Hanne mágiája

Fantasy / Novellák (1202 katt) maggoth1
  2014.04.25.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/5 számában.

Hanne már máskor is magára hagyta éjszakára Selymet. Csöppet sem aggódott, megvárta, míg a kislány elalszik, hogy ne érezze a magukra hagyottak félelmét, aztán kiosont vadászni. Levélruhája révén beleolvadt a rengetegbe, miközben olyan nesztelenül suhant a fák között, mint a környék ragadozói. A vadon még kisgyermekként fogadta őt örökbe, és bár hamar elfelejtette, miként kell beszélni, az anyatermészettől csodálatos képességeket kapott cserébe.

Mindent úgy csinált, ahogy máskor, még a szélcsendes nyári idő is neki kedvezett, fáradozásait mégsem koronázta siker. Fertályóra múlva hazafelé indult. Menetközben szedett egy kis vadszedret, hogy mégse térjen vissza üres kézzel. Felsikkantott, amikor otthonukhoz ért, rémülettől zsibbadt ujjai közül kifordultak az apró, kék gyümölcsök. A bejárati ajtó félig letépve lógott zsanérjain, Selyemnek nyoma veszett.

Hanne torkából rémült nyögések törtek fel, tétován körbeforgott.

„Ki vitte el Selymet? – faggatta a viskó berendezését. – Mit akar tőle?”
„Egy hosszú, fekete ruhát viselő férfi – sóhajtotta az ágytakaró. – A városból jöhetett, de nem tudom, miféle szándék vezérelte.”
„Nem a Vándor tette itt a tiszteletét?” – vonta fel a szemöldökét Hanne.
„Őt felismertem volna – felelte a pokróc. – Ez az ember még sohasem járt itt.”

Hanne kifordult a házból, hogy üldözőbe vegye a gyerekrablót. Megkereste a városba vezető ösvényt, és menet közben az egyik bokron ruhafoszlányra akadt. Amikor kézbe vette, tonzúrát viselő, komor képű csuhás alakja ködlött fel előtte. A férfi lelkében sötét érzések kavarogtak, megszállottság, kegyetlenség és harag. Hanne rádöbbent, hogy az ujjai közt szorongatott szövetdarab egy inkvizítor reverendájából származik.

Megszaporázta lépteit és kijutva az erdőből hamarosan gazos kalyibához ért a város szélén. Piros kabát lógott az udvarán, kifeszített szárítókötélen. Az élénk színű ruhadarab egyik ujjával Sleichssing központja felé integetett. Hanne követte az útbaigazítást, és rövidesen a település sűrűbben lakott részébe ért. Megtorpant egy ütött-kopott ház erkélye alatt, és a korlátra terített, kirojtosodott szőnyegre meredt.

„Láttad Selymet? – kérdezte tőle. – Szőke hajú kislány egy csuhás őrizete alatt. Erre jöttek?”
„Igen – érkezett a válasz. – A pap a templomba viszi, legalábbis a lebernyeg, amit visel, ezt állította. Azt is hozzátette, hogy a gazdája Istent szolgája, és meg akarja tisztítani a lányt a boszorkányemlőn nőtt fattyak bűneitől.”
„Legyen átkozott! – csattant fel Hanne. – Merre van a templom?”
„Nem tudom pontosan – ismerte be a szőnyeg –, de az én gazdám is minden vasárnap odajár misére. Az egyetlen ünneplőcipője idekint van, vezeti majd a lépteidet, ha sikerül feljutnod érte.”
„Megoldom – jelentette ki Hanne. – Nem hagyom, hogy baja essen a lányomnak!”

Behunyta a szemét, és varázsszavakat idézett, melyeket az erdő ősöreg fái susogtak a fülébe. A lombruhájából szívós, fekete indák sarjadtak, felragadták, és átemelték az erkélyt övező korlát felett. Hanne élénkzöld írisze kitágult, amikor felhúzta a szőnyeg által emlegetett lábbelit, és átáramlottak rajta tulajdonosa érzései.

Az ünneplőcipőt egy Ernst Hoffman nevű szabómester viselte minden vasárnap, akit mindenki tisztelt vallásossága miatt, noha nem tartozott a módos emberek sorába. Hanne sötét titkokat érzékelt a csillogó felszín alatt, ám nem foglalkozott a kérdéssel, mert minden elvesztegetett perc Selyem életébe kerülhetett. Köszönetképpen meghajolt a szőnyeg felé, aztán a folyondárok visszavitték az utcára.

