Kurgan történetek: Az öldöklések emlékezete

Fantasy / Novellák (900 katt) Homoergaster
  2013.11.18.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/2 számában.

1. 1947. Sterkfontein, Afrika

A nagydarab ember vizsgálódva forgatta, tapogatta a régi csontot.

– …Kedves barátom, ön azt mondta nekem, hogy ez a csont régi, pontosítaná?
– Hogyne, de miért?
– Mert ezen a csonton talált nyomok alapján valakit akasztófára lehetne juttatni… ha ugyan van értelme ez esetben tettest keresni.
– …Őőőő… fúúhh…nincs pontos kormeghatározásom, mivel a szikla, amiben volt, többféle hatásnak lett kitéve, elmozdult a geológiai mozgások során, és…
– Csak körülbelül kérném!
– Legalább 100.000 éves… Valószínűleg sokkal több. Esetleg
500.000-től egymillióig, pontosan nem tudjuk. Sajnos a brecsa, ez a különösen kemény barlangi üledék, ezen a helyen nem reagál a radioaktív izotópos vizsgálatra, és a különleges fauna sem alkalmas az összehasonlításra. De a leletekről morfológiai összevetés, hasonlítás alapján kijelenthető a nagyon régi voltuk…
– Akkor ez az ügy már elévült! – A felügyelő megvakarta a fejét. – Nézzen csak ide, kedves barátom, ezt a nyomot látja-e?
– Igen, ez egy régi sérülés a csonton, lehet, hogy az üledékképződéskor a víz sodorta a csontot, és lekopott…
A nagydarab ember ingatta a fejét.
– Szóval ez a csont az őskorból való?
– Igen, átesett a kövülés bizonyos fázisain…
– Meglehet, de ez jól láthatóan egy törésnyom. Ez a törésnyom egy ütéstől származik, egy alulról felfelé irányuló ütéstől, mégpedig valami tompa tárggyal.
A tudós csak pislogott, ostoba arccal nézte a barátját. A felügyelő folytatta.
– Ha ez a maradvány őskori, akkor kizárhatjuk a harci buzogányt, kardmarkolatot, vagy az íróasztali papírnehezéket.
A tudós szájtátva nézte.
– Akkor valószínűbb, hogy stílusosak legyünk, hogy például egy combcsont gumós, csípőbe illeszkedő végével ütöttek!
– Azt mondja, hogy ez egy őskori bűntény? – kérdezte a tudós zsibbadtan. A felügyelő komoran bólintott.
– Őskori gyilkosság! Ezen a ponton azonban szükségessé vált Brunner úr közreműködése, biztos emlékszik, ő volt a kísérőm, mikor eleget tettem a meghívásának, és eljöttem ide.

A tudós bólintott. Ő hívta ide a felügyelőt, de nem magától, egy ismerőse tanácsolta ezt, miután megvizsgáltatta vele a csontokat. Azt mondta, ehhez szakértő kell. Bűnügyi szakértő! Atyavilág! Először nem tudta eldönteni, hogy az illető viccel-e, de az arcára nézve különös nyugtalanságot érzett. A felügyelőt régóta ismerte, tényleg szakértője volt a különböző bűnügyeknek. A társát, a hallgatag sovány fickót viszont nem ismerte, de annál érdekesebbnek találta.

– Igen, igen, elég érdekes embernek látszik, hosszú az arca, és nagyok a szemei, morfológiai szempontból…
A felügyelő felemelte a kezét, mire a tudós zavartan elhallgatott.
– Bocsánat, szakmai ártalom.
A felügyelő szívből felnevetett.
– Haha, kedves barátom, nem csak ön szenved ebben, hiszen, mint látja, én egy helyszínelő szemével néztem az ön leletére!
A testes férfi az ajtóhoz ment, és kiszólt:
– Brunner úr, kérem! – a férfi késlekedés nélkül belépett a szobába, és a felügyelő befelé invitálta. – Hagy mutassam be Robert Brunner urat, a Scotland Yard látnokát.
A tudós döbbenten meredt a férfira.
– A kicsodáját?
A felügyelő elmosolyodott.
– Brunner úr olyankor veti közbe magát, ha elégtelenek fizikai nyomok, és nincs semmi kiindulási pont. Ezért hoztam magammal, sejtettem, hogy az ön különös leleténél hasznát vesszük.

A látnok szétnézett a helyiségben, de csak felületesen, majdhogynem szórakozottan. Amikor azonban a tudós kezében tartott csontra esett a pillantása, érdeklődés támadt a mélyen ülő, nagy szemekben. A felügyelő észlelte ezt.

– Kérem, Brunner úr, próbáljon meg nekünk mondani valamit erről a tárgyról.

A látnok a kezébe vette a csontot, aztán megdermedt. Döbbenten meredt rá, és hirtelen megjelent a szemeiben az undor, eltéveszthetetlenül. Megrázkódott, és eltartotta magától a kövületet. Úgy látszott, legszívesebben elhajítaná, de türtőztette magát. A szemeiből ekkor már leplezetlen irtózat és utálat sütött.

– Khhmmmm… ezt a lényt… ezt az izét megölték… de megérdemelte, amit kapott… már bocsánat, hogy ezt mondom. Úgy ütötték agyon, mint egy gusztustalan rovart, de teljesen jogosan. Ez a förtelem nem volt emberi, ez egy rohadt sorozatgyilkos volt…

Elhallgatott, vett egy mély lélegzett, és kifújta a levegőt. Amikor megszólalt, a tudós megriadt, mert a látnok hangja rideg volt, és leginkább egy rendőrőrsön vizsgálatot vezető, sokat látott kihallgató jutott az eszébe róla.

– Az ön lelete nem pusztán undorító gyilkos volt, több, aljasabb volt: kannibál! Levadászta, és megette a saját társait!

Itt elakadt, láthatóan küszködve a rátörő képek okozta undorral, közben forgatta az ujjai között a koponyát. A tudós gyorsan elvette tőle, mert attól tartott, hogy a földhöz vágja, és megtiporja a kincsét. A látnok megkönnyebbülten sóhajtott. A tudós a fejét csóválta.

– Ön rendőrségi ember, mégis így megrendült! Miért?

Brunner közben megivott egy pohár vizet, melyet a készséges felügyelő adott neki. Ellenségesen meredt a megkövült csontra.

