Diákmunka
Szépirodalom / Novellák (2507 katt) | kosakati |
2013.12.21. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/12 számában.
Reggel érkeztem a tóparti szálloda teraszára. Leültem egy asztalhoz, kávét rendeltem, és elégedett mosollyal az arcomon néztem a reggeli fényekben ragyogó tájat, hallgattam a közeli fenyves susogását. Minden pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett a korábbi utazók feljegyzései és rajzai szerint. Még a feketehajú, cingár kis pincérfiú is pont olyan volt, mint a rajzokon. Mesterkélt arckifejezése, keskeny bajusza is szinte ismerősnek tűnt.
A terasz majdnem üres volt. A vendégek közül még csak kevesen jöttek le szobáikból. Az asztalokon sorakozó terítékek még érintetlen, katonás rendben várták a vendégek rohamát. A roham nem is váratott magára sokáig. Egy halványzöld színű busz gördült a terasz mellé. A hatalmas jármű szorosan a terasz falához simult.
Először azt gondoltam, hogy ügyetlenségből parkolt így rá az épületre, de meglepődve láttam, hogy erről szó sincs. A terasz korlátjának egy szelvénye szép lassan lesüllyedt a falba utat engedve a busz felvonóhídként lenyíló ajtajának. A buszból egymás után gördültek ki a kerekes-székes turisták. A csoportot néhány fehér ruhás ápoló kísérte.
A cingár kis pincérfiú heves integetésbe kezdett: gyors kézjelekkel tudatta az ápolókkal, hogy tizenkét szabad asztala van, mindegyikhez három kerekest tud ültetni. Az ápolók visszaintegettek, hogy rendben, de a szélső asztalhoz nem három, hanem csak két kerekes jut.
Nem ismertem ezeket a kézjeleket, de annyira egyértelműek voltak, hogy nem is kellett gondolkodni rajtuk. Már csak azt nem értettem, hogy ha ilyen közel állnak egymáshoz, miért nem beszélik meg szavakkal a dolgot. Talán meg is kérdeztem volna a pincértől, ha az nem lett volna annyira elfoglalva a csoporttal. Fürgén szedegette össze a székeket, hogy a kerekesek odagördülhessenek az asztalokhoz. Minden asztal mellett csak egy-egy széket hagyott a kísérőknek, kivéve a szélső asztalt, ahogyan azt kérték tőle. A székeket egymásba csúsztatta, majd odatámasztotta az egész tornyot a szálloda falához. Zsebéből előkapott valami kis kütyüt, rácsipogott a székoszlopra, mire az a századrészére zsugorodott. Aztán fogta az miniatűr székcsomagot és zsebre vágta.
A kerekesek már javában kávéztak, reggeliztek, hangosan nevetgéltek, kísérőik élénken gesztikulálva hangtalanul „társalogtak”, mikor én még mindig csak bambán bámultam magam elé. A látottak hatására megállt a kezem a levegőben, ujjaim között határozatlanul billegett a kanál. Megkevertem már a kávémat, de odáig még egyszerűen nem jutottam el, hogy kanalamat letegyem a csésze mellé. Intettem a pincérnek. A cingár kis bajuszos egy pillanat alatt odapördült.
– Hozhatok még valamit, hölgyem? – kérdezte.
– Nem, köszönöm – habogtam. – De árulja már el nekem, hogy mi folyik itt!
– Reggeliznek a vendégek – vonta meg a vállát egy vidám mosollyal.
– De mi volt ez a székzsugorítás? – kérdeztem.
– Ó, ez a szokásos eljárás, hogy több legyen a hely – mosolygott tovább a cingár fiatalember.
– De ha ilyen szuper technikájuk van egy ilyen hétköznapi dolog megoldására, mint a székek elhelyezése, akkor miért nem gyógyítják meg ezeket a szerencsétlen kerekes-székeseket, meg a süketnéma ápolóikat? Erre nincs ugyanilyen magas színvonalú technikájuk?
– Úgy látom, ön messziről jött hozzánk – mosolygott elnézően a pincér. – Nem tudhatja, hogy…
És akkor felébredtem.
