Skarlátvörös skorpió (1.fejezet)

Fantasy / Novellák (1003 katt) unpredictable
  2010.09.26.

„Ha feljön a Hold, s leszáll az éj,
Dögmadarak húsodat tépik szét,
A sötét varázsló kör közepén,
Egy döglött patkányt tart az ég felé,
S így kiált: Kárhozott legyél!”

1. fejezet

1103., Anglia

A Hold még javában pislákolt az égen, amikor a tizenhat éves Scorpius a barlangból kilépve a fűre loccsantotta a maradék vért. Ahogy kinyújtotta a kezét, hosszú, fekete kámzsája feljebb csúszott és egy pillanatra kivillant sápadt karja. Nem volt túl szép látvány, mivel alkarját hosszú vágások csúfították el. Volt, amelyikre már varrat nőtt, de némelyiken látszott, hogy alig pár órája szerezte. Idegesen húzta vissza kámzsája ujját. Nem akarta, hogy bármelyik arra járó rájöjjön, hogy mi ő. Igaz, már a ruházata se volt mindennapi, de hátha egyszerű kuruzslónak hiszik, és békén hagyják.

Már épp megfordulni készült, hogy visszamenjen a rejtekhelyére, amikor valami megmozdult az egyik bokorban. Óvatosan felegyenesedett és a hang irányába fordult. Mintha egy azúrkék szempárt látott volna megvillanni az ágak között. Lassan elindult feléje. De a bokorban lapuló is észrevette, hogy közeledik, és mire Scorpius odaért, már csak dobogó léptek zaját hallotta, és egy meglibbenő hajfonatot látott. Odalépett a bokorhoz, és észrevette, hogy egy kék hajszalag akadt az ágak közé. A fiú összevonta szemöldökét. A leskelődő minden kétséget kizárólag egy lány volt. De vajon mit keresett az erdőben egy fiatal lány? Scorpius egész életében háromszor látott nőt. Kétszer, amikor mesterével álruhában betértek egy faluba, és egyszer… fájdalmas emlék volt, de négy hónappal ezelőtt mesterével feláldoztak egy fiatal lányt.

A fiú még sosem látott olyan szépet, mint amikor a holdfény megcsillant a lány meztelen bőrén, és hollófekete haja lágyan omlott az áldozati kőre. Látta a rettegést a szemében, hallotta sikolyait, átérezte a félelmét. Mégsem tett semmit. Inkább bekucorodott a barlang legtávolabbi sarkába és befogta a fülét. Mestere lesújtott a késsel, egyenesen a lány szívét célozva meg. Vére a kőre csurgott, sötétvörös csíkokat hagyva a fekete sziklán. A sötét varázsló újra lesújtott. És újra és újra, egészen addig, amíg az áldozat vére már teljesen belepte a sziklát. Az egykor nevető arc most egy torz grimaszba kövült, egykor dús haja véresen tapadt a fejére. A mellkasa cafatokra lett vágva, szeme meredten guvadt a barlang tetejére.

Igen, ezek voltak ők, sötét varázslók, akik nem riadnak vissza az öléstől sem, bárkit feláldoznak, és varázslataikkal romlásba döntik a világot.

Scorpius arcán egy könnycsepp gördült le, amit rögtön le is törölt az arcáról. Mostanra már visszalépdelt a barlanghoz, és bebújt a szűk bejáratán. A rejtekhely belülről elég tágas volt, és majd két méter magas. A falakat korom lepte be, mivel tűzgyújtások alkalmával a füstnek nem volt hova távoznia. Az egyik sarokban felhalmozva apróbb feláldozott állatok tetemei voltak, néhányuk már bomlásnak is indult. A szaguk facsarta Scorpius orrát. Mellettük feküdt a fiú kése, rajta csillogott a saját és az áldozatainak vére is. Felhúzta a ruhája ujját, és egy újabb pillantást vetett a karjára. A sebeket magának vágta, hiszen némely varázslathoz a varázsló vére is kellett.

