Szamara, a halál
Egyik nap, mint a másik, telt múlt, ugyanaz az unalmas kerékvágás. Egyik nap azt hallottam, hogy valami serceg, zajong, vacakol. Odamentem a zaj forrásához, hát épp a barátnőmet találtam, aki eszeveszettül röhögött.
- Te meg min röhögsz?
- Nem értem, mi ebben az ijesztő, de ez röhejes!
- Miért, mi csinálsz?!
- Felhívtam Szamarát! Próbáld ki te is! - és a kezembe nyomott egy cetlit, amin egy szám állt.
Na, mondom, nem lehet bajom, bár nem tudtam, ki az a Szamara, vagy mit csinál, ezért rá kerestem a interneten. Amikor megtudtam, nagyon meg ijedtem, de mivel a barátnőm itt van makk egészségesen, ezért gondoltam, nem lehet bajom, hát csak felhívtam.
- Kicsöng, kicsöng! KICSÖNG!! Jaj... - hirtelen megijedtem, mert nagyon hangosan újra az a zaj. Előbb-utóbb megnyugodtam, hisz nem történt semmi, de utána hirtelen csend, és egy hang azt súgta a telefonba: EGY HÉT... - majd elhalt és lerakta.
Nagyon megijedtem, hisz tudtam már, mit jelent, nem tudtam elképzelni, hogy miért pont én. Miért?? Azon gondolkoztam, mit csináljak másnap. Megkérdeztem erről a barátnőmet, aki elhaló hanggal mondta, hogy nem tehetünk semmit...
- Mi!?!? Semmit! Az lehetetlen!!
- De sajnos igaz, csak annyit tehetsz…
Picit megnyugodtam ennek hallatán.
- Ne nyugodj meg, mert csak annyit tehetsz, hogy elvégzed a bakancslistád és nem maradsz egyedül!!
Rendben. Azt is tettem, ám a hetedik napon... egyedül maradtam. Hirtelen bekapcsolódott a tévé, majd villództak a lámpák, már sikítottam és egyszer csak egy alak tűnt fel, egy sikoly és éles fájdalom, elhomályosodott a világ...
Attól a naptól, mint valami lidérc, suhantam keresni megnyugvásom, és ha egyszer rátalálok az áldozatomra, nem ily ronda módon bánok el vele, hanem azonnal leszúrom...