– Közösült is velük. - Halkan mondta, de tisztán, érthetően, a tudós nyikkant egyet, és rémülten összerezzent.
– Tessééék?
– Jól hallotta! – sziszegte Brunner a szavakat. – Ez az izé egy nő volt, bár a mai hölgyek alighanem tiltakoznának. Egy brutális némber volt, és nem csak a férfiakat fogyasztotta… szó szerint, de a saját nemét sem vetette meg, és a gyerekeket se! - Az utolját a látnok már szinte köpte. A tudós óvatosan letette az asztalra a koponyát, és hátrébb lépett.
– Őskori kéjgyilkos? – kérdezte a felügyelő halkan.
Brunner bólintott.
– Meg pedofil, sőt nekrofil. Elnézést, most ki kell mennem. – Megfordult, és kisietett, az ajtócsukódás után tisztán hallották a szobában maradtak az öklendezés hangjait.
– Ennyire szörnyű volna?
A felügyelő bólintott.
– Neki elhiheti, ritkán láttam ennyire kiborulni.

A tudós megrendülten nézte a csontot, a felügyelő is érdeklődő arccal vizslatta.

Kurgan eddig az árnyékba borult fa mögül figyelte a jelenetet egy látcső segedelmével. Sok évszázaddal ezelőtt, amikor még nem ilyen jó látcsövek voltak, már akkoriban megtanult szájról olvasni, így aztán, noha nem volt ott, jól követte a párbeszédet. A látnokot elsőre megutálta, másodikra meg felismerte.

– Apáról fiúra száll a mesterség! – állapította meg rezignáltan.

Majd fél évszázada már, hogy nem messze innen a haldokló látnok fölé hajolt. Akkor úgy látszott, neki harangoztak. Azzal viszont sajnos nem számolt, hogy ő lehet a megmentője, mivel a puszta fizikai megjelenésével kioltotta a majomnémber sorvasztó átkát. Pedig pont ez történt. A látnok felépült, és ő ismét találkozott vele Kínában. Ott aztán megtörtént, amitől mindig tartott, a látnok, John Brunner, a Robert nevű apja, leleplezte őt, amikor leírta, ki végzett egy hordányi ősemberrel.

A felügyelő is érdekes figura, a racionális, késpenge logikája élesen villogott zöld szemeiből. Olyan elemzős fajta ez, aki ha megkapaszkodik egy nyomban, olyanná lesz, mint a bulldog, nem engedi el. Nem jelent veszélyt, mert csupán kedvtelésből van itt, és azok a paranyomok se őhozzá vezetnek. Bár ez egy nagydarab, rosszul öltözött fószer volt, emlékeztette egy másikra, akit jó pár éve alkalma volt alaposan megvezetni. Az egy több tényezős játszma volt egy olyan zárt helyszínen, mint egy utasszállító hajó. Élvezte a felfordulást, igaz, nem csak ő sütötte a pecsenyéjét az események tűzén.

Míg ezt felidézte, visszatért az ifjabb Brunner, jelentőségteljesen mondott valamit.

– Nocsak, míg kiokádta a belét, eszébe jutottam! – állapította meg. Ismét a szeméhez illesztette a műszert…
Brunner feszültnek tűnt.
– Az azonosság érzete olyan erős, mintha itt állna mellettem annak az izének a gyilkosa – közölte.

A tudós eltátotta a száját, és megint kiesett a szerepéből. A felügyelő csak figyelt, ugrásra készen, ha a látnok ismét rosszul lenne.

– Természetesen nem az igazi gyilkosról beszélek. De annak személye egy másikban él tovább, nem mint személy, hanem az eredeti létező egy fontos darabja… – Itt elakadt, nem találván a szavakat és fogalmakat a halhatatlanok évezredeken átívelő harcához, és a győztesbe átáramló őserőre. Csak makogott. – …izé, azt hiszem, a gyilkos… itt van… talán... részben, illetve nincs itt, mert valaki más van itt… de mégis itt van vele… a fenébe! Nem tudom megfogalmazni! – sóhajtott egy nagyot. – Azt hiszem olyan valaki, aki nagyon hasonló az eredeti gyilkoshoz, most is itt van a közelben, és… – Brunner hirtelen áthatóan rámeredt a tudósra, akit ez komikus módon megijesztett. – Maga beszélt is vele! – Kurgan felszisszent, elmormolt egy káromkodást. A tudós rémülten meredt a látnokra.
– Még hogy én?
– Igen, maga! Nem tudhatta persze, ki az, de az illető nem véletlenül beszélgetett magával… – Brunner elmélázott, fura, ködös arckifejezéssel meredt a rémült tudósra. – Biztos akart lenni benne, hogy megtalálja a majmot, és elviszi innen. Ezért beszélt önnel. Miután megbizonyosodott róla, hogy meg akarja találni ezt… – a látnok egy megvető mozdulatot tett a csont felé – inkognitóban pénzt utalt át önnek…
A tudós a halántékához emelte a kezét, és dörzsölni kezdte.
– Igen, egy nagyobb összeget kaptam egy alapítványtól, ezután sikerült folytatnom a kutatást – motyogta olyan ember arckifejezésével, mint akit rajtakaptak valamin.

A felügyelő kicsit vizsgálta ezt az arcot, aztán nem firtatta tovább. Meg volt győződve ugyanis, hogy akárki is a titokzatos adományozó, a barátja nem fogja felfedni. Sóhajtott. Pedig ez érdekes lenne! De azt is tudta, hogy Barth-nak minden pénzforrásra szüksége van, és nem ad ki senkit és semmit. Tehát a másik kérdésre koncentrált, ez nem nyomozás, és így kényelmesebb is volt. Az illendőség határát sem lépte át.

– Miért? – kérdezte meg a felügyelő. Brunner megrázta a fejét.
– Nem tudom. Nem akarja, hogy itt legyen. A pszichokinetikus erővonal gyenge és halovány. Látom az alakot, de nem látom az arcot, nem csak azért, mert a fickó… különleges… bassza meg, nagyon is az! Hanem azért is, mert rávetül több múltbéli árny, melyek régi erővonalai szintén bezavarnak. – A tudóshoz fordult. – A maga ősnőjének a gyilkosa csak az egyik ilyen vonal, van még több is, egyik az határozottan nem emberi...

Brunner a fejéhez kapott, és felszisszent, mint az előbb Kurgan.

