Fikciók: Emberiség

A jövő útjai / Novellák (1113 katt) Zspider
  2014.03.20.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/3 számában.

A meteorok között egy hatalmas fém gépezet forogva lebegett az űrben. A robosztus ember alakú robot élettelenek tűnt. Nem mozdult, külső acél szürke fém burkolatán megannyi horpadás és sérülés volt. Az egész szerkezet vagy másfélszer akkora volt, mint egy ember. Külsőre emberinek tűnt, bár nyaka nem volt és feje csak kicsivel emelkedett ki a testéből, kezén is csak három ujj volt. Szívós, ellenálló dolognak tűnt, amit túlélésre terveztek.

A robotra zöldes fény áradt és a meteorok között egy űrhajó emelkedett ki. A hajó gép karjai finoman nyúltak a robotért és óvatosan megérintették, nehogy több kárt okozzanak még benne. Lassan húzták be a hajóba.

A zöldbőrű gyíkszerűen elnyúlt arcú, gyíkfarkú lények fehér laborköpenyekben, kezükben pontosan elférő műszereiket nyújtották a robot felé, ami óriásként emelkedett föléjük még így is, hogy le volt „ültetve” és fém bilincsekkel kötve. A hatalmas laborban több köpenyes gyíkszerű lény sétált és sziszegett egymásnak, további egy tucat, fekete testhez álló ruhás gyík állt őrt sisakban puskákat tartva.

A robot szemei zölddé váltak, és halk bugással indultak be a rendszerei. A gyíklények sziszegve és hörögve üvöltöztek egymásnak, miközben a laborosok távolodni kezdtek és a puskások közeledtek. A gépezet nem mozdult, csak rettenetes zajokat adott ki, ahogy a jó ideje kikapcsolt rendszerei és részei kezdtek újra működni.

A memória talán már sérült volt, de ameddig az alapprogram szerint próbálta értelmezni a nyelvet, amit megtalálói használtak, addig a robot próbált előkeresni ép fájlokat. Egyet talált elsőre és elkezdte lejátszani.

Memoria fajl 000012.

- Pioneer-tábla. Ez ihlette az elkészítésedet - mondta az idős professzor. Kopasz fejét végig söpörte és a robot kamerájába nézett. A mocskos laborban könyvek, holoképek, fényképek és megannyi műszer hevert mindenhol. - El akartam menteni egy helyre mindent. Az első embertől egészen a kirajzásunkig. Benned lesz a történelmünk, a filozófiánk, a tudományunk, a vallásaink. Te leszel… - a tudós szavai megakadtak, és a kép elkezdett torzulni, majd ismét helyreállt. – Az Emberiség.

A kép visszaállt, és a robot programjai lassan rendbejöttek. Kezdte felismerni a nyelvet, értelmezte a kézjeleket, grimaszokat. Megértette, hogy a lények veszélynek vélték, és evakuációt rendeltek el. A gép a karját próbálta emelni, de ekkor érzékelte, hogy megbéklyózták. Eközben újabb fájlt talált.

Memoria fajl 000036.

Az öreg professzor szobája lomokkal volt teli. Könyvek, feljegyzések, alkatrészek és gépek sora volt mindenfelé egymás hegyén, hátán összedobálva. Az készítő csontos ujjai söprik hátra kevéske haját a fején.

- Rájöttem, hogy ha azt akarom, hogy te képviselj minket, akkor nem hazudhatok neked. Eredetileg csak jót programoztam beléd, de ez hazugság lenne.

A hely megremeg és egy lövés visszhangzik. A tárgyak a teremben zuhanni kezdenek. A tetőből por hullik alá. A feltaláló az egyik asztalba kapaszkodik.

- Háborúk, ármány, csalás, rasszizmus. Ez is az ember része. Nem hazudhatok, nem tagadhatom le. Csak így leszel teljes. Akkor leszel méltó a nevedre, ha mindenünket öröklöd.

Emberiség. Ez volt a neve a gépnek. Nem volt beprogramozva érzésekre, csak gondolatokra. Minden eddigi emberi tapasztalat, filozófia, törvény, vallás és művészet benne volt, amit csak ismertek. Ő maga volt az emberiség.

Karjait lassan kezdte emelni, amivel először elhajlította a fémbéklyót, majd egyszerűen letörte azokat. Az idegenek sziszegve szóltak egymáshoz, és a robot lassan állt a lábaira. Otrombán próbált lépni, de alig volt képes megmaradni a talpán. A behemót pár lépés után sikeresen megállt, és a körülötte mozgolódó, rohangáló lényekre nézett. A programja már értelmezte a nyelvet, és ennek hála felszólalt:

- A nevem Emberiség - mondta a lények nyelvén, amitől még a katonák is leengedték a fegyvert döbbenetükben. A robot memóriája elérte a megszokott sebességet, így képes volt párhuzamosan cselekedni és megnyitni egy újabb fájlt.

Memoria fajl 043210.

A professzor jobb karja hiányzott, és a labor több részen lángba borult. Az öreg alig tudta nyitva tartani a szemeit, és a robbantásoknak hála az ablakokon folyamatosan fények szűrődtek be, miközben a föld remegett.

- Indulnod kell. Nincs több időnk. Talán, mire kiérsz a világunkból, mi már nem is leszünk! De el kell vinned az üzenetünket! Hírül kell vinned az emberiséget!

A tető lassan kinyílt, és a professzor fáradtan dőlt az egyik asztalnak. A robot utoljára körbe nézett, majd elkezdett emelkedni. A lábába épített rakéták kiemelték az épületből. Kiérve a többi rakéta is beindult, és egy hatalmas lökéssel a légkör felé indult figyelve a labort, amit az egyik robbanás pokoli tüzével söpört el.

Emberiség lezárta az utolsó fájlt, amiben volt bármi nyoma az embernek. Egymillió éve járta az űrt magányosan. Két parancsot generált magának:

1. Találja meg az emberiséget vagy annak a nyomait!
2. Tudassa az univerzummal a faj létezését!

A gyíkszerű idegen kékes vére cseppeget a robot kezéről, ahogy markában fogta a kis lény fejét. A gépezet lángoló romok és tetemek között sétált, miközben a szeméből karmazsin lézer perzselte fel a földet.

- Miért teszed ezt? – kérdezte az idegen.
- Hogy emlékezzetek.
- Mire?
- Az Emberiségre. A fájdalomra fogtok a legjobban emlékezni. Örökké emlékezni fogtok a holtakra és a gyászra, tehát örökké emlékezni fogtok az Emberiségre - felelte a gép érzéketlen hangján, majd félredobta a lényt, és a talpában lévő rakétákkal indult meg az ég felé. Szeméből a lézerek folyamatosan sugároztak tovább. A robot lassan befejezte, és megfordulva a figyelme az ég felé irányult.

A robot lassan elhagyta a légkört maga mögött egy kontinenssel, amiben még füstölt a beleégetett rajz, amin két emberi lény volt, akik integetnek.

Vége



A novella képregény adaptációja megjelent a Random magazinnál:
http://random-magazin.blog.hu/2012/11/19/emberiseg_511

Előző oldal Zspider
Vélemények a műről (eddig 1 db)