Nagyapa űrhajója

A jövő útjai / Novellák (1002 katt) Ebenezer
  2013.07.18.

- Nagyapa! Nagyapa! – hallatszott valahonnan a földszintről, amint Petr és Anna beszaladtak a kertből a veranda felőli ajtón át.

Vaszilij ölébe eresztette a vaskos könyvet, és szemüvegét az orra hegyére húzva várta, hogy a két lurkó szokása szerint kipirosodott arccal rontson a szobájába. A két testvér épp abban az életkorban volt, amikor képesek voltak szinte mindenért a végletekig lelkesedni, legyen szó egy döglött hőscincérről vagy egy mesebeli egyszarvúról. Az öreg szerette ezeket a fellángolásokat, mert ilyenkor valamelyest elbeszélgethetett az unokáival és remélte, hogy egyszer majd eszükbe jutnak ezek a percek, amikor ő már nem lesz velük.

- Hol az űrhajód? Itt tartod? – toppant be a két gyerek és máris úgy néztek körbe, mintha legalábbis sosem jártak volna itt.
- Hát miféle űrhajóról van szó, ti kis csibészek? – kérdezte Vaszilij és igyekezett komoly maradni.
- Anyu most mondta, hogy neked van egy űrhajód – szólt Anna, de közben a szemeivel továbbra is a bútorokat pásztázta.
- Igen, anyu mondta – erősködött Petr és úgy tűnt, neki a sarokban álló ruhásszekrény látszott a titkos űrhajó valószínű rejtekhelyének.
- Szerintem anyu csak tréfált veletek – hangsúlyozta lassan az öreg, miközben a szekrény elé állt.
- Nem, nem, ott van a szekrényedben – kiáltotta magabiztosan a kisfiú és máris előrelendült.

Vaszilij egy percig megjátszotta, hogy nem engedi őket benézni a szekrénybe, majd kitárta előttük az ajtót és ott bizony nem akadt más, csak a vasalt öltönyei és ingei. Persze a gyerekeknek ez egyáltalán nem szegte kedvét és tovább keresték az űrhajót.

- Talán nem is itt tartja a nagypapa – mondta végül Anna. – Hisz itt úgysem férne el.

Petr egyetértett és már húzták is cinkos mosollyal vigyorgó nagyapjukat a pince felé.



Miután alaposan átkutatták a poros pincét, ismét csak Anna állt elő egy újabb ötlettel:
- Ki tart űrhajót egy pincében? Biztos a padláson van!

Több sem kellett a gyerekeknek, már iszkoltak is felfelé a lépcsőn, Vaszilijról egészen megfeledkezve.

- Megtalálták már az űrhajót? – kérdezte könnyedén Vera a konyhából, amikor látta apját csendesen bandukolni a lépcső felé.
- Még nem, de ha így keresik, előbb-utóbb ráakadnak – felelte a férfi és felkaptatott a padlásra.

A két lurkó már igen alaposan belemelegedett a keresésbe, ám a régi játékaikon kívül csak pár öreg ruhásládát találtak.

- Tényleg van űrhajód? – kérdezte Petr és hangjából most először kétkedés csendült.
- Természetesen – bólintott komolyan Vaszilij. – Minden igazi nagypapának van űrhajója.
- Akkor hol van?
- Éppen itt – mutatott a sarokba az öreg.

A két gyerek bizonytalanul nézett rá, majd a sötét sarokba. Végül kíváncsiságuk elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy megnézzék, mit rejt a padlás eldugott szeglete.



Petr látható erőfeszítéssel húzta ki a nagyméretű, kopott faládát a padlás közepére.

- Csak óvatosan, Petr, nehogy megsérüljön! – intette nagyapja.

Körülülték a kincsesládát és Vaszilij óvatosan felnyitotta a tetejét. Petr és Anna szinte beleestek a ládába, annyira látni akarták, mit rejt a belseje. A félhomályban először nem is látták, mi van benne, de aztán nagyapjuk egyesével elkezdte kiszedni a láda tartalmát. Először három egyenes fémrúd került elő, amelyek méretükkel ellentétben meglehetősen könnyűek voltak. Majd különböző méretű és színű fémkarikák következtek, ezután ezüstösen csillogó felszínű gömbök. Végül rengeteg drót és kábel hevert a láda legalján és kisebb-nagyobb dobozok.

