Átok

Szépirodalom / Novellák (990 katt) Placebo
  2014.07.11.

(Ez volt az egyik novella, amit a sárkányos pályázatra szántam anno, csak valahogy nem tudtam befejezni.)

- Ez az a romvár, amiről a vén banya beszélt – állította meg lovát Grünteger, s fürkészőn bámulta az eléjük táruló látványt.

Két társával, már hetek óta küszködtek a rengetegben, hogy megleljék ezt a kis völgyet, melynek közepén egy elfeledett királyság kastélyának romjai álltak.

- Biz ez a’! – erősítette meg Idorjev, a messzi sztyeppékről származó, medvetermetű barbár. Ahogy ezt kimondta, már szállt is le méretes hátasáról. Amint csizmája a füves talajra dobbant, egyetlen mozdulattal akasztotta le a nyereg mellé erősített hatalmas csatabárdját. – Intézzük el a nyüves dögöt! – vigyorgott a csapat harmadik tagjára.

Anholl a mindig mogorva, aszkétatermetű varázstudó most sem vett tudomást a véleménye szerint félkegyelmű társáról, csak szürke heréltjével kiléptetett a völgy fölé nyúló szikla peremére, és halkan kántálni kezdett.

Miközben az ősi rituálé szavait ismételgette, egy szőke hajszálat csippentett ki a nyakában lógó szütyőből, és egyik végét a szeméhez közelítette. A hajszál, mintha önálló életet élne, lassan tekeregni kezdett, majd lágy mozdulatokkal a szemgolyójára tekeredett. A mágus néhány hosszú pillanatra szoborszerűen megmerevedett, aztán a levegőt hangosan kifújva kiengedett, és a társaihoz fordult.

- Tényleg ez az a kastély, és ráadásul életben van! Szerintem pont időben érkeztünk, még nem állnak együtt a csillagok. Az átok, mely a hercegnőt sújtja, még nem teljesülhetett be.
- A bestia is itt van valahol a közelben, vagy szépen csendben elsunnyoghatunk a lánnyal anélkül, hogy harcolnunk kellene? – nézett fel Grünteger a varázslóra, miközben rutinos mozdulatokkal ellenőrizte lemezpáncélja csatjait. – Amennyiben nem muszáj, úgy nem akarok megküzdeni egy ilyen bestiával. Azt hallottam róla, hogy elszakították a párjától, és azóta nem gyűjt kincseket, hogy őrizze. Semmi értelme, hogy vásárra vigyük a bőrünket, csak szabadítsuk ki a lányt, és pucoljunk.
- A hercegnő közvetlen közelében van, és valamiért nagyon dühös – révedt a kastély irányába a mágus. – Sietnünk kell, mert félek, hogy felfalja a szerencsétlent. Menetközben mondok rátok néhány védő varázslatot, de most erre nincs időnk.

A kis csapat lovait hátrahagyva indult el a fák között kanyargó keskeny ösvényen. Mire odaértek az ódon kastély omladozó falai alá, a két harcos ereiben már ott lüktetett a testüket félóriások erejével felruházó hatalomigék szövevénye. A mágus további varázslatokat memorizált, míg társai isteneikhez fohászkodtak segítségért.

Lassan, minden mozdulatukra ügyelve lépdeltek a valaha gyönyörű épület omladozó falai között, és a mágus jeleit követve haladtak céljuk felé. Kint a várudvar térdig érő füvében lelték meg, amit kerestek.

Amarilla, a szomszédos királyságból elhurcolt gyönyörű hercegnő, éppen lehajtott fejjel térdelt elrablója, Xiroxul, a hatalmas feketesárkány előtt. A bestia karcsú testét olajos színben pompázó fekete pikkelyek borították. Eltorzult pofáját hatalmasra tárva magasodott az előtte térdeplő alak fölé.

Grünteger lelki szemeivel már látta, amint a fenevad egyetlen harapással kettétépi a gyönyörű hercegnőt, és ezzel együtt mind a jutalomtól, mind a dicsőségtől megfosztja őket. No, meg az is lehet, hogy a kis hercegnő éppolyan hálás lesz, mint az előző volt, és kapnak tőle itt helyben egy kis külön jutalmat. Ezt semmiképpen sem hagyhatta, így hatalmasat ordítva előrelendült.

Hangját meghallva a féreg felé fordult és dühtől remegő hangon bődült fel. Amarilla észrevéve a megmentésére érkező harcosokat, először kitágult szemekkel bámult feléjük, mintha el sem hinné, hogy végre valóban itt vannak, majd felpattant, és rémült arckifejezéssel szaladt elébük. A sárkány nem hagyta, hogy elmeneküljön, ezért egyetlen szárnycsapással közte és a harcosok között termett. Amint földet ért, farkával csapott egyet, és az időközben közelébe érő hercegnőt mellkason ütötte. A szerencsétlen hajadon pár méteres röpülés után fejével egy sziklának csapódott, majd szörnyűséges fejsebbel terült el a fűben.

