Árnyak ölelése VII.

Fantasy / Novellák (828 katt) bel corma
  2014.05.09.

A kapitány szálfa termetével, fehér körszakállával, aranysujtásos egyenruhájában tekintélyt parancsoló személy benyomását keltette. A tengeren eltöltött évek megedzették őt testben és lélekben is. Ameliában olyan ember benyomását keltette, aki nem tűr ellentmondást, viszont nem viseli el az igazságtalanságot sem. A lány konstatálta magában, hogy szorult helyzetben szívesen látná maga mellett a férfit.

Vendéglátójuk az asztalfőnél foglalt helyet és értő szemmel méregette a kristálypoharában táncoló, vérvörös színű nedűt. Kemény vonalú ajka száraz mosolyra húzódott, ahogy a bort a magasba emelte.

- Igyunk a küldetésük sikerére és arra, hogy megtalálják, amit keresnek!

Wormus könnyed főhajtással nyugtázta a jókívánságot.

- Nos, ha az istenek velünk lesznek és a szerencsénk is kitart, úgy hiszem, nincs miért aggódnunk.
- Talán mégis van… Cormac kikötője távol esik a civilizált világtól. Épp annyira távol, hogy vonzóvá váljon a világ söpredéke számára. Rablók, gyilkosok, orvgazdák… odahaza börtön, rosszabb esetben halál vár rájuk, ám itt… tiszta lappal indulhatnak. A törvény embereit sem felügyeli a korona, így virágzik a korrupció. Egy ilyen isten háta mögötti porfészekben ez az egyetlen bevételi forrásuk. Nem éppen biztonságos hely, főleg nem ifjú hölgyek számára…

- Egy magasztos cél, megér némi kockázatot… - a tünde mosolyogva viszonozta a kapitány udvarias biccentését. – Úgy hiszem, ön is meghozná a legnagyobb áldozatot, ha az emberei élete forogna kockán, nemde?
- Ha a helyzet úgy hozná… Igen, az életemet adnám a hajóért és az emberekért is.
- Akkor, azt hiszem, nem sokban különbözünk egymástól…
- Nem bizony! – az öreg mosolya ezúttal barátságosabbra sikeredett.

A pillanatnyi, elégedett csendet Wormus törte meg:

- Elinort magasabb célok vezérlik, én pedig boldog vagyok, hogy segíthetek neki.

A tengernagy nagyot kortyolt a borból és a pohár pereme fölött futó pillantást vetett Ameliára.

- Hogyan szerezte a sérülését?
- Ezt? – a lány könnyedén végigsimított a homlokán éktelenkedő véraláfutáson. – Sötét volt és néhány mécses alacsonyabban lóg a kelleténél. Vannak, akik a saját kárukon tanulnak. Úgy tűnik, és is közéjük tartozom.
- Ha valamelyik emberem tette volna ezt önnel, akkor méltó módon megbüntetném az illetőt…
- Ha valóban így történne, akkor magam szolgáltatnék igazságot, efelől kétsége ne legyen!
- Nem firtatom a múltját, hiszen a vendégem és üzleti kapcsolatban állunk egymással, de… Úgy beszél, mint akit megedzettek az évek. Kicsit talán keserű is… Vagy talán tévednék?
- A legtöbb ember múltját árnyak szegélyezik, csak vannak, akiknek kevesebb jut belőlük. Ugyan ki ítélhetné meg akkor a másikat?
- Bölcsen szólt, erre inni kell! – dörmögte az öreg és az ólomkristály mögé rejtette mosolyát.

Előző oldal bel corma
Vélemények a műről (eddig 2 db)