A Fantasy Vége

Horror / Novellák (1491 katt) Zspider
  2014.03.25.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/4 számában.

Kro-nen némán sétált a lerombolt szobrok árnyékában. Utoljára akkor járt itt, mikor ezek a szobrok még hősöket, bajnokokat és nagy eseményeket meséltek el, de most, mint minden más, ez is oda volt. A barbár két hete kerüli ezt a legendás utat. Az utat, ami a Városok Városába viszi.

Kientol a szabadok városa. Így ismerte ezt a nemes földet. Az egyetlen hely, ahol a csoda és lehetetlen boldogan élt meg együtt. Mégis Kro-nen rettegett a birodalomtól, amit úgy hívott: otthon. Ifjan népét kiirtották és magára maradt, majd rabszolga lett, gladiátor, kalóz, harcos, hős, legenda. Sects szektájának főpapja az otthonát fenyegette, így nem habozott. A rituálé felélesztette volna az Ezerszemű Kígyót. Ő megtörte a rítust és a templom lángokba borult.

Mikor felébredt, egyedül volt, és Azgárd északi hegyeiben meztelenül feküdt a hóban. Akaratlanul is tántorodva dőlt az egyik szobornak, amikor visszaemlékezett a városokra és falvakra. Nem voltak holtak, csak apró, rohadt hős cafatok. Nem volt lakóhely, amit ne törtek volna össze, vagy égettek volna el. Az egyik városkában ismert egy családot, akiket már megvédett egyszer Sects fanatistáitól, mert azok azt hitték, hogy a jáde nyakláncos gyermekük egy kiválasztott. De mikor megtalálta az eltaposott viskót, csak egy barnára száradt, vérbe borított nyakékre lelt.

A férfi a könnyeivel küszködött, de nem egy gyermek halála miatt, hanem ezrekért. Bejárta az összes földet: Lemúriát, Barbarust, Moorockot, Burroghot és Carterumot. Nem talált élő embert, de még oly lényt sem, aminek intelligenciája felért volna az emberével. Hát messzebbre ment. Isteneket keresett, templomokat és helyeket, hol tudta, hogy a végtelen hatalmas lényei pihennek, de otthonaik már nem léteztek, és sokszor már csak dögevők lakmároztak részeikből.

A férfi üvöltve ragadta meg a szobor lábait és emelte ki azokat a földből. Izmai megfeszültek testén, az erek kiduzzadtak, üvöltése nem lett több egy vadállat hörgésénél. Dühödten dobta a maradványt a többihez, ami elsöpörte a még alapokon álló darabokat, de ez kevés volt. Kro-nen kardját rántotta és elvakultan kezdte vágni a kőfaragásokat. Szemei előtt a halál, a testek, a romok és az elvesztett bajtársak voltak. A küzdelmek a ragadozókkal, akiknek már csak ő maradt méltó ellenség.

Lement a nap, mire a férfi levegőért kapkodva a földre borult. Kardját maga elé, a macskakövek rései közé szúrta és fejét a markolthoz nyomta. Hallani akarta egy ember hangját. Egy emberi szót. Tudni, hogy nincsen egyedül, hogy nem maradt magára. Megérteni, hogy mi történt.

- Nagy utat tettél meg, barbár.

A picit furcsán emelkedő, éles hangot már ismerte Kro-nen. Akaratlanul is dühösen nézett annak az irányába. Ezerszer hallott tőle szavakat abban az egy évben, mióta a világot járva kereste az élőket. Sects főpapjának a hangja kísérte az utolsó emberi szavakat, amiket hallott. Már kardját kezében tartva emelkedett fel, és indult meg a hang felé. A pap, ellenben eddigi látomásaival, királyok selymében állt előtte és kezeit karban tartva nézte őt. A borotvált fejen kinőtt már némi fekete haj, a sötét bőrű férfi arcán sebek voltak, és szemei szinte érdektelenül üresek.

A harcos üvöltve rohamozta meg őt. Megragadva a palástjánál fogva felemelte, majd az egyik közeli kőhalomnak szorította, miközben kardját a mellkasához tartotta.

A barbár megtorpant. Szemébe ötlött a csillagok fényében pompázó Kientol, de már nem volt mit látni. Csak kő és hamu maradt. Kezei remegni kezdtek, de egy üvöltés nem engedte, hogy a gyász megmarkolja szívét:

- Nem! Ne hagyd abba! Végezz végre velem! - parancsolta a főpap szinte eszeveszett hangon.
Mégis a férfi lassan elengedte a törékeny alakot, aki a földre esett.
- Mi...? - kérdezni akart, de nem bírt megszólalni, torka kiszáradt. Oly rég szólalt meg, hogy nem tudta, hogyan beszéljen. A szavak a fejében voltak, de nem bírta rendre parancsolni őket.
- Itt? Történt.
- Te - felelte megvetéssel a pap.

Kro-nen kardját elejtve indult meg a város romjai közé. Minden utca egy újabb emlék volt. Majd meglátta a templomot, hosszú ideje az egyetlen ép épületet, amivel találkozott, ám ez nem csak egyben volt, de hatalmas is lett. Újabb sötét tornyok és szobrok bővítették. Bent látta a rajzokat, amik bele égtek a padló kövébe.

- Az istenekre - nyögte ki félve.

Lassan emlékezni kezdett. Mikor végzett a szekta minden tagjával és csak a főpap maradt, a rúnák izzani kezdtek. Sects felébredt. Test kellett neki, egy porhüvely, de mielőtt a főpap felajánlhatta volna magát, a barbár megvágta. Ezer szem pillantott rá. Minden sötét lett. A férfi kardja koppanva landolt a lábainál.

- Egy évet vártam erre! - üvöltötte a főpap. - Ölj végre meg, te átkozott idióta! Elvetted az áldásomat, a mennyországomat! Hagyj végre békében nyugodni!

Kro-nen emlékezni kezdett. Az Ezerszemű Kígyó megszállta őt. A testében pusztítani és mészárolni kezdett. A főpap utána rohant, de Sects megígérte, hogy híveinek megkegyelmez, és mikor jól lakott vérrel, akkor nekik adja ezt a földet. Oly sok halál. Mindet látta a barbár. Saját kegyetlensége és forrófejűsége miatt történt mindez. Ismeretlenek, hősök, gyilkosok, barátok, rokonok, szerettek, gyermekek... Mind miatta haltak meg.

A megvilágosodás pillanatában a harcos felkapta a kardját és leszúrta a papot. A kard átdöfte a testet és a hátán jött ki. Az utolsó gyilkosság. A férfi könnyeivel küszködött, miközben a főpap saját vérét öklendezte fel.

- Köszönöm - súgta a síró férfi a másiknak.

Kro-nen a lassan saját vérébe fulladó alakot magára hagyta háza ajtajában. Megindult előre bizonytalan lábakon. A templom falai megrepedtek. Remegni kezdett a büszke, ében épület. Az ősi varázsok tudója még egyszer, utoljára kezét idézésre emelte. Elűzte az emlékeit a harcosnak, majd szavai után a Kígyó Templom ráomlott.

Kro-nen hangtalanul, emlékek nélkül indult meg a romos úton, ki a városból, amit úgy hívott: otthon.

Fazekas "Zspider" Zsolt
2013. augusztus 24.
Lektor: Pataki Dániel

Előző oldal Zspider