Az első szerelem

Szépirodalom / Novellák (1064 katt) stephan
  2014.05.04.

Bolondos áprilisi nap volt. Tombolt a kissé hideg, nyugati szél, mintha Zephürosz minden áron ki akarta volna szaggatni a földből a fák gyökereit. A nap még erőtlen sugarai pedig erősen küzdöttek az égen tolongó fátyolfelhőkkel és néhány győzedelmesen áttörő napsugár cirógatta végig a földet és a virágzó gyümölcsfákat.

- Szóval senki ne felejtse el, hogy jövő hét keddre le kell adnotok a dolgozatot! –figyelmeztette diákjait a hetedikes osztályt tanító tanárnő.

Anne csupán néhány percnyi sétára lakott az iskolától, igyekezett haza és erősen küzdött az erőszakos széllel. Anne győzedelmeskedett az anyatermészettel vívott közdelemben, otthon Spohie, a lány édesanyja várta.

- Szia kicsim! Milyen volt a suli? – kérdezte mosolyogva az édesanya gyermekét.
- Szia anya! Jó, hogy kérdezed, van egy feladatom, amihez segítségre van szükségem, nemsokára indulok is a nagyihoz – válaszolta Anne, miközben nagyot kortyolt az élet elixírjébe, a kávéjába.

Választ már nem is várt, felkapta táskáját és rohant, hogy még az eső előtt odaérjen. Még a kávé keserű ízét érezte a szájában, amikor kilépett az ajtón. Mivel nem lakott túl messze a nagymamája, és nem látszottak fenyegetően sötét fellegek az égen, nem várt buszra, gyalog indult útnak, közben pedig azon gondolkozott, hogyan is fogalmazza meg a bevezetőt a beadandó dolgozatához.

Nagymamája házához egy hosszú ösvény vezetett, mellette pedig telis-tele szebbnél-szebb virágokkal, fákkal. Éppen virágzott a magnólia, gyönyörű rózsaszínes-lilás virágok ezrei borították be az ágakat és a már lehullott szirmok a szépen zöldellő pázsitot. Anne felsétált a néhány lépcsőfokon és becsengetett. Néhány pillanat múlva már nyílott is az ajtó és Emily ott állt az ajtóban. Kedves, mosolygós arcú, kissé meggörnyedt öreg hölgy volt. Hatalmas öleléssel és puszival üdvözölte szeretett unokáját.

- Micsoda meglepetés! Jaj, de örülök, hogy látlak lelkem! – szinte megfiatalodott unokája láttán, és rögtön be is invitálta a házba.
- Szia nagyi! Remélem, kapok a híres forró csokidból, az valami isteni! – üdvözölte vidáman egyetlen nagymamáját Anne.
- Hogyne kapna az én egyetlen drága kincsem! Megyek, meg is csinálom, te menj csak be a nappaliba, éppen ebédelni készültem. Te nem vagy éhes?
- Nem, elég lesz a forró csoki, köszönöm, mama – utasította el Anne az ételt, persze azt nem mondta el, hogy éppen a fogyókúrája miatt koplal.
- Minek köszönhetem a látogatást? Csak nem valami baj van? – aggodalmaskodott Emily.
- Jaj, nem! Dehogy, semmi baj sincs, ne aggódj! Csak kaptam egy feladatot a suliban, és ahhoz kellene a segítséged – nyugtatta a mindig aggodalmaskodó nagyszülőjét a lány.
- No, és mi lenne az? Miben tudok neked segíteni?
- Irodalom órára kell fogalmazást írnom „Az első szerelem” címmel, ehhez szeretném a segítségedet kérni. Mesélnél arról, hogyan ismerkedtél meg nagyapával?
- Hogyne, drágám – nevetett Emily, és leült unokája mellé. - Amikor annyi idős voltam, mint te, már környékeztek a fiúk, mondhatni, jó csajnak számítottam akkoriban, ahogy a mondanátok – nevetett ismét hangosan. - De én nagyon szégyenlős voltam, nem is igazán érdekeltek a fiúk, persze ettől függetlenül akadt udvarlóm bőven. Olyan 17 éves lehettem, amikor a pályaudvaron megakadt a szemem egy magas, jó képű, karakteres arcú fiún. 20 éves lehetett akkor. Igazán jó kiállású férfinek tűnt, amikor tekintetünk találkozott, én azt hittem, elsüllyedek szégyenemben, olyan piros lehettem, mint ez a bögre – mutatott az asztalon lévő bögrére.
- Ezután mi történt? – vág közbe izgatottan a lány.
- Ezután? – folytatta Emily. - Ezután rá sem mertem nézni egy ideig, de ekkor észrevettem, hogy ő is engem néz és mosolyog, nem mertem megszólítani, de ő odasétált. A szívem úgy kalapált, hogy majd ki ugrott a mellkasomból, én meg a lócáról, amin várakoztam a vonatra. Megkérdezte, hogy merre megyek, én meg mondtam, hogy merre, mire ő azt mondta, pont arra jön ő is. A vasútnál dolgozott. Aztán a vonaton hosszas beszélgetésbe kezdtünk, már akkor tudtam, hogy én vele szeretném élni az életem. Végül olyan hamar elrepült az a három óra, amit utazással töltöttünk, és már szinte akkor hiányzott. Ő volt nagyapád. Én leszálltam, nagyapád viszont még vagy 3 órát utazott. Még a vonaton megadtam neki a címem. Ó, ha visszaemlékszem – nevet - úgy vártam minden nap a levelet, mint ahogy még semmi mást addig. Egyszer csak a postás nekem címzett levelet hozott. Olyan izgatott lettem, hogy rögtön eldobtam a vasvillát, amivel a szénát segítettem összeszedni drága édesanyámnak, aki értetlenkedve kiáltott utánam, hogy most meg mi ütött belém. Azonnal beszaladtam a konyhába és széttéptem a borítékot. Ő írt. Nagyapád. Gyönyörű volt a kézírása, és illatos parfümmel volt átitatva a papír, amin hozzám intézett sorai voltak. Csak akkor vettem észre, hogy én fülig belebolondultam, ami nem volt csoda, hiszen aligha lehetett akkoriban tőle jóképűbb férfit látni.
- Megvannak még azok a levelek, nagymama? – kérdezett csillogó szemekkel Anne.
- Persze hogy megvannak. Valahol… de hol is? Azt hiszem, ott van a vitrinben az a fa doboz, abban vannak.

