 db)