A másik sarokban egy fekete üst állt, a bájitalok elkészítéséhez. Scorpius nem volt olyan ügyes, mint a mestere, csupán néhány gyengébb varázslatot ismert, enyhébb betegségek okozóit és gyengébb rontásokat.

Bezzeg a mestere… olyan varázsigéket tudott, olyan átkokat ismert, amikről a fiú még csak nem is álmodott. Legalábbis ő azt mondta neki, hogy szinte halhatatlan, hiszen ki merne egy ekkora varázslóval szembeszállni? Scorpius egészen négy hónappal ezelőttig abban a hitben élt, hogy nála nincs hatalmasabb, hogy rajta a halál sem fog ki. És mégis… azon az éjszakán, amikor a fiú élete megváltozott, úgy nézett ki, mestere sem hatalmasabb a Halálnál.

Akkor már hónapok óta bujkálva éltek. Persze mestere tagadta, azt mondta, ez csak Scorpius kiképzésének a része. De hát a fiú sem volt vak. Látta cikázó tekintetét, amikor új helyre költöztek, látta, hogyan vizslat végig minden környező bokrot ellenségek után kutatva. Kétnaponta új helyre költöztek, barlangokba, odúkba és egyéb védett helyekre. Ez a mostani hely ismerős volt Scorpiusnak, jól sejtette, hogy ez ugyanaz a vidék, ahol feláldozták a lányt.

De a Halál még a mesteréért is eljött. Aznap Scorpius a szokásosnál is korábban ébredt, még alig pirkadt, amikor egy kutya vad csaholása felverte álmából. Ekkor már tudta, hogy baj lesz, mert ahol kutya van, ott gazda is van. Márpedig nekik el kell rejtőzniük az emberek elől. Már épp fel akarta kelteni mesterét, amikor hirtelen elhalt a csaholás. A fiú még egy ideig hallgatózott, majd amikor öt perc elteltével sem hallotta az ugatást, újra lehunyta a szemét. De nem tudott visszaaludni. Volt egy olyan érzése, hogy veszélyben vannak.

– Nézzétek, itt vannak! Ez kell lennie a búvóhelyüknek! - hallott meg hirtelen egy fojtott suttogást. – Készítsétek a fegyvereiteket, rajtuk ütünk!

Scorpius ijedten ugrott fel a fekhelyéül szolgáló medvebőrről.

– Mester, mester ébredj! - rázta meg a mellette alvó varázslót.
– Mi történt, hogy fel mersz kelteni? - hangzott mestere ingerült válasza.

Ekkor egy kutya felugatott a barlang szája mellől.

– Mi ez? Értünk jöttek! – ragadta meg hirtelen Scorpius vállát a férfi, de olyan erősen, hogy amaz felnyögött a fájdalomtól. Ebben a pillanatban egy nyílvessző csapódott a barlang falának. A varázsló maga elé rántotta a fiút és a fülébe sziszegett: - Na, most mutasd meg, hogy nem hiába szenvedtem veled éveken keresztül, és szórj rájuk egy átkot! - lökte meg.

A fiú előrelépett két lépést és megpróbált a barlangba rontó férfiakra szórni egy vakságot okozó bűbájt, de csak annyit ért el, hogy egyikük megvakarta viszketni kezdő szemét. A férfiak kardjaikat forgatva megindultak Scorpius felé.

– Ne a gyerekkel foglalkozzatok, az úgyse tud elszökni! Kapjátok el a mesterét, mielőtt megöl mindannyiunkat! - harsant fel egy határozott kiáltás a férfiak mögül.

Scorpius odapillantott és meglátott egy nálánál alig idősebb fiút, aki most a katonákat félrelökve a mestere felé indult. Amaz már a csapat három tagjával végzett, és két másik a földön vergődve ordított a szemüket vájó férgektől, amiket a varázsló uszított rájuk. Scorpius elhatározta, hogy segít mesterének, és egy bájitalos üvegcsét felkapva a földről megindult a férfiak felé. Azok felnevettek, és a hozzá legközelebb álló gúnyosan így szólt:

- Na, gyere, te fattyú, de ne hidd, hogy akármelyikünket is legyőzheted!