…
Az „ébredés” nem is egészen pontos kifejezés ebben az esetben. Nem ébredhettem fel, hiszen nem aludtam, hanem egyfajta mesterséges sztázisban feküdtem a laborban. A kísérletre szánt energia elfogyott, a kiszabott idő pedig lejárt. A gépek terv szerint hoztak ki a sztázisból. Az sem egészen igaz, hogy reggel érkeztem a tóparti szálloda teraszára. Nem érkeztem én sehová, de mégis ott voltam. Egész idő alatt a laborban feküdtem, csak a tudatomat juttatták el a távoli bolygóra valami számomra érthetetlen eljárással. A tudatom aztán az ottani anyagokból felépítette az eredetivel azonos testemet. No, ez a test érkezett meg a teraszra, ez kávézott és beszélgetett a pincérrel.
A tudat a helyszínen talált anyagokból nem csak a test pontos mását, hanem a szükséges felszerelést is felépítette. Az utazó így rendelkezett a feladathoz szükséges ruházattal, fizetőeszközzel, egyebekkel. Az utazó tudata akár fényképezőgépet, vagy bármilyen hangrögzítő eszközt is létrehozhatott volna. Ennek azonban semmi értelme nem lett volna, mivel a visszatéréskor minden nyomtalanul szétoszlott, amit felépített. A megfigyelő semmilyen tárgyat, vagy tárgy segítségével rögzített információt nem tudott hazahozni, csak és kizárólag azt az információt, amit maga a tudat rögzített.
Hogy ez az „utazás” technikailag hogyan is valósult meg, azt nem tudom pontosan, hiszen én csak egy egyszerű hétköznapi egyetemista vagyok, aki szeretné megkeresni a következő évi tandíját.
A hirdetésben csak annyit írtak, hogy: „könnyű fizikai munka, magas jövedelem”. Egyetemi éveimben dolgoztam én már áruházakban, gombapincében, kutyakozmetikában, flancos irodában, ügyfélszolgálaton, de még újságot is árultam. A klinikák, kutatóintézetek világa sem volt számomra ismeretlen. Többször is részt vettem már különböző tudományos teszteken. A munkától tehát nem féltem, a jövedelemre meg igen nagy szükségem volt. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy veszni hagyjam az ipari formatervezés tanszéken eltöltött három évemet. Jelentkeztem is gyorsan a Tulpa Kutató Intézet hirdetésére.
Fogalmam sem volt, hogy mi az a tulpa, de ezen nem nagyon izgattam magam. Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy mi lenne a munka, és mennyit fizetnek érte. Kicsit meg is ijedtem, csapdát sejtettem, de akkor már késő volt. Még az alkalmassági vizsgálatok előtt aláíratták velünk a titoktartási nyilatkozatot. Már csak abban bíztam, hogy nem találnak alkalmasnak, és leléphetek innen, mielőtt megtudnám, hogy mit kellett volna titokban tartanom. De nem így történt: ötszáztizenhat jelentkező közül bekerültem a tíz kiválasztott közé.
Tízünknek hamarjában elmagyarázták, hogy mi az a tulpa, és hogyan fogunk mi, „utazók” a kísérleti berendezés segítségével tulpát építeni egy távoli bolygón. Eddig azt hittem, az csak egy mendemonda, hogy valamikor régen egyes tibeti szerzetesek a tudatuk erejével képesek voltak a testüktől távol működőképes testet létrehozni és azt irányítani. Az is új volt számomra, hogy ezt a jelenséget tulpának nevezik, de a legnagyobb meglepetés az volt, hogy a tulpa építést gépesítették. Sőt, ezzel egy ilyen hatalmas kutató intézet foglalkozik.
A feladatunk végül is az volt, hogy a berendezés segítségével tulpát építsünk a távoli bolygón, és minél több és pontosabb információt szerezzünk. Információkat a távoli bolygóról, ahol nem tudom, minek zsugorítják a székeket, és miért nem gyógyítják a betegeket. A távoli bolygóról, amiről csak a kutató intézet munkatársai és az alkalmi teszt-alanyok tudnak. A távoli bolygóról, ami olyan gyönyörű, amilyen a Föld lehetett valamikor régen, még a XX. században.
…
A néhány perces „utazásról” napokig írtam a beszámolóimat, rajzolgattam a képeimet. Nem siettem. Mindig eszembe jutott még valami: egy apró részlet, egy szín, egy hang, egy illat… Újra és újra kiegészítettem a szöveges beszámolóimat, új és új rajzok kerültek ki a kezem alól. Oldalakat írtam a víz színéről, fodrozódásáról, a halványzöld busz felvonóhídjáról, a kerekesek beszélgetéseiről, a kávé illatáról és aromájáról. Műszaki rajz pontosságú ábrázolásokat készítettem a buszról, a kerekes-székekről, a székekről. Részlet-gazdag helyszínrajzot, térképet rajzoltam a szállodáról és környékéről. A munkához a diktafontól kezdve a legdrágább festékekig minden szükséges eszközt megkaptam. A kutatók nagyon elégedettek voltak velem, hiszen bőséges anyagot szolgáltattam a munkájukhoz.