– Ez már sok nekem!
– Nyugodjon meg! – kérte a felügyelő.
A látnok bólintott, és néhány hosszú másodpercig csendben befelé koncentrált.
– Le tudja írni a mostani emberünk?
Brunner megrázta a fejét.
– Nem látom, mert fedésben van azzal a másik régivel. Olyanok, mint két árnyék, egyazon test kétféle tükröződései... Csak néhány általánosság jön be… roppant erő, nagy termet… ez a régi gyilkos… nagyon nagydarab fickó volt, óriás, és úgy csapott agyon eng… – Brunner felkiáltott, és megrázkódott. Támolyogni kezdett, a felügyelő gyorsan leültette. A tudós értetlenül nézett a felügyelőre.

– Mi ez az egész?
A felügyelő megnyugtatóan intett a kezével.
– Megesik, hogy Robert az áldozat szemszögéből látja az eseményt, azt hiszem, most is ez történt.

Renold Barth professzor érthetetlen arcára egyszer csak szépen kiült egy különös kifejezés, ami Kurgant a helyzet ellenére is nevetésre ingerelte. A tudós megértve, ami a látnokkal történik, valamiféle, a párzási ingerhez hasonló, felfokozott állapotban, hisztérikus fejhangon megkérdezte:

– Az áldozat, úgy érti, a majomember szemével lát, lehetséges ez?
A felügyelő némán bólintott. A tudós izgatottan megragadta Brunner vállát, megrázta, és kiabált:
– Mondjon már valamit, milyen érzés majomembernek lenni? – Barth ekkor már szinte sikított.
A látnok fogi csikorogtak, szemei fennakadtak.
– Szar! Éppen most verték szét a pofámat… egy hosszú valamivel… jaj a fejem!

A felügyelő ellökte onnan a hisztérikus tudóst, és szinte a karjába véve a látnokot, odavonszolta a tudós pihenőhelyéhez. Lenyomta rá, aztán hideg vizet locsolt az arcára. Brunner megrázkódott, arcvonása kisimult, láthatóan elaludt.

– Mára kiütötte magát, lehet, hogy emlékezni se fog arra, ami vele történt – közölte, aztán kirángatta a tudóst a szobából.

Barth professzor teljesen magán kívül volt, amit Kurgan tökéletesen értett. A hozzá hasonló hülyék elemi erővel vágynak a majomember-lét után. Brunner pedig ezek után valószínűleg nem lesz abban az állapotban, hogy visszaidézzen mindent, akármit is látott. Brunner-Ples kisasszonynak egy alapos pihenésre van szüksége most. Hiába, no! Egy kis civilizációs tréning pár száz életen át, némi disznóhús diéta, és íme már kész is a modern ember, aki csúnyán kiborul, ha humán majmok halálát éli át.

Felidézte magában az ősi ember emlékét, ami átjött annak őserejével. A jégmezőn talált rá, miután egy dupla serkentés hóvihart támasztott. Belefagyott egy jégtömbbe. Szerencséje volt, mert nála csak egy kőbalta volt mindössze… Az ősereje átadta a képeket, miket akkor nem értett, de maguk alá temették. Azóta sok minden a helyére került, ez a régi mészárlás is. Jól sikerült ütés volt! Hanyag, és elegáns… Halálos… Visszanézett az alvó látnok felé.

– Fájt, ugye…?


2. 1901. Sterkfontein, Afrika

A látnok haldoklott, alig volt már benne élet. Amikor rátalált, a végét járta. Nem azért akarta megölni, mert angol volt, és ebben a háborúban az ellenséget angoloknak hívták, noha az angolokról mindig McLeod jutott az eszébe. Csöppet se örült ennek, és segített a búroknak a háborújukban. Azért akarta megölni, mert látnok volt. Ez meg nemcsak veszélyes „szellemlátó” volt, de már sokadszorra esett fogságba. Egyszer megszökött, a többi alkalommal már nem strapálta magát, ugyanis a búrok egyszerűen elengedték, nem csak őt. Sok angol nem egyszer, nem kétszer esett foglyul, de az őslakosok egyszerűen nem akarták őket ellátni. Ezen Kurgan mindig megdöbbent.

– Miért engeditek el őket csak úgy? – kérdezte sokszor, persze ismerte az okokat. A gerilla hadviselésben nem lehet a foglyokkal totojázni. Az angolok nem voltak ilyen jóságosak, ők táborokba zártak mindenkit, ahol nyomorultul pusztultak halomra. Vagy internáltak, vagy kivégeztek, nem volt könyörület, a búrok meg elengedtek.
– Ti nem vagytok normálisak! – mondogatta nekik, de azok továbbra is elengedtek mindenkit… naa, azért nem mindenkit, de a többséget. Ezt az angolt meghagyták neki, igaz nem is tudott elmenni, ágyban fekvő nagybeteg volt. Az osztaga odakinn várt rá, hogy továbbinduljanak majd a következő akcióba. Egy vonatot fognak felrobbantani… már előre élvezte.

Ez a különleges angol spirituális felderítést végzett itt, és szó szerint beletenyerelt egy átokba, egy rosszindulatú kisugárzásba, ami most lassan felemésztette. Az ember nem volt magánál, izzadt arca beesett volt, rajta a halál jelével. Kísérője, egy helybéli nem is mert közelebb jönni a betegágyhoz. Jogosan félt, megérezte az ártó miazma felé kapaszkodó karmait, midőn kíváncsian közelebb hajolt a látnokhoz. Mindig irtotta a mágusokat, a látókat különösen nem szerette, mert leleplezhették. Ide is azzal jött, hogy megöli, de nem kell, meghal ez magától is. Az apáca, aki istápolta, a lepraápolók egyenruháját hordta. Rosszallóan nézett rá, mikor kárörvendően vizslatta a látnokot. Ránézett, az állta a tekintetét, ritka volt ez a halandóknál. A nővér a közeli misszióban már sok szörnyűséget láthatott a háború előtt is. Ezt értékelte.

– Már nem sokáig kell babusgatnia, nővér, hamarosan jobban lesz – mondta neki, és kuncogott.

Az apáca sötét szemeiben megvetést látott. Vállat vont, ezeknek nincs humorérzékük! Nem baj, neki van. Amikor kiért, érezte meg, hogy a rontás sötét ködként ráakaszkodott. Egy pillanatara megállt, és mordult egyet. Az átok úgy oszlott szét, akár a köd a napsütésben. Vidáman ment tovább. Később, a vonatos bum-bum után felkereste a helyet, ahol a látó rosszul lett. Ekkor megtámadta a már lerázott köd, de elfújta egyetlen mozdulattal. Lerázta, ahogy a kutya a vizet.