De Scorpius nem hátrált meg, és karját meglendítve a fiola egész tartalmát a katonákra öntötte. Azok rögtön ordítani kezdtek, mert a méreg marta az arcukat, és egy életre kelt pók módjára a fülükbe kúszva megsüketítette őket. Nyerésre álltak. A körülbelül kéttucatnyi férfi nagy része holtan feküdt a barlang padlóján, mások a földön vonaglottak kínjaiktól. Már csak három katona suhogtatta a kardját mestere feje mellett. Scorpius az egyikben ráismert a vele egykorú fiúra, akit fiatal kora ellenére a katonák vezetőjének gondolt. A fiú szédítő sebességgel forgott a varázsló körül, elkerülve amaz halálos átkait. Mestere már épp a két másik katona felé fordult, hogy leterítse őket, amikor kiáltás harsant, penge hasította át a levegőt, és a varázsló feje a testétől elszakadva, egy szabályos félkört írt le, és a fiatal katona lába elé puffant. Abban a pillanatban a másik két férfi leeresztette kardját.

– Na, látjátok! Ez se volt legyőzhetetlen! - köpött rá undorodva a varázsló fejére a fiú. – És most kapjátok el a gyereket! – adta ki az utasítást.

Az eddig megkövülve álló, a levágott fejre meredő Scorpius lába erre a mondatra magától mozdult, és a fiú kirohant a barlangból. Hallotta a sarkában lihegő katonák lépteit, így az erdő felé vette az irányt. Berohant a sűrű fák közé, és cikázva rohant végig közöttük. Jól ismerte az erdőt, hiszen ilyen helyeken nőtt fel. A lelógó ágak utánakaptak, arcát felhasították a gallyak. De ő még csak nem is lassított, hiszen tudta, az élete múlik rajta. Már vagy tíz perce rohant az erdőben, amikor észrevette, hogy üldözői lemaradtak és elvesztették a nyomát.

Lihegve leereszkedett egy kiálló fatörzsre és a karjaira hajtotta a fejét. Csak most érezte át a szívébe markoló fájdalmat és jött rá: már semmi sem lesz olyan, mint régen…


*

Scorpius felemelte a fejét. Meglepetten vette észre, hogy elaludt, és most elgémberedett tagokkal, félig lecsúszva ül a farönkön. Még álmosan pislogva körülnézett, és megpróbálta betájolni, hogy az erdő melyik részére került. Ezen a vidéken még csak pár hete éltek, úgyhogy nem ismerte ki még olyan jól magát. Most is tanácstalan volt, a fák, mint éhes vadállatok magasodtak fölé az egyre besötétedő erdőben. Az egyre jobban kitisztuló fejébe kezdtek visszaférkőzni az emlékek, a tegnapi események úgy pörögtek le az agyában, mint egy film kockái. A véres hajnal. A kutyák ugatása. Emberek. A támadás. Kínok, és… a mestere halála.

Amikor ehhez az emlékhez ért, Scorpius felüvöltött fájdalmában. Elvesztette az egyetlen embert, akit valaha is ismert, aki valaha is törődött vele. Igaz, szigorú volt, és sokszor a veréstől sem kímélte, de mégis… ő volt az, aki felnevelte, aki foglalkozott vele. És most nincs többé. Scorpiusnak fogalma sem volt, hogy mi lesz vele ezután, hogy mihez fog most kezdeni. Még nem volt kész rá, hogy egyedül is folytassa mestere munkáját, hogy igazi sötét varázsló legyen. Tudta, hogy most már fel kéne állnia, hogy visszamenjen a barlangjukhoz, de úgy érezte, a veszteség fájdalma lebénította végtagjait. Lassan mégis összeszedte magát, és feltápászkodott a farönkről. Néhányszor még körbekémlelt a sötétben egyre kevésbé látható fák között, majd elindult abba az irányba, amerre látni vélte, hogy a fákról ágak törtek le. Feltételezte, hogy abból az irányból jött, és arra talán hazajuthat.