Petr arca megnyúlt, úgy tűnt, rájött, hogy az űrhajók egyáltalán nem így néznek ki.

- Ez egy űrhajó? – kérdezte kissé csalódottan.
- Nem, Petr, ez nem az. De lehet vele az űrben utazni – mosolygott az öreg.
A kisfiú körbenézett a furcsa formájú fémdarabokon és lábával megrugdosta a gömböket.
- Ez csak egy halom kacat, nagypapa – szólt immáron leplezetlen szomorúsággal. – Én visszamegyek a kertbe.
Vaszilij mosolyogva nézett utána.
- Ezzel tényleg lehet a csillagokba utazni? – szólalt meg Anna, amikor kettesben maradtak.
- Amelyikre csak akarod – nézett rá Vaszilij, de már nem mosolygott, hanem inkább tűnt fáradtnak.

A kislány nem tudta, mit feleljen. Bízott a nagyapjában, talán jobban is, mint az apjában, de a padlón szétrakott tárgyakról semmiképpen sem tudta elképzelni, hogy a csillagokba vigyék.

- Miért mondta anya, hogy van űrhajód, amikor nincs is?
- De hát ez egy űrhajó… – győzködte Vaszilij.
- Nem vagyok már kisgyerek, nagyapa. Ez nem egy űrhajó.
- Tudom. Anyád sem hiszi el... és senki más – ejtette lassan a szavakat.
Anna megérezte, hogy az öreg most szomorú.
- És elvinnél engem valahová? – kérdezte.
- Persze, kislányom.
- És anya mit szólna?
- Azt hiszem, szomorú lenne, hogy őt nem vittük magunkkal – szólt az öreg.
- Akkor vigyük őt is! És Petr-t is!
- Nem lehet… ez… ez csak… kétszemélyes, tudod…
- Áá, nagyapa, te mindig viccelsz – vigyorodott el Anna. – Szeretlek! – mondta és átölelte.

Amikor a kislány leszaladt a lépcsőn, hogy csatlakozzon bátyjához a kertben, Vaszilij a szétpakolt alkatrészekre nézett. Csak ült ott fent egyedül a csendben, és gondolatai máshol jártak.



- Fiam, ugye nem mondod komolyan… – csengett fülében az apja hangja úgy ötven évvel azelőttről. Az öreg keze a hosszú fémrudak felé nyúlt.
- Drágám, kérlek, ne emlegesd azt az űrhajót állandóan… - hallotta Lidiya feddését.

Ráillesztette az első fémkarikát az állványként felállított rudakra, és egy halk kattanás jelezte, hogy az a helyére ugrott.

- Figyeljen, elvtárs, a maga dolga itt nem az… - emlékezett a brigádvezetője utasítására.

Újabb és újabb karikák illeszkedtek a helyükre, rájuk pedig sorrendben az ezüstös gömbök.

- Apa, hagyjuk most az űrhajót, valamit szeretnék mondani… - visszhangzottak Vera szavai.

Vaszilij csatlakoztatta a szerkezethez a kábeleket és a drótokat.

- Ez csak egy halom kacat, nagyapa… - szólt Petr.

Az öreg sírással küszködve a dobozokhoz kötötte a vezetékeket és megnyomott egy kis kapcsolót.

A padlás homályában tompán zúgni kezdett a berendezés, a rúdra erősített fémkarikákon lomhán megmozdultak a gömbök és furcsa pályájukon egyre sebesebben kezdtek forogni. Vaszilij szeme könnybe lábadt, ahogy a gömbök tánca nyomán felizzó kékes-lilás derengés az apró foltból egyre nagyobb felhővé dagadt. Végül a ködben eltűnt a padlás megannyi kacatja és helyükön szikrázó csillagok villantak az űr sötétjében.

- Ezzel tényleg lehet a csillagokba utazni? – csendült Anna hangja.
Vaszilij felállt és az akkumulátoron felvillanó piros fényre nézett.
- Amelyikre csak akarod – mondta halkan és belépett a ködbe.
- Szeretlek – suttogta Anna.
- Én is téged, Anna, én is téged – sírt Vaszilij, és az akkumulátor kihunyó fénye jelezte, hogy elfogyott a töltés.

- Nagyapa! Nagyapa? – hallatszott valahonnan a földszintről.

Előző oldal Ebenezer
Vélemények a műről (eddig 2 db)