Más keltette fel a figyelmét, egy kép, ami a tudatába kúszott. Egy halhatatlan képe, ahogy lemészárol sok majomszerű lényt. Nagyon erős kép volt, lehunyta a szemeit, és még jobban látta. Hatalmas és erős volt, kemény, akár a szikla, könnyedén aprította a ráugró majmokat, akik nem voltak egészen majmok. Hosszú, egyenes kardjával valósággal ledarálta a vadakat. Csak az egyikkel tett kivételt, ezt egyszerűen állon vágta a keresztvassal, visszakézből, ahogy pofont oszt az ember. A hülye majom meg akarta enni! A nagy erejű halhatatlan úgy csapta agyon a rátámadó nőstény majmot, akár egy bogarat.

– A hülye picsa! Hogy rácseszett, hehe! – felszabadultan röhögni kezdett, mélyen, gurgulázva, ami azóta volt rá jellemző, hogy Ramirez megsebezte a torkát.


3. – 1947. Sterkfontein, Afrika, valamivel korábban

A szélben, mi évezredek óta ugyanúgy dalolt, gonosz kísértetek árnyai locsogtak az értő fülekbe, elárulva titkuk. Akik a matéria útvesztőiben bolyongtak, süketek voltak erre a hangra, viszont emészthetetlen, sötét álmokat láttak tőle. Tudatlanok csak a lég füttyét hallották, ám ez egy démoni hang volt. Őrület vibrált benne és éhség. Ő értette a szél hangját. Tudta, ki beszél benne. Valahol ott volt annak a maradványa, akinek feledésbe merült léte átkozottá tette ezt a helyet. Rá nem hatott ez a gonosz pára, lepergett róla, mint levélről a víz. Csak kíváncsi volt. Már járt itt régebben, megvan az lassan ötven éve is… ha jól számolja.

Éjjel, mikor a tudós urak végre elcsihadtak a lázas megbeszélések után, amelyben az „eredményeket” értelmezték, melyek töredékes majomcsontok voltak, odalopakodott a helyre, ahol a kísértet sziszegett. Egy gyilkos volt, míg őt is meg nem ölték. Ezek majd bálványt csinálnak belőle. A csapatot vezető ember erősen kötődik hozzá. Ahogy ott a hideg éjben kotorászott, megrohanta a bizonyosság: őt is kinyírta a ribanc sok élettel ezelőtt… jó sok volt. Ismét végig nézte, ahogy az a nőnek nemigen nevezhető, de határozottan emberszerű lény agyonüt egy másik, hozzá hasonlót, mégpedig azt, aki most keresi őt.

A vezető, ez a Barth tisztában van valamilyen szinten a történettel, hogy mennyire, nem tudta, csak azt, hogy állandóan a megérzéseire hivatkozik. Nem is számít. Meg fogják majd találni, mert ezek a tudatlanok arra vannak kiválasztva, hogy megtegyék. Lelkesek és mit sem sejtők, övék lesz a felfedezés, a dicsőség. A szuka odabenn a kőben vár rájuk. Egy darabig aggódott, hogy az expedíció nem ér célt, mert egy rakás tökfej elkezdte félteni az addig talált szuvas csontok pozícióját. Ez nem csak humoros volt, de bosszantó is. Az akadémikus vita ugyan szórakoztatta, de nem akart helyben járást. Barth láthatóan elcsüggedt, ezért rászánta magát, és személyesen hatott oda. Beszédbe elegyedett vele…

Megállt a tudós mellett, és hosszan nézte a szöszmötölését. Furán érezte magát, mert a fanatizmus, ahogy ez a figura lelkesen túrta a robbanás szétvetette kőgörgeteget, a saját másféle elszántságára emlékeztette. Testre szabott öltönyt viselt, mert tudta, hogy a megjelenésén ez sokat javít. Az arca, a termete olyan volt, amilyen, ezt nem tudta, de nem is akarta megváltoztatni. Az öltözettel, legalább részben kiolthatta a hatást, igenis a ruha teszi az embert, ironizált magában. Barth felfigyelt rá, és kíváncsian hozzá lépett. Ő biccentett, és érdeklődve nézte a követ, amit a tudós a kezében tartott.

– Ön kutató? – kérdezte tőle, adva a hülyét. A tudós szagot fogott, és lelkesen bólogatni kezdett.
– Igen, ez itt egy fontos feltárás, úgy vélem, ezen a helyen egy emberelődöt találhatunk. Elhúzta a száját, de csak finoman.
– Mire alapozza ezt, kérem?
A tudós fura mozdulatot tett, ami egyszerre volt magabiztosan mohó, és tehetetlenséget kifejező.
– Nos, uram, azt hiszem, a megérzéseim vezetnek. Biztos furcsának találja ezt, de higgye el, ez is olyan fontos egy feltárásnál, mint az egyéb sztatigráfiai körülmények… – Barth itt abbahagyta, mert Kurgan arcán egy kifejezés jelent meg: a kívülállók értetlensége. – Bocsánatát kérem… megtudhatnám a nevét, uram?
Kurgan úgy tett, mint aki elgondolkodott valamin, s most egyszerre észbe kap.
– Ó, hogyne! – kezet nyújtott, bár a legszívesebben kardot döfött volna a hólyagba. – Victor Emánuel Kautlowsky. Ez volt a hivatalos álneve mostanában az idióták számára.

Barth eltátotta a száját a patinás név hallatán, majd elmosolyodott. Ez volt az a mosoly, amit a tudós arra fejlesztett ki, hogy meghintáztassa az alapítványi kurátorokat.

– Örvendek, uram! Részemről Renold Barth. – Lelkesen rázta a kezét, bár egy pillanatra meglepődött az előkelőnek látszó idegen kemény kézfogásán.

Tudta, mi jár a fejében a lövészárkából kikászálódott vakondnak. „Ez egy pénzes pasas!” Ezt gondolta, és már a módozatokon töprengett, hogyan csiholjon e találkozásból ki némi dohányt. Ami azt illeti, tényleg el volt eresztve, de nem volt Lucullus. Csak hozzá képest. A név direkte volt patinásra véve, a tudós is teljes mélységében bevette. Szinte hallotta a fogaskerekek csikorgását az agyában – ezeknek az agy a mindenük, azzal mérik, ki ember, ki nem – ahogy megpróbált kapásból átállni terepmunkát végző tudósból üzletemberbe, magát és vállalkozását reklámozandó. Kaján szótlansággal figyelte a derék ember küszködését, végül csak sikerült a dolog.

