Kezdetleges technika
Kr. e. 15512.
A hold sötét oldalán
Gyula ujjai villámgyorsan táncoltak a virtuális billentyűzeten, mégis úgy tűnt számára, hogy ólomlábakon vánszorognak a másodpercek.
- Működőképes az antianyag meghajtó? – szegezte Csabának a sürgető kérdést.
A másik nem válaszolt azonnal. Beállította a paramétereket, és gyakorlott mozdulatokkal elindított egy rendszer diagnosztikai tesztet. Feszült csend telepedett rájuk, ám pár pillanat múlva már adatok kezdtek futni a holografikus kivetítőn.
- Kilencvenöt százalékon üzemel – nyugtázta elégedetten és elvigyorodott. Gyorsan észbe kapott és komoly kifejezést erőltetett az arcára. Megköszörülte a torkát és hivatalos hangon folytatta. - Mi a parancs, uram? Olajra lépünk?
A kapitány gondterhelt ábrázattal figyelte a hold horizontján felvillanó színes fényeket. Kisebb ütközet dúlt a közelben, ám ők – szerencséjükre – rejtve maradtak, a kráterek szabdalta felszín közelében. Az álcázó energiamezejük még működött, ám tudta, hogy ez nem marad örökké így. Úgy döntött, hogy nem kockáztat.
- Az túl veszélyes lenne… Inkább eltűnünk a balfenéken, és ott várjuk ki azt, hogy elcsendesedjenek a dolgok. A térforrás generátor üzemel még?
- Igen, és energiánk is maradt egy térugráshoz… - Csaba felnyúlt, és a holoképernyő bal felső sarkában megnyitott egy mappát. Mutatóujjával középre húzta az ablakot, majd karjait széttárva kinagyította a képet. A smaragd színben tündöklő paraméterek kedvezőek voltak.
- Rendben, ez jó lesz… Miután megvan a térforrás, szinkronizálja át a hajó frekvenciáját a „nem tér - nem idő” rezgéstartományába. Ott elleszünk addig, amíg elcsendesednek a dolgok ideát. Van még valami…
- Igen, uram? – a fiatalember ujjai megálltak a levegőben, ahogy visszafogta lendületét. Kérdőn nézett felettesére.
- Inkább lassan, de pontosan dolgozzon. Nem szeretném, ha az űrhajó atomjaira hullana a semmi közepén.
A navigátor némán bólintott, majd munkához látott…
***
A hajó a koromfekete vákuumban lebegett. A természetellenes közeg – bár biztonságban voltak, mégis – feszültté tette őket. Csaba idegesen megköszörülte a torkát, és feltette az első kérdést, ami eszébe jutott:
- Mit gondol, uram, az utódaink emlékeznek majd ránk?
- Nos, nemcsak hogy emlékezni fognak, hanem büszkén emlegetik majd a nevünket… Igen, ebben egészen biztos vagyok!
- Milyen szerencse, hogy ilyen fejlett berendezéseink vannak…
- Ugyan, a tudomány rohamléptekkel fejlődik… Bármibe lefogadom, hogy a leszármazottaink megmosolyogják majd az általunk használt, kezdetleges technikát!