Scorpius óvatos mozdulatokkal hajtotta félre az ágakat, mivel még jól emlékezett rá, hogy menekülés közben jól megtépázták.

Apró állatok futottak el a talpa útjából, félve kerestek menedéket. Számukra Scorpius ellenség volt, a nagy óriás, aki eltaposhatja őket. Mókusok, siklók, nagyobb bogarak menekültek az avarban. Scorpius kisebb korában szerette ezt a játékot, kacagva csörtetett végig az erdőben, élvezte, hogy valaki fél tőle. De most, hogy esélye lett volna eltaposni egy lassabb szarvasbogarat, inkább felemelte a lábát, és kikerülte. Tegnap rájött, hogy nem csak a bogarak, az emberek is mulandók, oly könnyen meghalhatnak, mint egy szarvasbogár, ha a sors óriás lábaival összenyomja őket.

Lassan egyre beljebb haladt az erdőben, de a sötétben nemsokára már azt sem látta, hová lép. Próbált fülelni, és a szemét meresztette a sötétségbe, hátha valami megmutatja neki a hazafelé vezető utat. Felkémlelt az égre. A hold éppen kilátszott az összeboruló fák csúcsai mögül. Telihold van. Scorpius nem félt, de a mestere mesélt neki a vérfarkasakról, és a fiú úgy gondolta, hogyha varázslók léteznek, miért ne létezhetnének vérfarkasok is.

Az idő is egyre hidegebb lett, és lassan az orráig se látott a sűrű erdőben. Már-már úgy érezte, sohase kerül haza, amikor hirtelen ritkulni kezdtek a fák, és a távolban felsejlett a barlang bejárata. Scorpius futásnak eredt, és meg sem állt addig, amíg be nem mászott a barlang bejáratán. Végre hazaérkezett. Illetve mégsem teljesen. Ez a hely már nem tűnt otthonnak, még mindig látszottak a hajnali harc nyomai. A nagy kondér felborult, a bájitalos üvegcsék összetörtek, mindenhol vértócsák éktelenkedtek. A holttestek viszont egy kivételével mind eltűntek. Csak egy, megcsonkított, fej nélküli test feküdt a barlang hátuljában. A mestere holtteste. A fejét elvitték a katonák, valószínűleg bizonyíték gyanánt. Scorpius a mestere testéhez botorkált, és lerogyva mellé zokogni kezdett. Mi lesz most vele? Mihez fog egyedül kezdeni? Ezekre a kérdésekre még nem tudta a választ, egy dologban azonban biztos volt: a varázslást nem hagyhatja addig abba, amíg a világ legjobb sötét varázslója nem lesz.


٭

És most, két hét múltával kezdett visszarázkódni a régi életébe. Persze nehéz volt a mestere nélkül boldogulnia, de már majdnem sikerült az összes összetört bájitalt pótolnia, és újak keverésével is megpróbálkozott, igaz, nem nagy sikerrel. Most épp egy kábulatot okozó bájitalt kevert, ehhez több patkány és nyest vérére is szüksége volt. Ez alkalommal talán kicsit el is számította magát, és vagy három állat vérét kellett kiöntenie. Mostanra már a barlang szája előtt több alvadt vértócsa is összegyűlt, de szerencsére errefelé nemigen jártak emberek. Kivéve azt a lányt. Scorpius gondolatai elidőztek azon a pár másodpercen, amikor az előbb, a barlang szájából megpillantotta a lány sziluettjét és lebbenő hajfonatát. Ismét megfogalmazódott benne a kérdés: ki volt ez és mit keresett itt?

Előző oldal unpredictable
Vélemények a műről (eddig 2 db)