– Érdekli önt a mi munkánk, Mr… bocsásson meg, hogy szólíthatom?
– Kautlowsky! – vágta rá Kurgan szándékosan nem könnyítve meg a dolgát.
–Igen… Mr. Kautlowsky…
Jót mulatott rajta, ahogy Barth kétségbeesetten ropogtatja a számára hajmeresztően idegen hangzású nevet.
– Már hallottam magáról, Mr. Barth, ön régész, és valami izgalmas dolgot keres… pontosan mit is, emberelődöt?
Barth arcán széles mosoly terült szét.
– Igen, uram, azt.
– Gyanítom, még nem talált semmit – tette hozzá Kurgan.
A tudós kényszeredetten bólintott.
– A megfigyelése helyes, uram, de ne feledje, a kutatómunkához türelem kell, meg… – itt elakadt.
– Na, most értünk a kásához! – állapította meg Kurgan, és érdeklődő, bennfentes arcot vágott. – Meg természetesen pénz, nemde?
A tudós lelkesen átugrotta a kötelező kört, és folytatta.
– Így van, látja kis robbantásokkal lazítjuk fel a kemény üledéket, és aztán átvizsgáljuk. Még nem találtunk semmit, de mindannyian érezzük… a csontjainkban, ha szabad így fogalmaznom, ez, tudja, a szakmai logika, rétegtan és egy megmagyarázhatatlan megérzés. Itt valahol fontos maradványok vannak, és nekünk az a dolgunk, hogy megtaláljuk! – az utolsó szavakat már vadul gesztikulálva adta elő. Kurgan igyekezett hülyegyerek arccal bólogatni.
– Kérem, szívesen támogatom az ön erőfeszítéseit, ugyanis nekem is meggyőződésem, hogy van itt valami.
Barth a pénzeszsák tekintetében olyan bizonyosságot látott felvillanni egy pillanatra, hogy kiesett a szerepéből. Kurgan egy névjegyet adott a tudósnak.
– Kérem, küldje el a bankjának címét, hogy utalhassak pénzt!
A tudós ebszerű lelkesedéssel csapta össze a kezét, de ő elejét vette a hálálkodásnak.
– A pénzt anonim adom, tudja, nem akarom, hogy a maradi rokonaim megtudják, mire költöm az apanázsom! – hagyta, hogy a kétely egy szikráját Barth leolvassa az arcáról. – Véletlenül se említse a nevem sehol – tette hozzá nyomatékosan.

Barth mohón forgatta a kezében a névjegyet, és majd elszállt a madárszerű feje a bólogatásban. Ő biccentett, és sarkon fordult. Ezután pénzzel támogatta a tudóskodót, bár megvetette a fajtáját. Névtelenül. Csupán azt akarta, hogy elvigyék onnan azt a némbert. Hagy imádják, ha ezt akarják. A metallurgiát tartotta tudománynak, ezt a földtúrást nem nagyon. Barth, miután sikerült legyőznie a tudósklub ellenállását, mely főleg holmi szakmai leletféltésből fakadt, szerintük ugyanis a robbantások kárt tesznek a rétegekben, – ettől az álszent magatartástól méla undor vett rajta erőt – tovább robbantgathatta a breccát, ahogy hívták ezt a kifejezetten kemény üledéket. Ő adott neki pénzt a dinamitra. Most aztán nyomon vannak, és a szerencse is hozzájuk szegődik majd. Megtalálják, és elviszik ezt a némbert. Hagy imádják, ha ez kell nekik! Meglehet a saját elődét kellett volna benne tisztelnie, bár ebben kételkedett, ő mindössze tompa gyűlöletet érzett. A szörnyetegben csak az érdekelte, hogy eltűnjön, ne szennyezze be a helyet.

– Kotródj innen! – sziszegte a szél nyelvén neki ott a homályban, a hideg földön tartva a tenyerét. Ismét végignézte a régi öldöklést, olyan volt, mint amikor beül a moziba egy filmre, amit már látott rég. Nem a szuka miatt, a gyilkosa miatt…


4. – A történelem előtt, nagyon rég

Amikor a régi halhatatlant megtalálta abban a jégtömbben, és egy baltával, harc nélkül lenyakazta, olyan képeket kapott tőle, amiket nem értett, és iszonyúan feldúlták. Úgy tűnt neki, a régi ember léte szakadatlan harc volt, egyetlen összefüggő öldöklés. Ezek emléke letemette, majdnem maga alá gyűrte. Időbe telt, míg megemésztette, megérteni pedig még többe. A legkülönösebb mind közül egy csapat majomszerű lény elpusztítása volt. Nem harc, mészárlás…

…A vágás ferdén érte a majomarcot. Az agyszövet nyúlósan fröcskölt szerte csontszilánkok felhőjében, amikor a vaskos koponya megpróbált szétválni, de ehelyett felrobbant. A támadót a lendület még vitte tovább, széthasított fejjel keresztülbucskázott egy másikon, akinek fej nagyságú lyuk tátongott a mellében. A szív jól láthatóan még utolsót rángva pumpált, és a vér vastag sugárban, vörös szökőkútként ömlött. A két tetem összegabalyodva eltűnt, a helyükbe lépő-ugró, és ugyanolyan gyorsan elpusztuló társaik lábai alatt. A régi ember kört írt le a kardjával, körbepördülve egy iszonyú fémhurkot húzott a szőrös testekbe. A fémcsík szétvágott kart, fejet, törzset, lábat. Vérfolyam hömpölygött a nyomán, kiszakadó, levegőben úszó belsőségekkel. A hanyatló testek vonagló húshalommá trancsírozódtak össze, üres közt hagyva a régi ember előtt derékmagasságban.