A cipők kanyargós úton vezették, míg az egyik elé kerülő sikátor végén szemétdombba botlott. Felhágott rá, és a kacatok tengerében hegyes végű, rozsdás vasdarabot lelt, ami egykor szélkakas tartórúdjának csúcsdíszeként működhetett, míg ki nem törte a helyéről a hegyekből érkező viharok egyike. Hanne felemelte, és közelebbről is megszemlélte. Próbálgatta alkalmi fegyvere súlypontját, és egyszer csak megszédült. Tehetetlenül a mocsokba rogyott, sovány teste megállíthatatlanul reszketett, repedezett ajkán hab szivárgott, lábfeje kaotikus ritmust dobolt. Tomboló égiháborúban találta magát, fülében orkán süvített, szeme előtt villámok csapkodtak. Hanne zihálva elűzte magától a képet, és nehézkesen feltápászkodott. Szerzeményét jobb híján egy szakadozott, retkes bőrszíjjal felkötötte az oldalára, aztán továbbindult.

Az éjszaka lassan felszakadozott a szabóműhelyektől hemzsegő város felett, ám Sleichssing lakói javában az igazak álmát aludták. Hanne hagyta, hogy a lábán leffegő cipők továbbvigyék a szegénynegyedbe, miközben a zsákmányolt vasdarab minden lépésnél a derekához ütődött. Az egyik lakóház málladozó fala mellett csillogó szemű patkány surrant el. Akkora volt, akár egy macska, csimbókos szőre émelyítő bűzt árasztott.

- Keresd meg a lányodat! – vetette oda Hannénak, aki egy pillanatra megtorpant, mert maga is kételkedett benne, hogy a figyelmeztetés elhangzott.

Istenfélő szülei korán észrevették, hogy természetellenes hajlamokat mutat, és nem akarták megkockáztatni, hogy valamelyik kíváncsi szomszéd feljelentse őket. A tarkóján megbújó virágsziromra emlékeztető anyajegyet egyenesen az ördög szemölcsének tartották, ami egy inkvizítor kutakodásakor könnyen bajt hozhatna a fejükre. Az egyház szigorúan lesújtott a bűnösökre, kíméletlen szolgái nem egyszer a boszorkánysággal vádolt személy egész háznépét máglyára vetették.

„Kirándulunk a hegyekbe, lányom – mondta egy verőfényes vasárnap Hanne apja. – Lefogadom egy vég selyembe, hogy csodálatos arrafelé a vidék ilyenkor nyár közepén.”

Hanne csak arra emlékezett, hogy leszegett fejjel bámulta az apja lábán csillogó cipőt. Szülei neve és külseje a feledés ködébe veszett azóta, de időnként alaktalan árnyakként megkísértették, hogy felidézzék a gyermekkorában történteket. A férfi, akit nemzőjeként tisztelt, messzire vitte lakóhelyétől, hogy örökre megszabaduljon tőle.

„Ajándékot hozok neked, nemsokára jövök” – ígérte, aztán soha többé nem tért vissza. Hanne olykor igyekezett elhitetni magával, hogy ragadozók vagy útonállók ölték meg, de végül mindig arra a következtetésre jutott, szándékosan vetette őt a halál torkába. A rideg bércek között gyakran megkörnyékezte a magány és a rettegés, mert rejtőzött valami odafent a sötétségben, ami veszélyesebb volt bármilyen toportyánnál vagy más éji ragadozónál, és a lelkét akarta. Végül átadta neki magát, és a tőle kapott titkos adományokkal felvértezve, erős, fiatal nőként tért vissza a rideg szikla vadonból, hogy letelepedjen a szülővárosához közeli erdőben. Apja alábecsülte a lelkében munkálkodó kitartást, ami most is konokul előrehajtotta, hogy rátaláljon Selyemre.