Anne kérdés nélkül ugrott fel a fotelből, és már tépte is fel a vitrin ajtaját. Kivette a faládikát, és a nagymamájának átnyújtotta remegő kezekkel. Emily az asztalon lévő olvasószemüvegjéért nyúlt, és hanyag mozdulattal a fejére illesztette azt.

- Egész regényeket írt nekem annak idején nagyapád, eleinte főleg leveleztünk, aztán később, amikor már volt nálunk is vezetékes telefon, ott is beszélgettünk, de nem sokat, mert nagyapád folyton úton volt.
- És aztán mikor találkoztatok?
- Tisztán emlékszem a napra, amikor újra láttam. Május volt és a cserebogarak rajzottak és meg sikongattam, nehogy a hajamba ragadjon. Rettenetesen irtóztam a bogaraktól már leánykoromban is. Eljött hozzánk, háztűznézőbe. Kicsit aggódtam, hogy édesapám, hogy fogja fogadni, de rögtön megtalálták a közös hangot, hála apám vasút szenvedélyének. Nem sokkal később, már azon kaptam magam, hogy ott állok az öreg plébános előtt, és igent mondtam nagyapádnak. A hozzánk közeli vasúthoz áthelyeztette magát, így csak ritkán kellett egy naptól tovább távol maradnia. Aztán pedig megszületett édesanyád, és nemsokára te, csak az már sajnos nem élhette meg, de biztos imádott volna, olyan gyönyörű baba voltál, és most is az vagy – fejezte be Emily mosollyal az arcán.
- Mint egy igazi tündérmese! – mosolygott Anne.
- Igen. Csak sajnos nem jó véget ért. Nagyapád elég fiatalon meghalt. Dolgozott és pályaépítések voltak, én pedig vártam rá, mert már két napja oda volt. Hívott telefonon, hogy ne aggódjak, nemsokára itthon lesz, de még mindig késik, mert valami baj volt a vonattal az építés miatt. Én bosszús voltam, hogy már sosem fog hazaérni. De akkor nagyapád mit sem törődve a paprikás hangulatommal, csak megnyugtatott, hogy nemsokára együtt leszünk, megígéri. Ezek voltam hozzám az utolsó szavai, utána még hívott egyszer, de már olyan rossz volt a vonal, hogy csak sercegést hallottam, semmi mást.
- Miért, mi történt?
- Át akart szállni egy másik vonatra, hogy hamarabb hazaérjen, de nem figyelt eléggé és elgázolta egy vonat – mondta Emily fojtott hangon, könnyeit éppen hogy visszatartva. –Miattam halt meg.
- Jaj, ne sírj, mama, dehogy miattad halt meg! Te is tudod, hogy ez baleset volt, se te, sem pedig más nem tehet róla.
- Ő volt az én első és egyetlen szerelmem és az is marad – mondta most már megnyugodva Emili.

Anne nagymamája történetét írta meg fogalmazásában, miután hazaért. Biztos volt benne, hogy ettől jobbat és szebbet senki nem tud írni, előre elkönyvelte az ötöst.