Ő átgázolt a masszán, és a többieket öldöste, csak jöttek, vakon üvöltve. Egyet tarkón szúrt, és kirántva a fémet, lefejezte. A jövő tudósai majd eltöprenghetnek a sérülés mivoltán, ha megtalálják, és értelmezni próbálják. Az előtte dülöngélő testmaradékot pajzsként használta, ahogy félbeszakított egy másikat, és ugyanazzal a lendülettel kibelezett egy harmadikat. Az egyik majom, egy visító egyed, a dühtől tombolva ugrott rá, miután végignézte, hogy a hatalmas alak sorban felaprítja a törzse színe javát. A régi ember eddigre már beleunt az egyhangú öldöklésbe. Egy félkörös, alulról felfelé lendülő mozdulatot tett, hatalmas kardjának keresztvasával találva állon a nőstényt. Hangos reccsenés hallatszott, és a nőstény arca szabályosan szétnyílt. Visítása szakadásos bugyborékolásba olvadt, meghatározhatatlan nyálkás robbanással, ahogy kiloccsant az agya… az a kicsi…


5. – 1933 Csoukoutien, Kína

...Állítólag sárkányok éltek erre korokkal ezelőtt. Mélyen magába szívta a levegőt, aztán kiengedte. A sárkányok. Nem érzett olyasmit, ami rájuk utalt volna, de ez csalóka lehet. Ellenben a rosszindulat szinte tapintható volt, nyirkos érintés a levegőben. A dombos, hegyes tájat mérgező felhőként ülte meg. A mendemondák, melyeket ő is hallott, a talajból, a hegyoldalból kikopott sárkánycsontokról szólnak. Azt tartják, gyógyító erejűek. Amikor az egyik településen járt, mely kissé öntelten városnak nevezte magát, kíváncsian betért egy olyan helyre, ahol efféle csodaszereket árultak, megnézett egy ilyen darabot. Ahogy a kezében forgatta, nem holmi tűzokádó fenevad jutott róla eszébe. Egy sokkal ismerősebb alakot észlelt a tudata mélyén. Egy nagy testű, bundás lényt, aki barlangban él.

A sárkány mítosz volt, de valós alapokkal. Két erős fonala fonódott össze, s egészült ki álomképekkel és sejtelmekkel. Az egyik egy erős nomád nép a régi időkben háborgatta az itt élőket. A skítháknak nevezettek már rég eltűntek innen, de a fenyegetésük beépült a legendába. A másik szál sokkal régibb eredetű lehet. Óriási állatok éltek egykor ezen a tájon, ők rokonai a mesebeli sárkányoknak.

Később minden idegszála jelezte, hogy követik-figyelik, lopva, alattomban. Nem izgatta magát, egy sem volt olyan, mint ő, és azok sem, akik időnként bosszantották. A helybéli kémek olyanok voltak, akár a pióca. Kellemetlen fajzatok, de, aki érti a módját, hamar meg tud szabadulni tőlük. Átok ült a vidéken, de a természetét nem tudta megragadni, noha ismerősnek tűnt. A néptelenség épp olyan beszédes volt, akár az éteri fenyegetés.

Hosszú út állott már mögötte, mindig a kelő nappal szemben haladva. Hajnalonta hosszan bámulta a vörhenyes korongot, ahogy felbukkant a láthatáron. Ezért indult útnak, rabul ejtette a vágy, hogy megtudja, honnan kúszik fel a kék kristálykupolába, letépve az égről a sötétséget, akár egy rongyot, elhomályosítva a csillagok sápadt fényét. Tudni akarta, mik a csillagok, mi a nap, mi a hold... igazán. Az önjelölt bölcsek ködös magyarázatai nem hatották meg. Túl régen volt már itt ahhoz, hogy az igazságon kívül más is érdekelje. Amikor ezeken vívódott, a tudata határán mindig megmoccant valami. Valami át akarta törni a falat, melyet elméje emelt gátként. Ez a gát, az akadály, bosszantotta, le akarta rombolni, de nem tudta. Vonzást érzett, távoli, különös helyek felé. Megmozdult benne az őserő, és agyagbábunak érezte magát, melyben folyékony tűz hullámzik.

Olyan titkok megismerésére vágyott, melyeket meg sem tudott fogalmazni. Sokáig ismeretlen barlangok mélyét járta, emlékek és álmok után kutatva odalenn. De egy idő óta már az eget fürkészte, annak titkait szomjúzta. A mélységeket sem feledte, ha akarta volna, sem tudja. Azt a fegyvert, nehéz, zöldes-kék kardot onnan hozta fel a nap birodalmába. Egy cseppkő zárta magába. Egy jóllakott óriáshernyóra emlékeztetett, mely egy felfalt másikat emészt. A szivárgó üledék közt a fegyver csak egy fekete elszíneződés volt csupán, de ő azonnal tudta, mi is az. A fáklya lángjánál mohón tördelni kezdte a fehéres követ, az éles darabok vágta eltűnő sebekre nem is figyelt. Sokáig tartott, mire kiszabadította. A láng lobogó fényében az elmúlott korok felébresztett istenének látszott. A kidolgozott, finom művű pengének úgy örült, mint egy gyerek. Egy mozdulattal leverte az ősi fémről a maradék kristályokat, és a fegyver tündökölni kezdett, szinte lángolt. Édes-bús nosztalgiával gondolt arra a fegyverre. Már régen nincs meg, eltörte.

Az emlék, az öldöklés képe csak pillanatokra érintette meg: a rátámadó, emberszerű lények vad forgataga. Most sem tudta megérteni, miért nem futottak el, amikor mészárolni kezdte őket. Kannibálok voltak persze, de ez nem elég. A szóról: elég, az elégett csontok és hús jutott eszébe, nem az a rakás, amit később talált az odújukban, hanem a lángoló sztyepp tüzében elégettek. Azok az ősi emberfélék, mielőtt magukból kivetkőzve rátámadtak, felgyújtották a magas, száraz, füves sztyeppét. Eszébe jutottak az elborult-állatias arcok, a bugyborékoló üvöltések, mik halálos gurgulázásba fúltak, a habzó, bűzlő szájak harapásra nyitva. A leheletük annyira ocsmány volt, hogy még ő is fintorgott, pedig szagolt már cifra dolgokat. Ez mindenen túltett. Saját maguk alá gyújtottak az ősi emberek, teljesen megmagyarázhatatlanul viselkedve, az egész olyan volt, akár a később feltalált pokol: tűz, vér, üvöltés.

Utána ötlött az eszébe, hogy valamiféle szertartást zavarhatott meg, ami kivételesen nem emberhús zabálásba, hanem általános berúgásba torkollt. Sokuk csontrészeg volt. Akadt olyan, akit nem is kellett megölnie, öntudatát vesztve zuhant valamelyik tűzfészekbe. Sokáig töprengett az öldöklésen, mert nem értette, miért nem menekültek, amikor még lehetett. Mindet meg kellett ölnie. Pedig nem üldözte volna őket… Mire lemészárolta a hordát, a tűz is kialudt, pont úgy, mint fellobbantóinak élete. A sziklás préri szörnyű látványt nyújtott a kései napszakban: izzó parázs, alvadó-sülő vér, sercegő emberzsír, feketére, alaktalanná égett, halott húscsomók, egykori élők.