Kislánya világra jöttében nagy szerepet játszott a Vándor félévenkénti felbukkanása. Az arcát rejtegető ismeretlen minden alkalommal kedvét töltötte rajta. Hanne-t eleinte lenyűgözte a testi érintkezés misztériuma, ám egy idő múlva kezdett terhére lenni a hívatlan vendég. Hamarosan már a betolakodó elpusztítását fontolgatta a környezetében fellelhető mérgező növények valamelyikével, ám a Természet Istennője figyelmeztette álmában, hogy hibát követne el vele. Minden élet szülőanyja sötéten ragyogott, mint egy fekete drágakő, miközben képeket mutatott neki egy gyönyörű kislányról, aki hamarosan megfogan a méhében, ha a köpönyeges alak látogatásai továbbra is folytatódnak. A gyermek gyönyörű volt, Hanne akarta, hogy megszülessen, és a karjában tarthassa. Ehhez viszont a Vándor közreműködése is szükségesnek ítéltetett, akiről különleges adottságai ellenére is csak annyit tudott kitapasztalni, hogy a lelke öreg, és állandó éhséget áraszt.

Selyem születése után a férfi látogatásai véget értek, úgy tűnt, elriasztotta, hogy kézzel fogható formában is testet öltött a paráznasága. A gyermek megszépítette Hanne mindennapjait, és elűzte magányát, miközben fiatal hajtásként cseperedett. Anyja megtanította mindarra, amit az erdőről tudott, és esténként puha bőrét simogatta, amíg álomba nem ringatta. Nem hagyhatta, hogy a hit komor képű szolgálói elragadják tőle ezt az örömet.

Hoffman mester cipői egy magas kőépülethez vezették, amelynek tetején fakereszt éktelenkedett. Hanne határozott léptekkel a súlyos tölgyfaajtóhoz ment és belökte. A fényesre koptatott padsorok között egyenesen az oltárhoz sietett, és a rajta lévő terítőtől kért útbaigazítást.

„A lány a pincében van” – zizegte a fehér brokát, amikor megérintette.

Hanne bólintott, majd megkereste a templom mélyébe vezető ajtót, és elindult lefelé a csigalépcsőn. Dohos bűz tódult az orrába, és amikor leért, úgy érezte, maguk alá temetik a penészes falak. Szűk folyosó kanyargott előtte, ami végül egy tágas terembe torkollott. A helyiséget néhány fáklya világította meg, Hanne kampókon lógó láncokat és kínzóeszközöket pillantott meg a félhomályban. A bal sarokban Selyem remegett egy széles vasgyűrűhöz béklyózva, kitágult szeméből rémület sütött. Karnyújtásnyira tőle ott állt a tonzúrás inkvizítor, aki elrabolta. A boszorkányvadász olyan mereven tartotta magát, mintha kőszoborrá változott volna. Vele szemben őszes hajú, karvalyorrú pap ácsorgott, aki ismerős érzéseket keltett Hanne-ban. A korosodó szerzetes vonásait megkeményítették az egyház szolgálatában eltöltött évek, könyörtelenségről árulkodó ajka megvetően lebiggyedt, bőrébe repedéseket vájtak a ráncok.

Hanne szíve dübörögni kezdett, amikor a prédikátor acélkék tekintete rászegeződött.

„Vándor!” – szeretett volna felkiáltani.
– Tudtam, hogy eljössz a fattyadért! – sziszegte a pap. – Romlott gyümölcs nem szennyezheti hitemet, mielőtt az Úr színe elé járulnék, meg kell semmisítenem a bűnömet!

Hanne megtántorodott, miközben előrenyújtott kézzel megpróbálta újra felidézni a Hoffman-háznál használt bűvös igéket. Semmi sem történt, mintha hirtelen minden hatalma cserbenhagyta volna. Arca eltorzult az erőlködéstől, rángatódzva zokogni kezdett. Könnyei fátylán át vakolat- és mészdarabokat pillantott meg a körmei alatt.

Talán semmi sem volt igaz abból, hogy a ruhájából indák sarjadtak, és a szabómester erkélyére emelték. Csak képzelte az egészet, akárcsak Természet Istennő álomlátogatását vagy a beszélő ruhákat. Foggal-körömmel felkapaszkodott az erkélyre, és elemelte apja, a hitbuzgó Ernst Hoffman egyetlen ünneplőcipőjét; azét a férfiét, aki kiskorában, amikor felfedezni vélte rajta a boszorkányság jeleit, szándékosan a vadonban hagyta. Nem az ellopott lábbelik vezették a templomhoz, hanem a saját gyermekkori emlékei. Hanne arcán könnyek csorogtak, amikor rádöbbent, hogy védelmet remélt egy szemétdombról felkapott vasdarabtól, miközben besétált a fenevad gyomrába. Sosem létezett varázsereje, és most itt fog veszni a lányával a könyörtelen csuhás karmai közt.