Anholl szokásához híven társai fedezékében maradva megidézte a legerősebb varázslatát, amit jelen ellenféllel szemben hasznosnak gondolt. Kezei gyors mozdulatokkal rajzolták a levegőbe a varázslat formuláit, majd a végső csuklómozdulatot követően ujjai közül kékes villám csapott ki, egyenesen a feketesárkány mellkasának.

Az állat a fájdalomtól két lábra emelkedve rázkódott a hatalmas erejű energia okozta kíntól. Egy fiatalabb sárkány talán harcképtelenné vált volna ekkora energiától, vagy komolyabb sérülést szenvedett volna, azonban ő fajtája egyik leghatalmasabb, legöregebb példánya volt. Testét olyan elemi mágia védte, mely a megidézett villám energiájának nagy részét magába szippantotta. A villám Xiroxulnak csak néhány kisebb égési sérülést okozott, arra azonban pontosan elég volt, mint amire szánták.

A mágus villámától megtorpanó sárkányhoz a rohamozó két harcos így támadási távolságra érhetett. A begyakorolt rutin szerint először Idorjev sújtott le pompás csatabárdjával. A medvetermetű harcos kezében a robosztus penge, mint kékes villanás szelte át a levegőt, és fúródott a sárkány oldalába. A mágia által felerősített ember csapása nyomán hangos reccsenéssel tört el Xiroxoul bordája, és vörös vér fröccsent a csontokban megszoruló fegyverét markoló északi arcába.

A sztyeppei barbár agyát teljesen elöntötte a harci láz, és mindenáron ki akarta tépni csatabárdját, hogy ismételten lesújthasson vele. Így nem tehetett semmit, mikor a sárkány hatalmas karmokban végződő mancsa lesújtott. A barbár gondolatai és fejének jó része szétmorzsolódott a mázsányi mancs csapásának súlya alatt. Idorjev még egy hosszú pillanatig makacsul markolta a rovátkáktól hemzsegő, tűzben edzett nyelet, majd megmaradt bal szemében némi értetlenkedéssel hanyatlott hátra, ahogy a teste is felfogta; meghalt.

Grünteger, bár látta társa szörnyűséges végét, tudta, most nincs idő a sajnálkozásra. Lelkét megacélozva bal karjára erősített pajzsának takarásából döfött előre mágiától lüktető kardjával. A kékesen izzó acélpenge könyörületet nem ismerve, mint puha vajat metszette át a hatalmas sárkány acélnál is keményebb pikkelyeit.

Xiroxoul ekkora kínt még sohasem érzett. Vele született mágiáját használva, gyorsan felmérte a testében keletkezett károkat. Sebei komolyabbak voltak, mint amilyennek elsőre hitte őket, így kénytelen volt legerősebb fegyveréhez folyamodni. Tüdejét teleszívva egy olyan hatalmat idézett meg, mely hosszú évekkel kurtította meg élete fonalát, hisz az ő lélekesszenciájából merített erőt. A levegőt testének tűzkamrájába szívta, majd egyetlen dühös morranásba sűrítve Grünteger baljára erősített acélpajzsra fújta. A megidézett energia a pofájából előzúduló levegőt fortyogó tűzfolyammá formálta. Ez nem csupán sárkánytűz volt, hanem csupán a fajának legöregebb példányai által birtokolt hatalom által alkotott lélektűz. Ilyen erő ellen hatástalannak bizonyult a harcos pajzsát védő rúnák ereje, melyek az izzó manna hatására fehéren felizzottak, majd a fémmel együtt olvadtan fröccsentek egyenesen Grünteger arcába. A harcosnak még igazán meglepődni sem volt ideje, hisz az izzó folyam, amilyen könnyen felemésztette az útjába taszított pajzsot, éppoly könnyedséggel égette át a míves lemezvértbe bújtatott testet is.

Anholl értetlenül meredt az előtte lezajló eseményekre. Társaival már hosszú évek óta sikeresen gyűrtek le olyan rettegett ellenfeleket, melyek legyőzése mesés vagyonhoz juttatta őket. Most azonban szemmel láthatóan túlértékelték saját képességeiket, hisz nem egész négy perc leforgása alatt két társa már holtan hevert a fűben, és ő sem táplált hiú reményeket a túlélésének esélyeiről. Egy dolgot azonban elhatározott magában; nem adja olcsón a bőrét, és ez a mocskos féreg meg fogja jegyezni a napot, amikor velük került szembe. Néhány kurta vakkantásra emlékeztető hangjára bőre megkeményedett és jeges zúzmara futotta be. A sárkányokról tanult ismeretei alapján lélektüzet csak rövid ideig tudnak a sárkányok megidézni magukban, és a szokásos tűzlehelet ellen a magára varázsolt jégpáncél is kitart egy darabig.