Közeledett az esős évszak, és tudta, hogy amit a dögevők meghagynak, azt a hamarosan kiáradó folyó homokkal-hamuval keveredve elhordja. Sokkal később, egy másik pusztában, a skíthák egyik törzsénél vendégeskedett, és tőlük hallott egy mesét a hamuba sült pogácsáról, ez volt a kis herceg útravalója. Hallgatta a történetet, és a lassan sülő halott húsra gondolt, ott a távoli sztyeppén, sok időkkel azelőtt. Hmm, sült előember húspogácsa… nem túl gusztusos fogás. Sokat töprengett vándorlás közben a skíthákon. A puszták népei közül egyedül velük értett szót, bár a többiek nyelvét is meg tudta tanulni, az ő köreikben még jól is érezte magát.

A kutyamódon szimatolók ismét felbukkantak. Szívósan jöttek egymás után az ügynökök, és egyre unalmasabbnak találta a levadászásukat. Nem tudta, mivel érdemelhette ki ezt a figyelmet, de Pekingben alighanem már csodálkoznak a magas kihulláson. Muszáj volt azonban egyedül lennie, mert a látnok megjelenése veszélyes, új helyzetet teremtett. Egyszer megpillantotta, de csak messziről a tudós társaságában. Azonnal tudta, hogy meg kell ölnie, de legalábbis el kell kerülnie a találkozást a fickóval. A tudós különös alak volt, kiröhögte magában, mert racionalistaként egy „médiummal” közösen kutatott, noha ezt igyekezett titkolni. A kémek zavarták egyedül a megfigyelésben, de folyamatosan eltakarította őket, mert nyomon akarta követni, ami történik. Az elfogyhatatlan ügynökökről mindig eszébe ötlöttek a lassan elfogyó előemberek, alaktalan csomókká, szétlapított masszává gyűrődő vadak…


6. – A történelem előtt

…az alulról felfelé mozgó fém a támadó torkába szaladt, és üvöltését gurgulázó vinnyogássá változtatta. A lendület vitte tovább, átszakította a szájpadlást, az arcüreget, és érett gyümölcsként szelte fel a jobb agyféltekét. Az alak egyetlen hosszú másodpercig groteszkül lengett a kardon fennakadva, aztán az erő, ami kiszakította a koponyából a fémet, messzire hajította. Egyetlen szívdobbanással később egy másik alakot lefejezve megállott a harmadik oldalában. Onnan csavarva rántotta ki, valakit szíven szúrt, és közben egy primitív baltát szorongató kezet is levágott. Az előbb szétszakított arcból csak ekkor ért hozzá a nyelvdarabokból, vérből, agyfoszlányokból álló felhő. Elzúgott mellette. Egy következő szívdobbanásban a karizmai megfeszültek, és a kardpenge ismét vériszamos kört rajzolt a nekifeszülő húsmasszába.

Egy behajlított kart hosszában hasított fel, csontot, izmot, fát egyforma könnyedséggel, szinte lebegve. A balta köve szétrobbant, éles szilánkok röpködtek. A szétvágott alkarcsontból a velő úgy buggyant ki, akár egy puhatestű a házából a forró vízben. A suhanó fém, mocskos nyálkacsíkot húzott a levegőben a pengére tapadt velőből. Ez az ív fölfelé „folyt”, ahogy egy ráugró alakba belemerült az ágyékánál, hogy aztán a feje tetején jöjjön ki. Meredeken lezuhant ismét, egy kart tőből lemetszve, egy hasüreget kinyitva, egy térdet átvágva. A következőt szíven szúrta. Támadója a lendületétől a fegyver markolatáig felszúródott, mögötte jutott hely a következő rohamozónak is. Rézsút rántotta ki belőlük. A két alak bizarrul kinyílva dőlt el, akár a felboruló, borral teli ivókupa. Eszelős, vadállatias tekintetek hunytak ki, őrjöngésükkel szemben ő hideg nyugalommal kaszabolta őket.

Köríveket, cikk-cakkokat, szaggatott vonalakat karcolt a levegőbe. Előre lendült, vágott, szúrt, csavart, visszarántott. Minden mozdulata nyomán üvöltés torzult sikolyba-bugyogásba, vér fröcskölt. Az ősi kard életre kelt, ezüst-hidegen a korok patinájától, vörösen a vércsatornában futó patakoktól. A régi dicsőségéről álmodott, csatákról, párbajokról, serkentésekről. Csak akkor zökkent ki a ritmusból, amikor a penge beletört egy szőrös mellkasba. De csak egy pillanatra. Fogást váltott, és úgy harcolt vele tovább, mint egy hosszú tőrrel. Az ősi fegyver még így megcsonkulva is hatékonyabb fegyver volt a támadók kőeszközeinél. A lándzsáik voltak csak veszélyesek, de azok elől eltáncolt, nem egyszer így egymást szúrták le vele.

Az öldöklésnek hirtelen lett vége. Lihegve körül nézett, nem jött több, elfogytak. Csak a tűz égett még, de már fogyóban volt, ami éltesse. Az állatias arcú, szőrős emberek hordája elfogyott. Érdeklődve nézte a kezében a törött fegyvert. Az megfakult, kicsorbult, de még mindig veszélyes benyomást tett. Egy szétszabdalt, gőzölgő és sülő hullarakásban állt, maszatosan, ám sértetlenül. Támadói még egy gyorsan begyógyuló karcolást sem tudtak rajta ejteni.

Csak ne bízd el magad! – gondolta magában. - Ezek vad kannibálok voltak, nem halhatatlanok. Valami még nálad is régibb, feneketlen őskor itt ragadt hordaléka.