A pap rekedt hangon felnevetett.

– Matthias testvér – dörrent a mozdulatlanul várakozó inkvizítorra –, vess véget a színjátéknak, ontsd vérét ennek a félkegyelmű szukának!

A csuhás dróton rángatott bábként Hanne felé lendült. Az erdő leánya feleszmélt bénultságából. Ösztönösen félrehajolt a nyaka felé suhanó vágás elől, aztán kioldotta a derekán feszülő bőrszíjat, és vakon előredöfött a kezébe hulló rúddal. A vasdarab hegyesebbik vége a tonzúrát viselő férfi hasába mélyedt. Hanne mereven bámulta, kezében lüktető forróságot érzett. Lelki szeme előtt vakító villám lobbant fel, bár nem tudta, hogy a valóságot látja-e vagy csak képzelődik. Az ujjai közt szorított készség iszonyatos energia kisülést küldött Matthias testvér gyomrába. A csuhás bugyborékoló hangokat hallatott, és tehetetlenül rángatózni kezdett, tekintetében kék szikrák cikáztak. Hörögve összerogyott, aztán kilehelte a lelkét, mielőtt akárcsak egy búcsúimát is elrebeghetett volna.

Hanne a döbbent tiszteletesre bámult.

– Ne merj a közelembe jönni, Sátán szajhája! – rikácsolta az öregember fröcsögő nyállal. – Ha megölsz, a pokol kénköves bugyrában fogsz égni az idők végezetéig!

Hanne szerette volna azt felelni, hogy éppen most tért vissza onnan, de végül inkább előreszökkent, és egykori szeretője szívébe mártotta fegyverét. Vándor elterült, elkínzott vonásain értetlenség tükröződött. Hanne a haldokló pappal mit sem törődve a lányához sietett, és ügyetlen, kapkodó mozdulatokkal kiszabadította a láncok közül.

„Vissza kell térnünk az erdőbe, mielőtt felvirrad!” – súgta neki gondolatban. – „Ne aggódj, drágaságom, nemsokára ismét biztonságban leszünk!”

Selyem elmosolyodott, bársonyos bőre melegséget árasztott. Szőke haja a fáklyák fényében aranygyapjúként ragyogott.

„Szeretlek, anya” – sugározta Hannénak. – „Minden ruhának és állatnak szóltam, merre visznek, az összes utamba akadó kődarabnak. Tudtam, hogy végül rám találsz!”

Hanne remegő büszkeséggel szorította magához lányát, miközben az erdő felé vette útját. Selyem valóságos volt, hús a húsából, vér a véréből, az álszent hazugságok mocsarában. A több számmal nagyobb, nevetségesen leffegő ünneplőcipőket a bozótba rúgta, mielőtt kunyhójához ért a gyermekkel, aztán nemsokára örömkönnyekkel az arcán álomba merült vele a szegényes nyoszolyán.

„A pap meghalt” – állapította meg az ágytakaró.
„Igen” – értett egyet vele a Hanne testének melegét szipolyozó Selyem. – Érdemes volt megmenteni kislánykorában, a hegyek közt.”

A démon, aki először csak tégelyként használta Hanne-t, elégedetten felböffentett. A templomban elemésztett lelkek jó időre kielégítették az éhségét. Persze ehhez a rendelkezésére álló gyermeki test is kellett, és a hitehagyott pap magja sem ártott, aki hívásának engedve, sötét lénye megtermékenyítőjévé vált egykor. Selyem elmosolyodott. Tulajdonképpen kedvelte a médiumi tehetségű Hanne-t, akire időnként könnyedén át tudta ruházni a képességeit, ha a helyzet úgy kívánta. Amíg felcseperedik, bábként használja ezt a szerencsétlen, félig megtébolyodott, számkivetett nőt, aztán, amikor ráun, őt is felfalja.

„Szép álmokat, anyám!” – súgta Selyem a felnyögő Hanne-nak, aztán ő is békésen elszenderedett.

Előző oldal maggoth1
Vélemények a műről (eddig 8 db)