A Xiroxoul torkából előtörő tűzcsóva körülölelte a mágus testét, de még csak fel sem hevítette igazán. Így most rajta volt a sor, és ismételten szabadjára engedett egy az erejét jócskán megcsapoló energiafolyamot. Az útjára küldött villám Anholl számításainak megfelelően a társai által okozott sebbe hatolt. A bestia hangosan felbődülve ingott meg, majd egy félfordulatot téve farkával sújtott le ellenfelére. A farka végén meredező tüskével egyenesen a varázsló fejét vette célba, és találta el. A mágus több métert röpült, és bár a sárkány természet adta fegyvere nem ölte meg, de olyan fájdalmat okozott, amitől a jégpáncél formulái semmivé foszlottak, és ő ismét hús vér valójában tápászkodott fel a szörnnyel szemben. Maga is meglepődött egy röpke pillanatra, ahogy támolyogva a vele szemben álló sárkányra nézett. Érezte, hogy még le is győzheti a bestiát.

Barna szemei résnyire szűkültek, és minden maradék energiáját beleadva egy hatalmas erejű fagylándzsát materializált maga elé, melyet elméje egyetlen lökésével bocsátott útjára. A fagyos fegyver egyenesen Xiroxoul szíve felé száguldott. A sebeitől elhomályosuló tekintettel, kábán tántorgó feketesárkány nem is tudott kitérni előle. Legalábbis tudatosan nem. Csupán a sors játéka volt, hogy pont ebben a pillanatban veszítette el az eszméletét. A sebzett sárkány elméjét az ájulás fekete örvénye nyelte magába, így nem látta, hogy az összecsukló teste mellette elszálló fagylándzsa a kastély falába vágódva sziklányi köveket tép ki onnan.

A sárkány bukását látva Anholl a kimerültségtől reszketve mosolyodott el. Lassan, csak ellenfelére koncentrálva előhúzta övén lógó tokjából varázstőrét, mely egyetlen intésére robosztus pallossá alakult. Lihegve támaszkodott meg a mellkasáig felérő markolaton, majd vállait megfeszítve lépdelt oda ájult ellenfeléhez. A fegyvert két marokra fogva állt a sárkány mellé, és minden erejét összeszedve készült lecsapni. A mozdulatot azonban sohasem fejezhette be. Egyszerű tárgyilagossággal akadályozta meg ebben a mellkasából véresen kirobbanó, kékesen izzó penge.


* * *

Xiroxoulnak a fájdalom úgy tépett az elméjébe, hogy majdnem elokádta magát. Az oldalából olyan erőteljes fájdalom sugárzott szét az egész testébe, amilyet még elképzelni sem tudott. Pedig neki aztán volt képzelőereje. Versei messzeföldön híresek népe körében, s sokan jöttek el hozzá csak azért, hogy szoborba álmodott vágyait megcsodálhassák. S az ő vágyai valóban gyönyörűek voltak. Azúr színű szemeit, ahogy résnyire nyitotta, a nappali világosság pengeként hasított az elméjébe, s ha lehet még szörnyűbben érezte magát, mint eddig.

- Jajj nekem! – nyögött fel választ sem várva. – Mi a fene történt velem?!

Ahogy próbálta felidézni utolsó emlékeit, lassan bevillant egy-két kép. Az embervarázsló és a két harcos, akik megpróbálták megölni. Harcra kényszerítették, és többször megsebezték. Hiába, na! Azért kétezer év, az kétezer év még neki is. Pár száz évvel ezelőtt nem kellett volna lélektüzet zúdítania ezekre a kis pondrókra. Simán szétmarcangolta volna őket pengeéles karmaival. Kivéve a varázslót. Vele régebben is meggyűlt volna a baja. Tudta jól, hogy mit miért csinál, borzongott meg egy pillanatra, amitől újabb fájdalomhullám söpört végig rajta. A fájdalom hatására hirtelen minden eszébe jutott.

- Amarilla! – hördült fel. – Mit tettem? Fordult rémült tekintettel a szikla felé, ahol utoljára a szeme sarkából látta az élettelenül elterülő lány testét. A hatalmas szikla mögül kilógó kecses lovaglócsizmákat megpillantva teljesen összeomlott. - Megöltem! - emelkedett fel, s támolygó léptekkel indulta szikla mögött holtan heverő lány felé.
- Igen, ezeket aztán rendesen elintézted – szólalt meg mögötte egy mély, rekedten remegő hang. – Bár ha én nem szúrom le a mágust, akkor most kibelezve feküdnél a fűben, te nagy harcos.

Xiroxoul vonásai elernyedtek, amint a hang gazdája felé fordulva meglátta a hercegnőt.

- Azt hittem, szerelmem, hogy megöltelek ebben a törékeny testben – pillantott a gyönyörű borostyánszínű szemekbe. Ahogy pillantása lejjebb szaladt, meglátta a pikkelyes, karmokban végződő lábakat. A lány követte a pillantását, és ragyogó mosollyal arcán emelte meg a Xiroxouléhoz oly hasonló olajfekete végtagot.
- Látod, lassan elszáll az átok! Még pár óra, és ismételten együtt lehetünk, mint mielőtt ebbe az emberi testbe zárt volna annak a pondrónak a boszorkánya - lépett párjához, és simított végig nemes vonású arcán. – De most gyere, és végre kiszedem a fogaid körül azt a bűzlő húscafatot!

Előző oldal Placebo
Vélemények a műről (eddig 1 db)