Megkereste a penge másik felét. Mióta ezek a lények rátámadtak, most először szerzett sérülést, ahogy a csorba él megvágta az ujját. Figyelte a gyorsan eltűnő sebet, aztán meghúzkodta a mocskos rastákba összeállt haját, és elindult. A sötétség beállta előtt még az agyagos vizű folyóhoz ért. Élvezettel mosta le magáról a kéregszerűen rászáradt idegen vért és szennyet. A vízben állva hosszan próbálgatta a törött végeket egymásba illeszteni, majd megunva befelé pillantott az erős sodrású folyó közepére. Sajnálta az ősi kardot. Úgy örült, amikor megtalálta a cseppkőben. Most azonban meg kell válnia tőle. A folyóra bízza, hogy betemesse hordalékával talán örökre. Behajította mind a két darabot jó messzire. Halk csobbanással tűntek el. Az alkony olyannak tűnt, mintha a két darab megsebezte volna a folyót. A lenyugvó nap tükörképe vérnek tűnt a habzó, sárgás vízben…


7. – 1933 Csoukoutien, Kína

Miután az összes kullancstól megszabadult, Black nyomába eredt. Tudta, hogy egy hiányos koponyát talált valami barlangban. A barlang hírére érdeklődni kezdett a „nagy” felfedezés iránt, noha még egyáltalán nem volt biztos, hogy ténylegesen híres lesz a lelet. Ehhez Blacknek kampányt kell folytatnia a szponzoroknál pénzért, hogy tovább áshasson, de főleg a többi tudósnál, hogy azok is elfogadják. Ez utóbbi lesz a nehezebb. A barlang tetszett neki, bár feldúlták, s javában ástak tovább, de őt megérintette a régmúlt. Jó kis hely volt ez rég.

A legutolsó kém nem úszta meg holmi agyonütéssel, kíváncsi volt, „beszélgetésük” nem sokáig tartott, annál több gyümölcsöt termett. A kínai titkosszolgálatot nem csak a japánok meg a vörösök érdekelték. Valaki hasznot akart húzni az „új” keleti ősember lehetőségéből. Lám ez a tudomány: politika, meg üzlet… akkor inkább a vajákosok, azok maguk hisznek is a hókusz-pókuszaikban, még ha abból élnek is.

…Az a koponyadarab megviselt volt, alighanem a folyóágyban való sodródástól. Megfelelő leshelyet talált, ahonnan szemmel tarthatta a tudóst. Hamarosan megérkezett a látnok is, döbbenten ismerte fel a fickót, azt hitte, rég meghalt már. Afrikában nem látszott, hogy nagy jövő várna rá. Most meg itt volt, és Black széles, izgatott gesztusokkal mutatta meg neki a csontot. Tisztán látta a látnok feszélyezett arckifejezését. Még hozzá sem ért a tárgyhoz, már utálta. Naná! Vitatkozni kezdtek, a látó egyértelműen vonakodott megérinteni a csontdarabot. Végül aztán láthatta, ahogy a fickónak odaadja Black a csontot, aki épp csak a kezébe vette, néhány pillanatig megkövülten meredt rá, de már úgy el is dobta, mintha tüzes vas lett volna. Brunner kirohant onnan, mint akit kergetnek, aztán a rosszullét acélbilincsében vergődve epét hányt. Ahogy felidézte magában az öldöklést, nem csodálkozott. Black annál inkább. Így most már biztos volt benne, hogy a koponyadarab egykori tulajdonosát ő ölte meg, amikor az sokadmagával rátámadt.

A támolyogva visszatérő Brunner még mondott valamit Blacknek. Simán leolvasta, bár csak motyogás lehetett. Személyleírás volt, róla! Dühöngve csapta a földhöz a távcsövét. Utálta, amikor ilyen hibákat vétett, nem számolt a saját mágiát kioltó hatásával! Fölvette a műszert, és folytatta a figyelést, Black döbbenten hallgatta Brunnert, aki, bár még mindig rosszul volt, részletes beszámolót adott neki az öldöklésről. Kurgan egy darabig követte a beszámolót, de túl ismerős volt neki, nem volt kíváncsi az egyes szám harmadik személyi elbeszélésre.

– El kell kapnom ezt a fickót! – határozta el magát. A műkedvelő paleontológussal nincs dolga, őt csak az érdekli, hogy felállíthassa a maga fejlődési láncát, és semmit sem mer nyilvánosságra hozni, ami ennek ellentmond. Brunnert viszont el kell kapnia…


8. – Ballada

Ballada Davidson Black professzor halálára
írta: Victor Kurgan skítha nyelven, részletek

…a tudós egy márciusi éjjen a csontok fölött virrasztott éppen, a szíve ólom, az agya jég, tudta, hogy az idő nem elég, de oly közel volt a titok, hogy megértse nem kell sok…

…ott a szentségtelen bűvöletben, mint szellő, a titok lebben, mikor a fátylat átlépte, megrettent az elméje… mert a titok, az titok, öldöklések emléke hagy nyomot, szörnyű örvényt, mi elragad, tátongó mélységből árny… feltámad…

…s bár a médium ismeretlen erőtől halott lerántotta a leplet, ahogy távozott…

…a felismerés görcse ég az életre kelt árnyék… sötét, mint az éj, hideg, akár az űr, a tudós tudta: nem menekül… a rettenet, fekete, a múlt köde szakadékból jött vissza ide, és a rémület megállította a szívét, utolérte a titok a tudóst: a vég….


9. – 1947. Sterkfontein, Afrika

…Mivel a látnok ügyét a „majomhölgy” megoldotta, nem foglalkozott vele tovább. A régi ember meg a majom kiütéssel győztek. Esetleg összeszedi magát, vagy nem. Viszont aligha fog régi csontokkal bíbelődni többé! Érezte, ez a Brunner kilépett a képből, nem jelentős többé. Gondolatai visszatértek az eredeti problémájához, amiért egyáltalán idejött.

Egy másik halhatatlan. Négy esztendeje üldözte már, mindig hűlt nyomon. A német erre jött, ő meg utána, és most követi tovább. Egyszer csak utoléri!

- Sztálingrád, Sterkfontein - ropogtatta a szavakat, élvezte a súlyukat, amit jelentettek. Mindkét helyen fontos öldöklés zajlott. Itt, e tájon egy régi halhatatlan irtott ki egy csapat ősi majmot, akik nagyképűen a világ urainak hitték maguk. Sztálingrád kegyetlen romhalmazában szintén a világ volt a tét…

Öldöklések emlékezete. Az övéké és az embereké.

Hirtelen vihogni kezdett, fémes karistolásszerűen, amikor rádöbbent, hogy a két hely kezdőbetűje kiadja a németje kedvenc védosztagának nevét. Ezt egyre ellenállhatatlanabbul viccesnek találta, hogy végül már harsányan hahotázott, gurgulázva, zörögve. Nevetett, csak nevetett bele a titkokkal teli, vad afrikai éjszakába…

VÉGE

Előző oldal Homoergaster