…
Furcsálltam kicsit, hogy nem találkozhattam a többi kiválasztottal, de még a korábbi utazókkal sem, akiknek pedig olvastam a jegyzeteit. A munka annyira lekötött, hogy nem is nagyon gondolkodtam azon, hogy hol lehetnek. De valahogy rossz érzés volt, hogy nem kapok válaszokat a kérdéseimre, mindig csak nekem kell válaszolgatnom.
Egyre türelmetlenebb és kíváncsibb lettem. Az intézet egyébként kedves munkatársai azonban minden a további sorsomra vonatkozó kérdésemre azt válaszolták, hogy: „azt csak az igazgató úr tudja megmondani”. Arckifejezésükből viszont arra következtettem, hogy az igazgatót ők sem nagyon merik kérdésekkel zaklatni. Az igazgatót, aki időnként benéz hozzánk, a laborba, de nem szól senkihez, csak ránk néz azzal a szúrós, szigorú tekintetével, és lassan átvonul a termen.
Annyit sikerült azért megtudnom a zord arcú emberről, hogy saját zseniális elmélete alapján megalkotta a kísérleti berendezést, végre is hajtotta az első „utazást”, de a sors fura fintoraként a visszatéréskor olyan sérüléseket szenvedett, hogy hiába épült fel, utazásra többé nem volt alkalmas.
…
Féltem. Nem mertem befejezni az írást, a rajzolást. Féltem, hogy mi lesz velem. Nem tudtam, hogy ha befejezem az adatszolgáltatást, megkapom-e a pénzem, és mehetek-e a dolgomra, vagy inkább szép csendesen eltesznek láb alól. Már a pénzt sem bántam volna, csak élve megússzam ezt a kalandot. Nem tudtam, bíznak-e a titoktartásomban, vagy arra számítanak, hogy úgysem hisz nekem senki. Nem voltam biztos benne, hogy elengednek-e ezzel a titokkal a fejemben. Mikor már pattanásig feszültek az idegeim, hoztak a szobámba egy szuper-számítógépet és egy informatikus mérnököt. A mérnök a jegyzeteim és a képeim alapján összeállított egy 3D animációt.
Az eredmény egy összegzés volt az általam megszerzett információkról. A munka kész, a mérnök tökéletesen rekonstruálta az élményemet. A monitoron most már bárki megnézhette azt a néhány percet, amit a távoli bolygón töltöttem.
– Kész, vége! Most már nincs szükségük rám – gondoltam.
…
A kutatók már mind a szobámban voltak. Valamennyien a „filmet” bámulták kíváncsian. Újra és újra végignézték, közben szorgalmasan veregették a mérnök vállát. Valamelyikük pezsgőt bontott, de engem nem kínáltak. Úgy éreztem, rólam már meg is feledkeztek. Elhúzódtam a zajos társaságtól, kinéztem az ablakon. Odakint minden szürke volt. Sáros, szürke latyakban tocsogtak a gumicsizmás, gázmaszkos szürke ruhás emberek. Az ormótlan szürke járgányok felverték a gusztustalan trutyit, de senki nem ugrott félre, hiszen már úgyis minden és mindenki megszürkült.
– Mit sem sejtve tocsognak a szürkeségben – gondoltam. – Nem sejtik, hogy valahol létezik még aranyló napsütés, ragyogó kék ég, fodrozódó víz, susogó fenyves és virágillat.
A zsivajtól szédültem, rosszul éreztem magam. A társaság hirtelen elcsendesedett. Kezükben a pezsgőspoharaikkal merevedtek szoborrá. Mindenki az ajtóban megjelenő igazgató felé fordult. A zord ember szigorú tekintete rám szegeződött. Nem bírtam tovább a feszültséget, elsötétült előttem a világ és krumpliszsákként zuhantam a padlóra.
…
Nem tudom, mennyi idő múlva ébredtem fel az ágyamban. A zord arcú igazgató állt mellettem, egy fura kis mosollyal a szája szegletében.
– No! Csakhogy kinyitotta a szemét – mondta zengő, mély hangon. – Jól ránk ijesztett. Ennyire kimerült a munkától?
Választ sem várva folytatta:
– Ha kicsit összeszedte magát, gyorsan írja alá a gyakornoki szerződését, amíg az ájuldozása miatt meg nem gondolom magam.