Emily iszogatta szokásos esti nyugtató teáját, és vékony mosollyal az arcán merengett, mintha most is épp abban az időben járna, amiről olvas. Régi levelek hevertek az ölében lévő dobozban, néhány megsárgult fénykép között. Az egyik levelet olvasta, melyet ráncos, reumától kicsit meggörbült, vékonyka ujjaival szorított, már amennyire gyengülő erejéből tellett. A papírokat régi, de még mindig jól érezhető orgona illatű parfüm lágy fátyola lengte körbe. Szép, dőlt betűs kézírás volt a levélpapíron.

Charlie, Emily első és egyben egyetlen szerelme írta hozzá még akkoriban, mikor udvarolt neki. Charlie igazán jóképű, magas, sármos, jó fizikumú, fiatal vasutas legény volt. Emily a régi, szép időket felidézve átszellemült, a régi érzések teljesen hatalmukba kerítették, ő pedig nem ellenkezett, átadta magát a nosztalgia keserédes pillanatainak. Még mindig gőzölgő teáját kortyolgatta, kissé remegő keze erejét vesztve kiborult a tea a padlóra, a kék virágokkal díszített porcelán csésze – amit még szegény megboldogult nagymamájától örökölt - lágy, de éles csilingeléssel tört apró darabokra. Emily ekkor eszmélt fel merengéséből.

- A csudába! Jobb lesz, ha összeseprem, mielőtt még belelépek majd egy elkallódott szilánkba – motyogta magában az idős hölgy. Mindig is gondosan ügyelt az egészségére, próbálta elkerülni a legkisebb baleseteket is, főleg mióta heteket töltött kórházban combnyaktörés miatt még évekkel ezelőtt.

Kibotorkált a nappaliból a folyosóra. A konyha melletti kis kamrából nyílt egy még attól is kisebb, alig néhány négyzetméteres, szűk kis helység, ahol a takarító eszközöket, tisztítószereket tárolta. Sajgó hátától nehézkesen hajolt le a szemeteslapátért, kifelé menet pedig magához vette az ajtó mellé támasztott seprűt, és visszaindult a kandalló elé, hogy eltakarítsa a kisebb pusztításának nyomait. A takarítást a telefon hangosan csörgő hangja szakította félbe. Emily odament a telefonhoz és füléhez emelte a kagylót, gondolkozott magában, ki lehet az ilyen későn, hiszen már bő félórával 9 után járt a falon lévő, nagy, erdőt utánzó díszítéssel ellátott óra.

- Igen, tessék? – szólt bele kissé rekedtes hangon.
- Emily, te vagy az? – hallatszott a kagylóból.

A vonal sercegő hangján kívül, csak a csendet lehetett hallani, Emily hosszú percekig nem eszmélt fel, ezt a hangot soha sem fogja tudni elfelejteni.

- Emily, ott vagy? – hangzott el ismét a kérdés a vonal túlsó feléről már kicsit kétségbeesetten.
- Charlie? Nem, az nem lehet! – mondta félig hangosan megrettenve Emily. Kattogott az agya, és próbált feleszmélni, de szinte sokkot kapott. Próbálta meggyőzni magát, hogy nem bolondult meg. - Biztos csak hallucinálok, igen, ez lesz az! – nyugtatta magát.
- Emily, ott vagy? Nem hallasz? Haló? – hangzott a kérdés ismételten értetlenkedve.
- Charlie? Ez hogy lehet? Hiszen… annak már legalább 40 éve!
- Nem hallak, csak annyit akartam mondani, hogy hamarosan otthon leszek, és újra együtt leszünk, csak késik a vonat, tudod, most építik a másik pályát, na, de mindegy is, majd elmesélem személyesen. Hamarosan otthon leszek, mert van egy másik vonat, remélem, te hallottál! – hallatszott a kagylóból, majd a hívás megszakadt, és csak a vonal ritmikus búgása volt hallható.



Az idős hölgy erősen berregő hangra riad álmából. Még előbbi zavaros álomképei az eszében vannak, és teljességgel össze van zavarodva, hisz oly valóságosnak tűnt. Felült az ágy szélére, és próbál észhez térni. Gyorsan belebújik papucsába, és magára ölti enyhén már kopottas, bársony köntösét és az ajtóhoz siet, közben bosszankodik, hogy ki lehet az ilyen korán. Az ajtót csak résnyire nyitja, idős, megözvegyült asszony lévén fél, annyi mindent hallani a híradóban manapság.

- Emily, én vagyok az, Charlie! Hazaértem, mondtam, hogy hamarosan együtt leszünk!



Másnap reggel az idős asszonyt holtan találták a nappalijában. A kandalló előtt ült kedvenc hintaszékében és mosolygott. Minden bizonnyal álmában, kezében egy réges-régi levéllel szenderült jobb létre.

Előző oldal stephan
Vélemények a műről (eddig 1 db)