Nagy hirtelen aláfirkantottam a papírost, aztán visszahanyatlottam a párnámra, és mély álomba zuhantam.
Az elmúlt napokban szinte semmit nem aludtam, a megfeszített munka, a kétségek közt vergődés, a félelem ébren tartott.
Álmomban persze a távoli bolygón jártam. A távoli bolygón, ahol az épületeken kívül is lehet gumicsizma és gázmaszk nélkül járni, ahol ragyog a nap, fodrozódik a tó vize, susog a fenyves, ahol zsugorítják a székeket, és nem gyógyítják az egyébként szemmel láthatólag boldog betegeket.
Álmomban kávéztam a szálloda teraszán, beszélgettem a cingár kis pincérrel, és élveztem a napfényes panorámát. Az enyhe szellő összeborzolta a hajamat. A laza hullámokban vállamra omló, méz-szőke hajamat, amit a kísérleti berendezés szenzorai miatt itt, a valóságban tövig le kellett vágni, de amit a tudatom ott, a távoli bolygón az ottani anyagból teljes pompájában létrehozott.
Álmomban a máskor oly zord igazgató ott ült mellettem a teraszon és felszabadultan nevetett.
Nevetése hirtelen egy félelmetes vigyorrá torzult. Felállt, ledobta fehér intézeti köpenyét, és kihúzta magát ezüstcsillagos fekete egyenruhájában.
Felém fordult és rám rivallt:
– Mégis mit gondolt, ki finanszírozza a kutatásokat?
– Csak nem… – habogtam.
– De igen, persze, hogy a hadügyminisztérium. Mégis mit gondolt, kinek van erre pénze? Maga talán azt hitte, az a kísérlet célja, hogy békésen kávézgasson egy szép helyen? Maga talán azt is elhitte, hogy egy távoli bolygón járt… Hát, elárulom, csak a Garda kupola alatti luxus szanatóriumba küldtük. De ne aggódjon, maga remekül végezte a feladatát, éles bevetéseken is be fog válni. Magát bárhová elküldhetjük, hogy pontos és precíz információkat kapjunk olyan helyekről, ahová elvileg lehetetlen bejutni. Maga meg tud szerezni nekünk minden titkos információt. Maga a helyszínen létrehozhat olyan tárgyakat, amiket semmiképpen nem lehetne oda eljuttatni. A maga tulpája bárhol bármit megtehet minden hátrahagyott nyom és kockázat nélkül.
– Tudtam, tudtam, tudtam… – tört fel tudatom legmélyéről a felismerés.
Amit ébren nem tudtam, nem akartam végiggondolni, azt világossá tette az álom. Végig éreztem, hogy valami csapda van a dologban. A gyanúsan nagy összeg, a látszólag könnyű és kellemes munka… Az Alpok völgyeiben épített titkos kupolákról is hallottam, de nap, mint nap a szürke pocsolyákban dagonyázva inkább csak mendemondának gondoltam. Történelmi tanulmányaim alapján volt egy olyan sejtésem is, hogy a tudomány, a technika fejlődése mindig csak a háború mellékterméke volt. De mégis csak most állt össze a kép.
…
Nem tudom, fel akarok-e ébredni. Nem… Nem akarok… Nem akarok részt venni a rombolásban, a pusztításban.
Érzem, hogy görcsbe rándul az egész testem. Egy utolsó görcsbe, aztán elernyed. Szemem nyitva, látok és hallok mindent, csak mozdulni, szólalni nem tudok.
Látom a szobában az igazgatót és az egyik kutatót. Hallom a beszélgetésüket.
– Éber-kóma…
– És mik a kilátások?
– Az állapota valószínűleg végleges. Ha fel is épülne, számunkra már használhatatlan.
– Kár, nagyon jó alany volt.
– Napokkal túlélte az utazást, de úgy néz ki, ő is csak egyszer-használatos, mint a többiek.
– Ezt a példányt kár volt tóparti kávézásra elpazarolni. A következőt azonnal éles bevetésre kell küldeni. Elhagyhatjuk a távoli bolygó meséjét is, inkább mondjuk neki azt, hogy virtuális játékban vesz részt.
– Igen, tábornok úr, de akkor több jelentkezőt kell felvennünk.
– Rendben, vegyen fel többet.
– Ezzel itt mi legyen?
– Takarítsa el a szokásos módon!
– Ne, ne, ne! – sikoltanék…
Előző oldal | kosakati |
Vélemények a műről (eddig 2 db) |